Egy angol király, aki nem tartott szeretőket, erényes életet élt és érdekelték a tudományok, a mezőgazdaság, és még költött is ezekre. Akinek tudományos eszközei ma a londoni Természettudományi Múzeumban, 65 ezer kötetes könyvtára a British-ben vannak, s aki megalapította a Királyi Művészeti Akadémiát. Mégsem emiatt ismerjük, hanem amiatt, hogy ő „vesztette el” a Brit Birodalom észak-amerikai gyarmatait, és uralkodása utolsó 10 évében már beszámíthatatlan volt, hol édelegve és behízelgőn „barackocskáim”-nak szólította a Lordok Házát, hol kényszerzubbonyba gyömöszölve be sem mehetett a Parlamentbe. Még ma is vitatkoznak a történészek, hogy „elmebaja” oka arzénmérgezés vagy a porphyria nevű betegség.

Annak ellenére, hogy nála hosszabban csak Viktória és II. Erzsébet ült a trónon, és mindent összevetve egy jelentős uralkodó volt, komikus figuraként él a fejükben. A Nottingham Playhouse produkciója, a címszerepben Mark Gatiss-szel  azonban megmutatja III. György vitathatatlan erényeit is.

Az biztos, hogy ez az előadás kifejezetten „jól működik” online, a hatalmas díszletfalak közötti kis mikro életképek miatt, megmaradnak pillanatok, például, ahogy egymást Mr. és Mrs. Kingnek becéző királyi pár a hitvesi ágyában diskurál.

Adam Penford rendező színpadi keze nyomát még nem láttam, és jó volt a bemutatkozása ezzel az igen összerakott, szórakoztató, de mélységgel is bíró előadással. Rendhagyó a szereposztás, bár már kezdem megszokni, hogy az angolok imádják az eredendően férfiszerepeket női szereplőkkel játszatni, s megoldják a problémát, hogy 50 felett nincs sok szerep a színházi színésznők számára.

Mark Gattis több mint meggyőző a címszerepben, főleg miatta nézendő. Először is kb. 3 perc alatt elfelejteti, hogy ő Benedict Cumberbatch Sherlock-szériájából a báty, Mycroft Holmes. Nagy empátiával esendő embert ábrázol, aki fokról fokra jön rá, hogy már nem ura az elméjének, ha akarja, ha nem ostobaságok hagyják el a száját, és senkiben sem képes bízni. Nemcsak a férfi lelki gyötrelmét, de a betegsége fizikai kínjait is plasztikusan színpadra viszi. Hiteles játék, ahogy a királyt utolsó életszakaszában egyre jobban elborítja a betegségből faladó külső és belső hanyatlás.

Persze minden karakter remek, a színészek a helyükön. De ebben az előadásban nagyon jól látszódik mekkora a különbség a magyar és az angol színjátszás között. Egyszerűen nézőként nem azonosulunk úgy a színészekkel, ahogy itthon, nem válnak „ismerősökké”. Fiktív - vagy éppen valós történelmi – karakterek, akiket kívülről nézünk. Profizmus, magas színvonal, elegáns, szép előadások. Ideálisak egy drága vacsora előtt vagy után, az este kiegészítőjeként: kultúra?, az is megvolt.