Nyomtatás
vasárnap, 01 március 2020 22:28

Händel: Agrippina (MÜPA Metropolitan Opera Live közvetítés)

Értékelés:
(44 szavazat)

Csak a vágy

(MÜPA Metropolitan Opera Live közvetítés - Händel: Agrippina- 2020. február 29.)
 
Lehet-e ma XVIII. századi barokk operákat hitelesen előadni és még el is adni? Ha igen, csak úgy, ahogy David McVicar rendező és „csapata” teszi, különben a mai közönség nem bírna közel négy órát illedelmesen hallgatva ücsörögni. A Metropolitan Opera februári Händel premierje vetekszik Shakira és J.Lo Super Bowl  produkciójával. Igaz, DiDonato és Rea nem mutat annyit magából, de van más a tarsolyban: kolosszális hangok, clownok, kegyetlenség, őrjítő hatalomvágy, fekete komédia, rendhagyó színpadi ötletek és profizmus. Minden összejött.

Néró (Nerone) az operában még kis-nagykamasz, már erőteljes libidóval, nulla erkölcsi érzékkel. Agrippina a (gyilkos) anyák gyöngye, fiáért összeveszik, összeszövetkezik, összefekszik bárkivel, mikor mi vezet a cél felé. A helyszín a Római Birodalom dekadenciájával, erős vágyakkal a trón megszerzésére, egy bamba szenátussal és kézi vezérelt hadsereggel. Az estén tapintható a vágy. Claudio, Ottone, Nerone Poppea-ra vágyik, Narciso, Pallante Agrippina-ra, Agrippina a trónra. Ez a császárnő nyerő korszaka, ott van vége a történetnek, amikor nyafka fiacskáját fellöki végre a trónszékbe, Claudio helyére.     

Az előadás láttán hiszem, McVicar is azt érzi, amit én, az elmúlt évek politikai játszmái (USA, UK, Olaszország) közel állnak az ókori Róma brutális politikai csatáihoz, amelyek az összeomlásához vezettek. Egy amerikai szakíró szerint a rendező „intellektuális pop sláger”-ré alakította Händel operáját. Ez túlzás, bár a Harry Bicket vezényelte zenekar és a három női énekes a Madison Square Gardenben játszhatna pop-rock-ot is. Iszonyatos munka lehet abban, hogy Händel zenéje, a nehéz, szinte végtelen áriái ilyen természetes-könnyeden szóljanak.

A színpadot egy húsz fellépéses arany lépcsősor uralja, tetején az arany trónussal. Ezért folyik a harc, s az este során mindenki megindul kicsit a lépcsősoron felfelé, de csak Nerone jut el (mászhat fel) a trónusig. Amikor Agrippina cselszövései megfeneklenek, kicsit hátrébb gurul a trónus emelvénye, csak a lépcsők árnyékát látni a hátsó vagy oldalfalon. Johm Mcfarlane díszlete ezen túl minimalista, sötétszürke díszletfalak és szobortalapzatok. Minden szereplő saját talapzatán helyezkedik el az opera kezdetén és ott is végzi. Aki a kezdetekkor állt, az elfekszik, lerogyik vagy éppen fordítva. A pózokban megjelenik az egyéni sorsdinamika, hova vezetett a szereplők útja Róma sakktábláján. Ehhez modern színpadi ruházat társul. Agrippina kis hivatali feketében, persze jó nagy oldalsliccel és kivillanó csipke fehérneművel. Poppea is szolid ruhában kezdi és végzi, de közben egy hatalmas szürke pulóverben, meztelen combokkal ébred rá a nőisségében rejlő fegyverre, s tépi össze hisztis tinilányként csalfának hitt szerelme leveleit.

Az opera középpontjában két nő áll. Agrippina, aki III. Richárdot megszégyenítően válik valódi gazemberré. Csábít, szemrebbenés nélkül hazudik, manipulál, hízeleg, mindezt higany gyorsasággal. És Poppea, aki a játszma kezdetén még ösztönlény/lány, de aztán ráébred, hogy akárcsak Agrippina, nőként bármit és bárkit megszerezhet.

Joyce DiDonato alkatát clownként, hangját drámai színésznőként veti be. Szerencsések a közvetítés nézői a sok közeli kép miatt, ők nemcsak néha-néha távcsövön át láthatták DiDonato Jack Nicholsont megszégyenítő fintorait, mimikáját, hatalmi őrületet tükröző tekintetét, örült nyertes vigyorát. Egész teste, még a lábfeje is játszik, színészi kihívásnak tekinti a szerepet. Ütemváltásai révén érzelmei hangban is átjönnek, gyorsítással „színezi” áriáit, néha félelmes tempót diktálva, de tud hangja játékos, évődő lenni, s azt is megmutatni egy-egy ária közben, hogy éppen vesztésre áll. A hang végig szenvedélyes, néha kifejezetten agresszív, csak a lassú részeknél érzékelhető Agrippina egyetlen valós fájdalma, hogy Nerone talán sohasem lesz uralkodó.  

