Nyomtatás
szombat, 26 december 2020 18:46

Marius von Mayenburg: A kő (Pesti Színház)

Értékelés:
(34 szavazat)

Ház(i)ak
(Pesti Színház – Marius von Mayenburg: A kő - 2020. december 5-i előadás stream közvetítése)

Iza: Jó lesz ez az előadás, még akkor is, ha szépen példázza milyen foghíjas éppen a Víg társulata, és talán nem hozza lázba a színházat hónapok óta hiányoló vígszínházi közönséget. Magam nem értem miért kellett ezt a darabot - egyetlen didaktikus vezérmotívumáért – színpadra vinni, amikor kb. a tízedik percben tudni lehetett mi lesz a végcsattanó. Szép játékot nyújt a vendég,  Nagy-Kálózy Eszter, van ehhez számára végre tét és tér is.  
Éva: Békebeli humanizmus, némi didaxis, magabiztos rendezés, kitalálható Mayenburg-dramaturgia. Költözködés a bűn és történelem mentén ide-oda. Hegyi Barbara és Szilágyi Csenge anyanyelvi szinten tudnak Vígszínházul. Ami most folytonosságot, eleganciát, érvényes színpadi létet jelent.
    

Iza: Epizódok követik egymást, időugrásokkal, anyák, apák és lányok mesélik, színezik, tagadják családjuk történetét. A nyitóképben 1993-at írunk, Heidrun Heising éppen hazatér drezdai szülőházába anyjával, Withával és lányával, Hannával. Új életet kezdenének, de a nagyanyában és az anyában felsejlenek régi életük - nem éppen makulátlan - emlékei, nevesül az 1935-ös év, amikor Heidrun apja, Wolfgang a zsidó Swarzmann családtól „megveszi” házat. Inkább elrekvirálja. A lakócsere nem hoz szerencsét a beköltöző családnak, 1945-ben Wolfgang - nem éppen makulátlan tettei miatt - életét veszti, Witha és Heidrun pedig 1953-ban elmenekül az NDK-ból, de előbb elásva egy, a házbéli múltjukat szimbolizáló követ a kertben.
Éva: Másnak se könnyebb a történelem, igaza-érdeke mindenkinek van, a fölények kérészéletűek, a vágyak meg gajra viszik az összes törekvést. Hogy vannak-e győztesek? Pillanatnyilag feltétlenül. Most az siker, hogy előkerül egy horogkeresztes jelvény és sikerül eldugni? Vagy az, hogy megmarad egy egész teásszerviz? Vagy az, hogy apu hézagmentes náci és sikerül eltitkolni? Az ingatlan tulajdonjogával együtt jár a bűnhődés.

Iza: A darabot Michal Dočekal, a Prágai Városi Színházak igazgatója jegyzi rendezőként. Színre vitte, ami le van írva, nem sok invencióval. Még abban sem bízott, hogy a nézők megértik az időugrásokat és a történet (történelem) láncolatát, kaptunk a színpadon egy virtuális „időgépet”, hogy tudjuk hol járunk éppen a XX. században. Lehet, élőben megnyertek volna Martin Chocholoušek nehéz, hol sötét, hol világos grandiózus tartófalai, a forgószínpad. A televízión át inkább nehézkes voltukat észleltem. Korpic Gertrud jelmezei szépen egyszerűek, illők az éppen játszott korhoz és a szereplőkhöz is. A színrevitel nehézsége: nem lehetett jól kiosztani a darabbéli szerepeket, Whitára vendéget kellett hívni, és a még csak az éppen 30 éves Szilágyi Csenge játssza, a jócskán középkorú Heidrunt, a húszas éve közepén járó Antóci Dorottya/Hanna édesanyját. Pedig ahogy tartják, ha egy társulatban nem lehet kiosztani a Rómeó és Júliát, az nem társulat. A Vígben most csak igen döcögősen.  
Éva: Jó szereposztás ez, nyilván nem Eszenyi játszotta volna Witha-t (pedig van akkora), Szilágyi Csenge meg sok mindent tud már. Hegyi Barbara hoz valami időtlen eleganciát, még az Elsötétítés idejéből, mintha annak a folytatása lenne ez az okos, perlekedő, menekülő karakter. Majsai -Nyilas Tündének meg adós a Víg, remélem, nem felejti, erős kíváncsiság van még bennem eziránt.

