Iza: A középkorú, magányos Eszter furcsa-csalfa szerelmének felidézésekor két napot járunk be a jelenben, ami megbolygat húsz év múltat. Eszter szíve (újra) megszakad,  megint elárulják, végleg kisiklik az élete. Vékony jég ez, könnyű belecsusszanni a szépelgésbe. Czeizel Gábor rendező ezt szerencsésen kikerülte. Egyszerű, illúzióktól mentes, naturalisztikus életmesét vitt színpadra. Azt viszont pergőn, egyrészben, tömören, visszaadva a Márai-regény minden gondolatát az árulásról, önzésről, lemondásról, önfeladásról. (Pataki Éva munkája szépen, értelemmel  meghúzott színpadi szövegkönyv, szereplőket, sok részletet elhagyva.)
Éva: A melodrámai veszélyek kikerültetnek, ennek egyik fő oka az Eszter alakját középpontba állító okos jelenetkezelés, a másik a rendező arányérzéke: bölcsen belátja, hogy a bensőséges  tér, a mű nimbusza, a szerencsés szereposztás miatt nincs szükség kunsztokra, konfettiszórásra. Működik az előadás, Eszter története megelevenedik. Fotóalbumot látunk, egy-egy képnél megállunk és elkezdődik a játék.

Iza: Amúgy számomra van a regénynek némi „hibája.” Nehezen azonosulok a főszereplővel. A férfi (Lajos) a nőt megtiporja, megalázza, kifosztja, becsapja, elárulja, többször, ahogy persze mindenkit maga körül, még magát is. Az meg szelíd beletörődéssel engedi fiatalon, majd élete derekán. A baj, hogy a férfi egy használt papír-zsebkendő nem sok, de annyit sem ért, ér, ahogy Nunu, az idős rokon azt látja: „notórius hazug, az emberiség söpredéke”. Így Eszter igazgyöngyöt szór egy disznó elé, amit az felhabzsol, élvezet nélkül. („…...amit általában jellemnek neveznek, a képesség vagy tulajdonság hiányzik belőle.”) Akinek van túlélőösztöne, annak felfoghatatlan Eszter viselkedése, amint – emelt fővel – de vesztébe sétál, holott van számára menekülő út, amit pontosan lát, de gondosan kikerüli. Értelme kikapcsol, nem kell a biztonság, jöjjön a szegényház, nem áll ellent, nem  küzd, élve elemészti magát. Hiszem, sokakat megbolygatott a könyvet olvasva, hogy Eszter véletlenül sem egy feláldozható Gyalog az élet sakktábláján. Remek, nemes, dolgos ember. Lajos meg távol áll attól, hogy Király és Bástya legyen egyben. 
Éva: Márai feladta a leckét, tényleg nehéz azonosulni az okos, önfeláldozó, magát látszólag érzelmi okokból nincstelenné tevő nőalakkal. Nem emocionális az ok, hanem  jellemkérdés: Eszter figurája elszámol élete kirablójával. Ennyi az ár.

Iza: A színpadi miliő, akár egy orosz darabban. A történet a családi asztal körül és egy kerti lugas padján mesélődik. Egy asztal, pár szék, egy pad, ennyi a díszlet. Ez is Czeizel Gábor munkája, s ízlését dicséri, hogy nem tolta túl. A színészi játék tölti meg az előadást, nem a (díszlet)tárgyak. Katona Bálint jelmezei anyagukkal és színeikkel feltárják a szereplők jellemét. (Már akinek van.) A színpadon végig fojtott, egy percig sem lanyhuló feszültség. Amíg gyülekezünk a nézőtéren, a vidéki úri társaság - a közjegyző, a tisztes városi kereskedő, a hajdani postáskisasszony - már a színpadon dominózik. Nevetgélnek, kvaterkáznak a bábuk felett, mégis azonnal érezni, ennek itt pusztulni kell, túl szép, túl békés, hogy igaz, fenntartható legyen. Nincs a színlapon feltüntetve, de talán a rendezőt dicséri a jeleneteket elválasztó színpadi fényterv és a kísérőzene is. Inkább hangok, békák a kerti tóból, a méhkaptárak döngése.  Az előadás – kicsit felborítva az eredeti kisregény hangsúlyait  - Eszter és idős nőrokona, Nunu szimbiózisán nyugszik.       
Éva: Gubik Ági Esztere és Perjési Hilda Nunuja a legerősebb páros az előadásban. Gubik szordínósan kezd, látszólag temperált érzelmi állapotú hősnőt mutat. A „mindent tudás” nem a szöveg szintjén látszik, gyönyörűen játszik a szöveg ellen, alatt. A bajt érzi, de a különleges formáját még nem sejti. Gubik Ági egyetlen lendülettel, azonos erősséggel visz végig a figurát, szép alakítás. Perjési Hilda Nunuként nem rezignált, szürke mazsola, hanem a bölcsesség női letéteményese, érzékeny narrátor is. Közös jeleneteik alatti kis szöszmötölések szépek: egy elindított, de be nem fejezett legyintés, egy kis simogatás, egy ironikus hangsúllyal kezdő fél mondat, amely a végére szeretetteljes lesz. Összetartozás, női sors, kamarazene. Ez mind benne volt.

