Iza: 2006. október 7. napján egy kétgyerekes, 48 éves anya hazatér moszkvai lakásába. A ház földszintjén egy férfi kivégzi. Ő volt Anna Politkovszkaja újságíró, aki ekkor már 12 éve dokumentálta a Novaja Gazeta-ban az orosz hadsereg és a csecsen szövetségesei „háborúját”, és a demokrácia felszámolását, nem kímélve - az éppen halála napján a születésnapját ünneplő - Vlagyimir Putyin személyét.
2020-ban Magyarországon pontosan érthető, milyen is - Politvszkaja utolsó írásait összegyűjtő - Orosz naplóban említett „Patyomkin-falu”, ahol a kellemetlen tények nem, csak a hamis eredmények látnak napvilágot, bár pontosan tudja – majdnem – mindenki, mik is lennének a valós tények.
Stefano Massini olasz író, rendező 2007-ben darabot írt az újságírónő cikkeiből. Nem vitatom, hogy formailag monodráma, mert egy művész áll a színpadon, aki az újságírónő döntési helyzeteit interpretálja. De ha Gogol: Az egy örült naplóját gondolom monorámának, akkor ez csak felolvasó színház fejből. Fullajtárnak nincs valós színészi tere a darabban, tényeket, dátumokat, számokat, eseményeket közöl. Az újságírónő személyéről annyit tudunk meg, hogy néha nagyon félt és volt egy fia. Ellenben a politikai játszmákról sokat hallunk, statisztikai pontosságú számokkal, így a moszkvai Dubrovka színházban játszodott túszdráma hátteréről, hatásairól, a 2003-as orosz parlamenti választásokról, a beszláni túszdrámáról, az első és második csecsen háborúról. A darabban, Ramzan Kadirovról (egykori csecsen elnökről), akit Politivszkaja „korunk Sztálinjának” tartott, sokkal mélyebb és átfogóbb személyiségrajzot kapunk. (Ez talán nem lehetett azért alkotói cél.) Az igaz, Fullajtárból, a művészemberből, gondolataiból, érzéseiből sokat kapunk.
Töredékesen kirajzolódik az önkényuralom kiépülésének folyamata, működtetésének mechanizmusa Oroszországban. A színházban persze az a jó, hogy a látottak bennünk segít megfejteni a dolgok rejtett összefüggéseit, a látottak alapján kutatunk magunkban a feltett kérdésekre adott válaszok után. Szörnyű lehetett, lehet, ami a Kremlben történik, de engem mégis az érdekel, ami a Kossuth téren történik. Van deja vu érzésem a 15 évvel ezelőtti történések felidézése okán, tényleg olyan, mintha most történne velem.
De ezt a produkciót látja majd kb. 4000 ember, aki mind olvasta Politovszkaja írását, s amúgy is kritikusan szemléli, hogy mi is történik körülötte. És pontosan érti az újságírónő figyelmeztetését is: „Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Jó látnom Fullajtár Andreát ilyen elkötelezett, a „lányomnak mondom, menyem is értsen belőle” produkcióban, de mégis inkább látnám Rickl Máriaként, az Amerika Elektra Christine-ként, Ibsen Gunhildjaként, Bernarda Albaként, Ranyevszkajaként. Okos, erős előadást láttam, formálisan színházat, ott és akkor hat, de nagyon. Mégis, csak furcsa nyugtalanságot hagy maga után: miért ezt, miért így? Azt azért mégsem vizionálom, hogy az alkotók február végén látták a március közepi, majdani eseményeket.
Éva: Ferenczi Krisztinát is el kellene játszania Fullajtár Andreának, színésznő az egykori színésznőt, de azt a darabot ne ilyen dokumentarista papírgaluskásan írja meg a leendő író - Tasnádi, PNL, Háy, vagy Závadák ? –, mert a színészi erő nagy része a nem létező irodalmi alapanyag pótlására fog elmenni.
Áll Fullajtár a fekete-fehér díszletek között, ugyanilyen ruhában, zajra-zörejre, fényre csattannak a cezúrák szövegegységekként: megyünk egyre beljebb a reménymentes teljhatalomba. Nincs kijárat, az istenadta nép ott Vlagyimir Vlagyimirovicsot választja meg újra és újra, a választások eredményeiről való tudósítás a kezdeti irónián át a keserűség összes bugyrát érintve a kétségbeesésen át eljut valami tisztaságig: az áldozatok egyike lesz az, aki ezt meg is tudja fogalmazni. Az alig megírt figurára tekintettel ez a Politkovszkaja csak ennek az előadásnak, rendezésnek az eredménye lesz: nő, de nem vagány, védtelen, de mitológiaian kíváncsi, ennek nincs tudatában, de a ráció embere. Kevés eszköz adatik a térre és szövegre tekintettel, paradox módon el is vesz a technika az alakításból, de marad még elég. Kis egységekként, gyalázatos és reménytelen sztorikként veszik el egy emberi élet, erő, és ezt Fullajtár Andrea úgy mutatja meg, hogy marad ereje a fokozásra. A legtöbbet adó rész a kivégzéssel fenyegetés ábrázolásának banális egyszerűsége, a százas szókincsű embereknek való kiszolgáltatottság elviselhetetlenül közelről mutatkozik meg.
Protest színház lett a Katona? Gyors egymásutánban Zsámbékitól A császár és Pelsőczytől Az átnevelhetetlen: a hatalom emberei és a hatalom elleni ember. Itt vagyunk a bejósolhatatlan hosszúságú kényszerszünet elején és csak Spiró sokat ígérő bon-motjában bízhatunk: Valamilyen színház mindig lesz.
(Toldy Miklós felvétele)