Iza: Volt kis rosszmáj bennem, miért is kell Nagy-Kálózy, nincs elég színésznő a Vígben? Hát nincs. Olyan legalábbis, aki képes hitelt érdemlő karaktert formálni - egy estén, egymaga - 30 és 80 között több szerepben, akár csak egy puszta kendőkötéssel. Az a színésznő áll most a színpadon, akit régről, még az Eszter hagyatékából ismerünk. A csendesen elszánt, látszólag szelíd, ám kőkemény nőalak. Viszi is a darabot, elbírja. Azon szerencsés színésznők egyike, aki megőrizte ifjúkori önmagát, lányos vonásait, ránézésre ma is naiva, de hangja játéka „hornmici”, már nagy élettapasztalattal, csalódásokkal, revánsra is készen. Képes megteremteni az illúziót 30 éves fiatal nő és a 80-as éveiben járó démonoktól űzött nagymama képében is. Foglalkoztatja a szerep, láthatóan mondanivalója van vele. Elegáns alakítás, színpadi tudása, erős játéka jókor jött segítség a Vígszínháznak, ebben a zivataros, nehéz évadában. Nagy-Kálózy Eszter tisztelőinek erősen ajánlott ez a színházi este.  
Éva: Hegyi Barbara és Nagy-Kálózy Eszter közös jelenetei csemegék: fenyegetés, tárgyilagos leuralás, tudás, összeilleszthetetlen kultúrák, szomjas emberség-igény, küzdelem a nonszensz helyzettel. Egy felszálló és egy leszálló élethelyzet, késleltetett kibontással, fundamentális árulással. Nem csak értelmező szerepet látok az „időgépben”, hanem a melodráma megsemmisítésének eszközét is. Brecht light. Az idősíkváltások, a motivációk, a kötődések sokfélesége megmutatásnak képessége így még hangsúlyosabb lett. Hegyi Barbara a fix pont, az eredeti tulajdonos, az elárult, az origo. Hozzá képest mindenki valaki: az áruló, az áruló lánya, az áruló férje.
Iza: Számomra Szilágyi Csenge játéka volt a csemege. Kislányként, majd középkorú, családfenntartó asszony karakterében való némajátékai. Szeme, mimikája, teste mesél többet mint a szájába adott szerep sorai. Szilágyi Csenge „felnőtt” a Vígszínházhoz, a deszkákon való elődökhöz.

Iza: Heidrun szerepére éppen jó korban lévő Majsai-Nyilas Tünde valamiért nem az anyát, inkább egy nadrágba bújtatott kiskamasz lány szerepét kapta meg. Tüsi hajjal, amerikai csokoládé után ácsingózva kéri számon nagyapja kiebrudalását a villából amiatt, hogy a kilencvenes évek elején Heisingék - ötven év után - hazatérhessenek. Tapasztalt, megbízható társulati tag, most is hiteles, egy számára már hiteltelen karakterben. Ez a szerep biztos nem viszi pályáján előbbre, holott a Nyugat császárában már annyira valós tudásánál és helyén volt végre februárban. Antóci Dorottya játssza a 16 éves unokát, Hannah-t. Tinédzseresen friss, önző és érzéktelen, nemtörődöm, nem gondolkodó fiatal. Sok rétege, árnyalata nincs a szerepnek, nem az ő terhén van ez. A lehetőség nyúlfarknyi, s nincs igazán sem megírva, sem a színpadra kitalálva.         
Éva: Telekes Péter szépen zártan kezd, apaként, példaképként leszünk kíváncsiak rá, aztán látjuk férjként, üzletfélként, munkában, náciként. Egyre szörnyűbb, egyre erősebb. Az, ahogyan átjár, „elvesz” a nácizmus egy embert, aki így nem lesz apa, nem marad férj, nem marad ember, erős tartalom. Öngyilkossága hideglelős logika mentén, de következetes. Telekes hiányzott a Vígből, jó hogy újra itt van, erős alakítás.
 
Iza: Rejtély, hogy a színház és a rendező miért csapott le erre a darabra, hisz ősbemutatóról van szó, s ha már kapaszkodott érte, miért nem kezdett vele valamit. Ügyes az alapötlet, hogy van egy kert, benne egy (több) elásott kő, ami erős láncként összeköt ötven évet, kiszolgál három generációt. Felvonultatja a fasizmus, a hidegháború, a rendszerváltás igazságtalanságait, szörnyűségeit, a nem a távolságban, úgy általában, hanem egyéni életekre, családokra lecsapódva, átélhetően. 2020-ban, egy - a ma élők többségének ismeretlen élethelyzetet jelentő - világjárvány közepén történelemlecke, de kézzelfogható tanulság nélkül. Egy jó van benne, Nagy-Kálózy feltámadása, aki újra „teremtő színész” lehet a színpadon.        
Éva: Az azért átsuhant a fejemen – 1908-ban épült házban élek -, hogy mi minden történhetett azokkal, akik itt laktak. Pontosabban mi jóvátehetetlent műveltek a másikkal, aki tán gangszomszéd volt. Minden ház kertjében van egy kő.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Megjelent: 1650 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza