Iza színházban járt - NO EXIT - Nemzeti Táncszínház - Feledi Project
kedd, 22 december 2020 19:54

NO EXIT - Nemzeti Táncszínház - Feledi Project

Értékelés:
(24 szavazat)

Cella-tangó

(Feledi Project – NO EXIT – 2020. december 10-i online felvétel a Nemzeti Táncszínházból)

„A pokol – az a másik ember/a többiek” tartotta Sartre, ami igen jó alapgondolat lehet egy táncszínházi esthez. Az író Zárt tárgyalás című drámáját dolgozta fel a Feledi Project szeptemberben bemutatott NO EXIT című előadásával. Egy gyermekgyilkos, egy áruló és egy szeretőgyilkos, akik még haláluk után, a pokolban is egy másik embert kínoznak, csak maguk kínjával ne kelljen szembenézniük. Feledi nem az Isteni színjátékból ismert mitológiai képekben mutatja meg a poklot, hanem azt a hétköznapi infernót láttatja, ami mindennapi emberi kapcsolatainkat uralja. Most nem annyira történetet mesél, hanem érzéseket villant fel, ami a zenével, a fényekkel, az egymásnak feszülő, majd szétváló testekkel, egy-egy szólóval mégis emberi sorsokká, történetekké állnak össze.


A 2010-ben alakult Feledi Projectnek talán nem ez a legrendhagyóbb produkciója, ellenben szépen láttatja, hogy az alapító táncos/koreográfus Feledi János mekkora utat tett meg az elmúlt évtizedben a koreográfián és a táncon túl is, a „rásegítő technikák”: a színpadkép kompozíció, a fénytechnika, a zene - ízléssel, egyre tudatosabb - kiválasztásában, használatában. Egyre biztosabb kézzel nyúl drámai művekhez, és egyre biztosabb saját formanyelvében, amivel elszakadhat a választott történettől.  

Mostani munkája is klasszikus darabra épít, és a három színpadon lévő táncos produkcióján túl kiemelt szerep jut a zene–színpadkép-világítás által teremtett atmoszférikus, sejtelmes hangulatnak. Feledi csak asszociációként támaszkodott az általa megjelölt irodalmi műre, nem akart didaktikus módon megmutatni semmit. Hepkó Mikkós világítása szimbiózisban állt a koreográfus Feledi és Minorics Krisztián által közösen komponált színpadi látványvilággal, amihez sajátos dimenziót adott a zenei montázs, inkább fémes zörejek változó dinamikája, hol annak monotonitása, hol felerősödött tempója.

Az előadás közben – gondolatban - bátran el lehetett szakadni az ajánlóban jelzett Sartre darabtól, a három színpadon dolgozó táncos képes volt valami általános emberi tulajdonságot mutatni saját karaktere regiszterében. A szereplők markánsan különböző alkatúak. Horváth Zita szexin szűk élénksárga nadrágja, ujjatlan fekete felsője nemcsak a puha, élveteg mozgásán, de külsejében is mutatta az előbb csábító, majd sértettségében bosszúálló nő figuráját. Tóth Brigitta sudár alakja, szögletesebb, elnagyoltabb mozdulatai, a pasztellkék lenvászon hosszúruhájában balladai külsőt kölcsönzött a figurának, szinte Ágnes asszonyt mintázta, aki egyre látja a „vérjelet”. Feledi János halvány mustár hosszúnadrágban, narancsszínű hosszú ujjú ingben, rendre oldalazó mozgással beolvadt volna a tömegbe, de nem ment, rajta a stigma (inge képében), hogy áruló.  

Minden szereplőnek megvolt a saját története áttételesen, táncban elmesélve a színpad egy-egy szegletében, majd egy küzdő testté álltak össze, akár egy újsütetű Laokoón-csoport, de csak a testek rángó harcát láttuk, a kígyókat nem. Ez az este legerősebb jelenete is, amíg kényszerűen összeáll a csoport, összekapaszkodnak egymás, a másik - akár fizikai  - kínzására, hogy saját, korábban megmutatott kínjuk valamelyest enyhüljön. Látványos emelések, egymáson való átgörgéseket látunk, és furcsamód a „legkisebb”, Horváth Zita viszi a legnagyobb terheket, akár a másfélszer nagyobb Feledit. Az összecsapást követően szétesik az alkalmi csoport, ugyan felszakadnak a tér záró korlátjai, a táncosok elbontják a teret övező fehér szalagkordont, lehetne menekülni, mégis mindenki elmerül, visszasüllyed saját poklába, tovább bíbelődik magában tette következményeivel. A fekete térben egy-egy megvilágított kockában látjuk újra szólóban a szereplőket, s a bennük dúló indulatokat fényjáték mutatja. A teljesen elsötétül a tér, a lámpák kialszanak, a táncosok tenyerébe simuló kis fényforrások kísérik a sötétben való mozgást, suhanó fénycsíkokban látjuk az egyén önmagával, újra önmagában való harcát.  

Rövid este ez, ötven perc, és éppen csak felvillantja a másik emberrel való kényszerű interakcióinkban megmutatkozó poklot. Inkább a bennünk lévő, magunk által magunknak teremtett magányos létre fókuszál, ami egyre arctalanabb, durvább világunkban lassan-lassan mindennapi emberi kapcsolatainkat jellemzi.

Nincs nagy történet, nagy mese, nagy érzések, látványos nagy koreográfia. Monotonitás, ismétlődő mozdulatsorok, amelyek egy markáns, közösen megélt kitörésbe állnak össze, hogy aztán kivérezzen a lendület, és újra szétessen minden. Az előadás után éppen csak egy kis rossz érzés marad, ami beférkőzik a néző lelkébe, tudatába, mint Sartre másik művében, A legyekben, ha hagyjuk, valami felzabál fokról fokra. Lehet, a kínzó bűntudat ezer dologért. Mindennapi nemtörődömségünkért, kis pitiáner csalásainkért, lustaságból fakadó érdektelenségünkért.

Megjelent: 496 alkalommal