Iza: William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átiratában megmaradt, csak éppen a vége lett a storynak egészen más. 2019-ben a Földön, Európában, Magyarországon, Budapesten, a VII. kerületben, Kapulek Júlia ugyan majd megvesz Montág Rómeóért, de mégis az allergiás és vonalas, de kőgazdag Páriszt választja. Hiába, a gének. Anyja egy kitartott plasztiknő, apja meg egy drog(al)báró, ki is mondott Torrente-és beütéssel. Csak nem fog már egy mai lány dolgozni és albérletbe menni a szerelemért, elpatkolni 26 évesen, azt meg biztos nem. A tetszhalált okozó mérget igya meg a lúzer Lőrinc barát, aki itt lehet inkább kábszerlabort üzemeztet, kell a mellékes.
Éva: Érvényes nézet ez. Nem szép, de igaz. (Tessenek utazni a 99-es busszal 10 percet, aki ezek után csodálkozik, az kap tőlem egy színházjegyet.) Bodó rendezését mátrixos aggyal kell nézni, több program fut párhuzamosan: kis magyar káeurópai színháztörténet, beleértve napjaink barbiehumanista szép színészfiúján való élcelődést, fordító emlegetését, nézőparódiát, széteső Szputnyikot. Van még itt transzformált szöveg-sík, improvizációs önreflexiók, és tényleg benne van a szerelem, barátság, szülőknek alávetettség, vak sors, mint a Shakespeare-eredetiben.
Iza: Igen, Závada Péter két mondata már megérte, hogy ott ültem. Az egyik címzettje napjaink elismert Shakespeare fordítója, neki szól a főjhatás, a másik meg inkább kihívás egy önjelölt József Attilának. Amúgy meg trágár a szöveg, de rendesen. Itt nézőként Simicska-jelzős állampolgár lettem, a Vígben pár hete meg azzal köszöntött az előadás nyitómondata: „Utállak, gyűlöllek, gyűlöllek benneteket!” Öröm így színházba járni. Érdekes mód, ott bántott a szövegben felbukkanó mocsok, mert öncélúnak éreztem. Tetszeni ugyan itt sem tetszett, de majdnem adekvát volt. Elhiszem, hogy a Kertész utcai Shaxpeare Mosó környékén így beszélnek.
Iza: A történet egy jobb napokat látott, retró autómosóban játszódik (díszlet: Schnábel Zita), ami majdnem igaziként hat. Gőzös autómosás, s egy lerobbant merdzsóban Benvolió és bandája a nézőteret szembevilágítva, szépen jobbra és balra indexelgetve indul kokóért a vad éjszakába. Nagy Fruzsina jelmezei ehhez igazodnak, low-budget a jelmeztár: tréning, alsógatya dögivel, csak csillogó műszál, kínai papucs. A kivétel persze erősíti a szabályt. Gálffi László Kertész utcai Al Caponeként feszes, talpig fekete bőr (?) motoros cuccban, lábán birodalmi lépegetőként ható fehér műanyag csizmában, bukósisakban áll a színpadon. De a pálmát az előadás buli jelenetének jelmezei viszik (a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakának BA2 osztályos hallgatói munkái). Csákányi Eszter pöttynélküli Szörnyella de Fárszként, Kókai Tünde valami frusztrált Hófehérke értelmezésként, Ficza István Eiffel-toronyként és Máthé Zsolt atomantis fáraó szerkóban, Hámori Gabriella Macskanőként mind-mind hosszan bevésődik.
Éva: Gegnek tűnhet, hogy egy egykori Rómeó Lőrincet játszik, éles, hogy milyet, gyönyörködtető, hogy hogyan. Majd egyszer lesz Bodológia speckoll az SZFE-n és házidolgozatként elemzik az egyes „ki kit játszik és miért”- eket. (Ugyanekkor Kákonyi Árpád színpadi megjelenéseiből már írható szakdolgozat.) Most világosodtam meg egyébként a narkótréler szétesett papundekliszputnyiktól, hogy a Krakkenben is volt szputnyik. Műhold! Azt avatta fel a miniszter…Figyelni fogom a következő Bodó-rendezést itthon, már ha lesz. (Legyen.)