Brenda Rae Poppea-ja DiDonato méltó társa. Butuska, ide-odadobált kis társasági nőcskeként kezdi udvari pályafutását, s szépen építi fel játékával a nő öntudatra ébredését. Mutatós a színpadon, amit a jelmeztervező ki is használ, sokszor van szexis bodyban, hátát szabadon hagyó estélyiben, miniben. Amazon típus, bal bokáján, lábfején, bal felső karja belsején nagy tetoválás, bal orrában gyémánt piercing. Komikus vénája, haragjának tüze vetekszik DiDonatoval. Legjobb jelenete, amikor szerelméért, Ottone-ért harcol. Részegre issza magát egy római bárban, spiccesen bujkálva egy virágdísz mögött, s csúszkálva a magas bárszéken. Egész estén képes egyenletes, magas színvonalon énekelni, erős, telt szopránja van. Az előadás végére - a MET-ben való debütálása ellenére - masszívan állt énekesi teljesítménye DiDonato-é mellett. Képes volt színészi/énekesi kunsztokra, megilletődöttség nélkül. Amikor Agrippina-val ugyanabban a ruhában érkezett a színpadra, mulatságos magas hangot hallatott  áriája közben, eljátszva, hogy maga is meglepődött.

A harmadik kivételes énekesnő Kate Lindsey a nyaktól térdig „tetovált” Nerone szerepében.  Senki meg nem mondaná, hogy nem egy 17 éves taknyos, hanem egy 40 éves csinos nő játszotta, énekelte az ifjú trónkövetelő szerepét. Az utálatos, kézfejével az orrát törölgető Nerone anakondaként kígyózott a színpadon, néha – éneklés közben – hüllőszerűen araszolva a földön, a trónra is egy cammogó sárkánygyíkként mászott fel. A fiú szexuális túlfűtöttségének érzékeltetésére kezei folyamatosan csúszkáltak combjai között, míg arcjátéka végig a karakter beteges nárcizmusát mutatta. Tini gőggel emelte fel gyakran középső ujját a tömegnek,  s volt egy kis mókás moonwalk-olása is (Michael Jackson tánc), s eljátszotta a fiú Agrippina-hoz való viszonyában megbúvó Ödipusz komplexusát is. A vokális teljesítménye lenyűgöző volt, árnyalt, kétségbeesett, hullámzó érzelmek megmutatásával. A nagyjelenete: egy zacskó kokaint asztalra szórása, majd arany bankkártyájával való profi porciózása, végül egy szempillantás alatt való felszippantása. Mindez egy Händel operában.

A férfiak gyengébb karaktereknek tűntek, Agrippina, Nerone és Poppea hármasa mellett. Ottone képviseli a bigott becsületet, mégis Agrippina, Nerone és Poppea is lenyom egy erős áriát arról, hogy áruló, miközben nem csinált semmit. Ő meg ezalatt csak sápítozik. Iestyn Davies bár kontratenor, még ennek ellenére is kissé kocka Ottone. Nem vokális teljesítményével, hanem külsőben ő a legszürkébb színpadi karakter, igaz, ezáltal tud a többi férfi szereplő némiképpen érdekes és extravagáns lenni. Matthew Rose basszus Claudio-ja fáradtan, kissé macisan kergeti Poppea-t, s a golf talán mégis jobban érdekli. Bármit megígér Agrippina-nak, csak szabaduljon tőle. Amikor ráébred, hogy körkörösen rászedték, elárulták, egy legyintéssel lemond az aranytrónról: vigyétek ostobák, nem tudjátok még mit vesztek a nyakatokba. 

Pallante-ként Duncan Rock játszotta a szívtipró katonai vezért, aki örömmel válik Agrippina pincsijévé, s mérkőzik meg a még nála is nevetségesebb, feminin jegyeket mutató Narciso-val, aki a politikai elitet képviseli az operában.  Mindkét férfi Agrippina bolondja, akiket a nő a megbánás legkisebb jele nélkül kihasznál, újra és újra. Narciso-ként Nicholas Tamagna mutatta a legjobb színészi játékot a férfi-karban. A kontratenor szinte szűziesen bájos volt az Agrippina-val folytatott első találkozásakor, amikor a nő akarván tőle ezt-azt, kezét combjai közé téve csábítgatja, s lábait a férfi lábai közé fonja, eközben Narcisco éneke óhatatlanul szexuálisan túlhevült hangokkal telik meg.

Händel operája újratöltve, átemelve, inkább átmentve a XXI. századba, úgy, hogy az állandóan csak az elektromos kütyüjükön lógók is képesek legyenek a 3,5 órát lelkesedéssel végigélni. Egy kritikát fogalmazhatok csak meg, kevesen fogják ezt utánuk csinálni, s mostantól Händel operáit sem adhatom alább. Már csak ilyet vagy jobbat várok. Sőt, Joyce DiDonatot látva, Verdi, Puccini már nem elég, ezzel a hatással csak Mozart vagy a „modern”, mai operák versenyezhetnek, a közelmúltból az Ehnaton vagy a Marnie. Lenyűgözött, ahogy David McVicar valóságos női Machiavelliként vitte színre Agrippina figuráját, utat engedve Joyce DiDonato privát vágyainak, aki az előadás szünetében azt osztotta meg a pár millió nézővel, hogy nem „uncsi” női szerepeket énekelne, ő Scarpia lenne legszívesebben. Szóval még Puccininak is van esélye.

Megjelent: 1560 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella