Iza: Eirik Stubø kedvvel boncolgat családjogi esteket, méghozzá zenével. 2017-ben Amerika Elektrája egy jazz-klubban játszódó sötét és szenvedélyes családi perpatvar volt. Izgalmas, feszült, mai. Euripidész történetéhez is hasonló mód közelített. Rakovszky Zsuzsa fordításában a szereplők mondatai majdnem úgy hangoznak, mintha egy családjogi per jegyzőkönyvéből lennének. A tanúk – a Dajka, a Nők kórusa, a Tanító –, akik másképpen, de látták, érezték a bajt, a felperes/Médeia és az alperes/Iaszón, akik már nem igen találják a jó szavakat. A rendező a produkcióval Szűcs Nellit „helyzetbe hozta”, építve arra is, hogy van e felragyogásához tökéletes férfipartner is a színházban. A színpadon nincs díszlet, fekete falak övezte sötét, üres tér, pár szék, lóca. Hatalmas kivetítőn a tenger vagy egy zord, éjszakai táj képei váltakoznak (Ondraschek Péter). Mészáros Zsófia jelmezei világos mai ruhák, kivéve Médeia-ét. Ő fekete hosszú ruhában, akár egy „Fekete Mamba”. Amikor felcsendül Nancy Sinatratól a „Bang, bang”, döbbent felismerés, a „Kill Iaszón” storyt nézzük.
Éva: Ízlésemet próbára téve többször átsuhant némi melodráma-érzet a színen, tán a darab eleji „lassuljon be a néző” rendezői szándék és a kar színészi egyenetlenségei miatt. Nagy Mari Dajkájának szavai sokkal több feszültséget teremtettek, mint a vontatott zenés-hullámzós feketébe veszettség. A nagy gravitációs különbség eloszlása a kiváló színészi kondícióban levő Szűcs Nellinek köszönhető, a „best of” jelenetek közé Trill-lel (Iaszón), Rátótival (Kreón, Korinthosz királya) és Szarvassal való jelenetek tartoztak. Szarvas József volt, aki athéni királyként, nyájas, okos-óvatos idegenként leginkább érzékeltette Médeia még régi élete, boldogsága idején elért respektusát. Minden férfi egy okos nővel beszélt. Minden férfi félt. Minden férfialakon átsugárzott az ügyeskedés, megúszási igény, csak látszólag tárgyaltak. Rátóti Kreónja mintha kormányülésről érkezett volna, most is egy necces ügyet kell határozottan, a direktívák szerint elsimítania, szükségszerűen hibázik a nemcsak ravasz, de erős Médeiával szemben. Furcsa volt Rubold Ödönt és Csurka Lászlót látni a soroksári úti Nemzeti Színházban, a Hevesi téri után, Csurka még az utóbbihoz tartozó deklamáló, más ritmusú, kissé ó színjátszást hozott a Hírnök szerepében magával, Rubold Ödön idomult az előadás szolgálatához, valami népi tudatlansággal vegyes derűvel játszva a gyermekek nevelőjét. Meg kell említeni a korinthoszi nők kórusának (kvázi) karvezetőjét, Söptei Andreát, különösen erős kísérő-rezonáló jelenléte miatt. Médeia legnehezebb döntésének meghozatalát némán kíséri le, ugyanazon a fekete padon tanácstalanul ülve. A néző magát látja benne, a józanságát, szánalmát, tiltását. Szép alakítás egy hálátlan szerepben.
Iza: Szűcs Nelli színpadi jelenléte „vulkanikus”. Bejön a színpadra, s olyan, akár a Vezúv. Kívülről nézve csöndes, fenséges, de tekintete vibrálása elárulja törékeny erő ez, belül izzik a láva, s ha kitör - márpedig láthatóan kitör -, mindenki úgy jár, akár Pompei lakói. Médeia józanul gondolkodik, látjuk, ahogy tervez, elvet, újratervez. Fejben érvel önmagának és önmaga ellen. Néha úrrá lesz a szenvedélyén, aztán a szeretett férfi árulására gondolva újra szabad folyást enged belső tébolyának. Végtére is Iaszonért a halálba küldte bátyját, elárulta hazáját, a családi házat. Trill Zsolt Iaszónja szenvtelen. Majdnem jelentéktelennek látjuk, mítoszát Médeia építi föl szavaival. Az utolsó jelenetben aztán kiderül, mégis ő az, aki megszerezte az aranygyapjút és a korinthosziak tiszteletét, amikor fájdalmában „megküzd” a tengerrel és Zeusszal, a vesztesége megélése hozza el az előadásban a katarzist. Az, hogy a két színész a civil életben egy pár, óhatatlanul beépül a szerepbe. Az előadás csúcspontja, Médeia és Iaszón összecsapása. A férj megvallja, „nem a nő kell”, „ne hidd, hogy nem hálnék még veled”, az új házasság eszköz, hogy magasabbra törjön, uralkodni akar. Ekkor az asszony rájön, biztos vesztes. Kiegyenesedik, ejt egy csendes könnyet, amit a férfi gyengéd, érzéki mozdulattal letöröl a szeme sarkából. Parányi gesztus, amivel megmutatják, ez a kapcsolat egy szenvedélyes szerelem volt, sohasem múlik el. Most elválnak, de az érzés megmarad, amíg élnek kíséri, kísérti őket. A bontóperükben ítéletet hirdetnek, 10 másodperc és megszűnik végleg a „mi”.
Iza: Eirik Stubø lerántotta Médeia történetét a földre, egy család, egy csalás történetét láttuk. Mit is mutat 100 percben? Az elárult asszony bosszút áll mindenkin, aki tönkretette idilljét. Előbb tombol, jajong, amit az előadásban nem látunk, csak hallunk, valahonnan messziről. Amire Médeia színpadra lép magába gyűrt minden haragot, már csak revánson dolgozik. Eszes asszony, de nőből van, Achilles-ina a férfi, akit még mindig szeret. Ha Iaszón vele nem boldog, hát mással sem lesz. Ki kell iktatni az ellenfelet, a csábító nőt. Túl jól sikerül a terv, annak apja is elvész. Ahhoz, hogy ellenfele közelébe jusson trójai faló kell, itt falovak. Két gyermeke, mert női dühének a gyerekei eszközei. De itt jön az öngól. Az anyai szív győz a bosszúálló női szív felett, csak már késő. Rádöbben, ha azt akarja, hogy könnyű legyen nekik a halál, már magának kell ezt bevégeznie, más kezétől az ö tettéért csak kínhalált halhatnak. Stubø megkímélte a nézőket a gyilkosságok, a holttestek (gyermek holttestek) látványától, a színészei játéknak kell megmutatni a történet abszurditását, az igazán megrendítőt. Azt, hogy kegyes istenek, kegyes sors az nincs, csak milliószor ismétlődő hétköznapi csalás, pitiség, mert a boldogság lényegében elérhetetlen állapot.
Éva: Mielőtt elárulsz valakit, mérd föl a nagyságát. Nyilván ilyet nem mond a szibilla. De a férfiak csak magukat látják. Keserű fiú volt ez az Euripidész.
(Eőri Szabó Zsolt próbafotója.)