Iza: Eszter két megmentője, az egész életén át neki hódoló Endre és Tibor. Húsz éve ugrásra készen állnak, mikor tarthatják végre karjukban az összeomló Esztert. De a nő nem törik meg, sohasem. Minden vasárnap ebédet ad nekik, a maga módján hálás, hogy vannak, de a segítségük, érezhető szánalmuk az nem kell. A két férfi súlyos titkot őriz évtizedeken át, Eszterért annak apja és szeretője hiteleit felvásárolták, megmentve őket, a birtokot. Jéger Balázs Tibor szerepében jóindulatú, az életben vesztes, ám eszes figura. Alakítása szépen formázza a hóbortos, ám mindent értő, érzékelő csendes vidéki polgárt, aki szíve parancsa ellenére is a tisztességet választja. Zsiga László által Endre figurája karakteresebb. Éles ellentétben a közjegyző belső jellem és  - hála a jelmeztervezőnek – pipogyának látszó külsese. Tibor majdnem fess, Endre a kitaposott cipőjében, lötyögő, harmonikában gyűrődő öltönyében kissé nevetséges. Ám amikor kell acélos, tettre kész.  
Éva:  Tóth Sándor Lajosa nem tetszeleg moral insanityként, kegyetlensége praktikus, a megbízhatatlansága őszinte. Aki akarja, etetheti magával az ördögöt: Lajos mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne. Tóth Sándor a zeniten túli, de még mindig vonzó helyi érdekű sátánt mutat: igazsága pillanatokra tetszetős, felelősségre, adósságra hivatkozása pontosan céloz. Gubik Ágival való jeleneteiben nem is a szerelem bátorságának férfiúi számonkérése tetszik, mely a regény nagy találmánya, hanem az érvelés hasonlósága. Tóth Sándor  felvillantja a „fénykori” Lajost is, aki könnyedén és artisztikusan vett, vitt, pusztított. Eszterrel való nagy összecsapásra tartogatja minden erejét: sikerült, nyert. Eszter is: megszabadult. Ennél furcsább win-win szituáció nem ugrik be az irodalomból.

Iza: Eszter unokahúga, Ágnes és Lajos új asszonya, Olga a férfival együtt érkezik Eszterhez, akár a Sakálkirály körül ólálkodó hiénák. Abszolút betöltik szerepüket. Ágnes az elárvult „kölyök”, aki vádol és követel sanyarú gyerekkoráért. Nem mást, csak azt, ami az „övé”. Az estén beugró Hermányi Mariann szépen egyensúlyozott a lány két arca között. Kemény, határozott szavak,  megadó testtartás, így mégsem vált Ágnes ellenszenvessé. Olga a regényben, itt is utálat tárgya. Arrogáns, önző, hódító, igazi Borg-királynő kívül-belül, akinek csak alattvalói vannak. Nagy Enikő nem is tesz kísérletet arra, hogy ennek a nőnek bármi igaza legyen. Olgája egydimenziós, zsaroló, szögletes, rideg vamp, akinek csak hetyke kalapja ad tartást. Hiába tiporta meg az élet, nem tanult szánalmat, csak  a másokon átgázolás képességét. 
Éva: Épp debütált Éva szerepében Hermányi Mariann kaposvári akadémista. Izgalmas, szabálytalan szépségű színésznő, aki pontosan, karcosan játszott el a menekülő agresszort, Lajos lányát. Nagy érzékenység és intelligencia kell ennek megmutatásához. (Apróság, de a kort pontosan felidéző frizurája sokat adott a figurához. Tele van kis kincsekkel ez az előadás.)

Iza: Czeizel az eredetileg a múlt század harmincas éveiben játszódó cselekményt elemelte. Az előadás nem korrajz az első világháború utáni Magyarországról, de nem reflektál a színrevitel a  mai társadalmi problémákra sem. Bár, ha jól meggondolom, megfordul Márai írásának üzenete. Nem Eszter és az őt körülvevő emberek képviselik a pusztulásra ítélt múltat, s nem Lajos és a környezete a fényes jelent és jövőt. Éppen fordítva. A rendező mintha azt akarná, értsük meg, hogy Lajos és a hozzáhasonlók (a „notórius hazugok”) nem fényt hoznak, hanem velük köszön be az igazi sötétség. A múlt hibáiból tanulni kell, nem megismételni. Építeni csak valós alapokra lehet, úgy mint: morál, cselekvésre képesség, önálló akarat, kiállás magunkért, igazunkért. 
Éva: Van, amikor az ember leszedi polcról dédanyja fotóalbumát és ha szerencséje van, a még élő tanúk elmondják mi is van egy látszólag veszélytelen családi csoportkép mögött. Dráma.  Ahogyan rácsodálkozunk a Márai-féle „csodálatos rendre” mások életében, egyszer a miénkre is így fog rácsodálkozni az, aki még meg sem született. Ilyen volt ez az előadás.

(Kővágó Nagy Imre felvétele.)