Iza: Kapulek Júlia és Montág Rómeo, vagyis Kókai Tünde és Patkós Márton nagyon mai, nagyon laza, nihilista és a pillanatnak élő szerelmespár. Jó a kémiájuk, akár egy veronai klasszikus „mosóban” is jól szólnának, hiszen képesek megcsillantani az eredeti műben lévő tisztaságot, líraíságot. De csak rövid időre, mert inkább azt látjuk a színpadon, hogy ennek itt és most nincs helye, tere. Vannak az előadásnak percei, amikor bevillan a Zefirelli-film gazdag reneszánsz érzése, a filmzene miatt. A szülőpárok kicsit előtérbe kerültek. Montágék egy csóró, rokkant pár, az asszony nem tud beszélni, kerekesszékes, a férj az örök vesztes. Fiúk mi lehetne más, mint a Mamma pici – gyenge, de vad – fia, aki egyik lövéstől a másikig éli mindennapjait. Bár most éppen tiszta, már két hete, vélhetően ezért látja meg Julit. Kapulekék a gettó menői, mintha ők üzemeltetnék a mosót. A bandák vadak, tahók, mindig beállva. Sokadik darab ez, ahol a Dóra-Jéger-Patkós-Novkov ifi-trojka nagyon jól muzsikál a Ficza-Polgár-Nagy-Máthé-Vajda (picit) érettebb ötöse mellett. Kákonyi Árpád és Keresztes Gábor zenei betétjei szórakoztató villanások, pár sor, dallam. (Kákonyi patikussegédként újra feltűnik egy cameo erejéig.) Egy nagy kivétel van a dallamfoszlányok özönében. Takács Nóra Diána, a teste mozdulatlan börtönébe zárt Montágné – mintha fejben, lábában és karjában lévő izomgörcse megtartásával - elénekli kerekesszékében Whitney Houston I will always love you című dalát, elejétől a végéig, ő minden dacára bízik fia szabadulásában, kitörésében. Úgy szól a dal, hogy az összes Megasztár, meg Sztárban sztár, meg minden hasonló összes nyertese lesápadhat az irígységtől.
Éva: Máthé Zsolt szép reneszánsz Shakespeare-jének játék eleji metamorfózisa a kapudrog, hogy stílszerű legyek. Aki az első vizuális sokkon túl lesz, megcsodálhatja Máthé minden reálián túl levő lényegét: ő özv. Varsányiné titkos unokája ebben a fővárosi vezető művészszínházban. A hétköznapi kis alakításoktól kezdve a hibátlanul kivitelezett eszelősségig terjed a spektruma, narrátorspecialista, csendes őrült kismester, akiben annyi zene van mint Kákonyiban. Itt Csupi, Narrátor és maga az Avoni Hattyú. Polgár Csaba leharcolt, drogos Mercutio, de benne van az a maga által sem tudatosított féktelenül hülye, önsorsrontó bátorság, ami több, mint a drogos magavesztés. (Gyanakodva fogok nézni ezentúl minden belvároson túli kávéautomatára…). Ha hat a szer, jön a poézis, de mélyebben és máshonnan, mint a többi vihogó szerencsétlentől. Csuja alvezérszerű Kapulekje kerülethatárig terjedő hatalom, ahogy bánik lányával, több mint agresszió: ez maga a monolit patriarchátus. Független a helytől. Lőrinc barát (Mácsai) tényleg lúzer, szépen öregedő, menő, értelmiségi lúzer. Nem attól vesztes, hogy mit csinál, hanem attól, mit nem ért. Egy huszonhatéves Júlia nem vesz be mérget, hanem Párisz pénztárcáját fosztja ki.
Iza: Jó művészi állapotban lévő, „magasan szálló” művészcsapat az Örkényé. Lassan elvárás, ha nem evidencia, hogy minden bemutató egy trouvaille legyen. Rettenetes kihívás ez házon belül is, a nagyon jók között kutya nehéz megcsillani. Akik most különösen betaláltak. Csákányi Eszter Dajkája. Jó, komfortzónáját nem hagyta el a színésznő, de másféle harsányságot mutatott mint amit szokott. Ennek a Dajkának még van zajos pásztorórája a színfalak mögött egy suhanccal, nem anyaian jóságos, hanem prolisan pragmatikus és nagyon odateszi az inkább hírhedt, mint népszerű Barackfa-dalt. Vajda Milán látszatra a darab ellen játszott, „igazi” Benvolió, egy Kertész utcai reneszánsz ember. De csak látszatra, se becsületes, se hű barát, a szándékai megkérdőjelezhetők, ámbár ő tényleg igazat mond. Ficza István Párisza délceg, de már ifjan elszürkült, érdektelen. Önős és vélhetően allergiás tejre, gluténra, poleinre, porra, mindenre. Juli nem érdekli, üzleti alapon nősül. Ő is nagyon tudna énekelni, itt mi mást mint a Realityt. Wow! Végre egyszer azt mondhatom, Gálffi László nem nyűgözött le, bár meggyőző volt, de valahogy urasabb ő annál színpadi kisugárzásában, hogy egy ilyen szemétdombon piti drogbáró legyen. Persze azért az este egyik nagyjelenete az övé. Lágytojást kér az autómosóban, amit egy kocsi tetején – a Kertész utcai családok, bandák teljes asszisztálása mellett - újhagymával kitunkol. Pont mint Mr. Teufel a Macskafogóban, egy jobb napokat látott orosz-kék kandúr, megtépett füllel, kicsorbult karmokkal, van ott némi artritsz is. Nem ő, a többiek játsszák el, hogy a Herczegtől kővé kell válni, mert olyan félelmetes. Hámori Gabriella Kapulekné plasztiknője olyan pontos szerepépítés újra, akár a Három Nővér Natasája. Ugrana a néző, hogy taszajtson rajta egy marha nagyot, annyira irritáló. Csúcspont, amikor azt visítozza: Van diplomán,van diplomám!, hiszen úgy látszik, írni-olvasni sem tud.
Iza: A színpadon durva erőszak, igazi csóróság, nihil, kábszeres tombolás, durva trágárság, testnedvek, meztelenség, őrület. Mintha realityt nyomnának, nem mímemlés, élik. Mindez rendszerben, egyértelmű üzenettel, nem csak a vakuljon a néző színházi axióma kedvéért. (Most lett világos igazán, mit hiányoltam a Vígben A nagy Gatsbyből) Azt nem mondanám, hogy ilyen darabokat látnék az Örkényben sorra, de azt igen, nincs az teljesen mégsem ízlésem ellen, ha egy-egy becsúszik. A színrevitel sokkal érettebb Bodó legutolsó itthoni rendezésénél, a Karkken műveletnél, olyan vígszínházi Revizoros. Nézzél már körül hol és hogyan élsz, hozzál helyes döntéseket, amíg nem késő. Azt azért mindenkinek magának kell végiggondolnia, hogy vajon tényleg a mai magyar valóság jött-e be a színházba, ez íégető társadalmi problémáink egyike-e. Azt jó látni, hogy a színészek miként tudták kiengedni a gőzt, habitusuk szerint. Kell nekik is néha a „munkahelyi szórakozás”.
Éva: Érettebb? Az azt jelenti, keserűbb. Van eszköz, éca, stílus, egység, látás és mód. Társulat. Nem állítom, hogy poétikus a cucc, de igaz.
(Herbszt-Véner Orosolya fotója.)
