Jó lesz ez, online nézni otthon egyedül (vagy párban) sok előadást, régi felvételeket. De azt az izgalmat, amit az ad, hogy – a veled hasonszőrű - barátokkal bemész egy legályázott nap után a színházba, operába, és jó esetben két-három órára elfelejtesz mindent, de mindent,  hogy aztán lázas hevülettel, egymás szavába vágva, kielemezzétek ki mit látott, hát annál kevés jobb dolog létezik intellektuális/társasági síkon. 

Aztán jön egy lipidburkos RNS-vírus, ami az elektronmikroszkóp alatt olyan, akár egy koszorú, és kőkeményen sírba dönti az esti „bulikat”, talán hosszú időre.

Az ember meg elgondolkozik, miért is lett olyan fontos neki pár éve, hogy hetente több este szebb, csúnyább, kényelmesebb, kényelmetlenebb levegőtlen, sötét termekben üljön, és azt nézze, hogy egy történetet mesélve miként játsszák mások, hogy ők mások. És furcsa mód fél nap alatt rájön a válaszra, mihelyst nem mehet be: ez tényleg az élete minőségét javította.

Segített elviselni a szürke mindennapokat, a hitel, a gázszámla, a kocsi szervizeltetés, a gyerek vagy szülő  betegsége, a párkapcsolati problémák, a munkahelyi stressz, az emberi gyarlóság sok kis köznapi pitiségét. Átléphettünk egy másik világba. Nem arról kellett töprengenünk, hogy lenyúlták a megtakarításunk, hogy egy nálunk nyilvánvalóan tanulatlanabb, műveletlenebb ember formálisan annyit kereshet egy óra alatt munka nélkül, mint mi tíz év alatt, három diplomával, több nyelv tudásával - kutya kemény - munkával, hogy csak a foci, és a vikingek és a törökök együtt kismiskák voltak rablásban a NER-lovagokhoz képest. Pár óra illúzió-országban, ahol a rossz megbűnhődött, a jó elnyerte méltó jutalmát, volt emberi bölcsesség, szolidaritás, értelem, racionalitás, szív, túlélés. Még ha csak a színpadon is, és csak játszották. Már ha jól játszották.  

Eszembe jutott sok-sok, színházban elraktározott pillanat, amelyek erőt adtak és adnak. Sinkó László ezüst-ősz, mélabús Versinyinyje, amint arról beszélt, hogy sokunknak reménytelen az élet, de egyre könnyebbé válik, és nincs már messze az idő, amikor egészen világos lesz. Hernádi Judit Eleonóra királynőként üvöltve-sziszegve a színpadon, hogy nem tudnánk végre egy kicsit szeretni egymást? Gálffi László Ványa bácsija azon keseregve, hogy elment az élet, pedig Schopenhauer lehetett volna, ha azt jól éli. Börcsök Enikő Ursulaként a Száz év magányban arról mesélve: hihetetlen dolgok történnek a világban. Nagypál Gábor Peer Gynt-jének suttogása: ha halni kell, ami nem késhet soká, majd bemászom egy fatörzs alá. Monori Lili a Látszatéletben, ahogy harcol a lakásáért a végrehajtó ellenében. Hegedűs D. Géza Márai-hangja, hogy hallgatni akart. Kaszás Attila éteri mosolya, miközben azt énekelte, hogy az életünk nem több mint vásári lét. Vári Éva kézmozdulata és arckifejezése a Rose-ból, éppen megkérdőjelezve, hogy lehet-e értelme, tartalma annak a szónak, hogy jövő. Kulka János a Hat hét, hat táncból, amint idegesen dobbant: „Jaj Lily, a pics@ba az átmenetekkel”. Darvas Ivántól, hogy van a Bajza utcán egy kis palota, kisasszony, ha boldogtalan jöjjön be oda. Fodor Tamás színpadi ereje, amint elhitette velem, hogy ő I. Erzsébet és a világ egy szemétdomb, amelyen ő lesz a kakas, aki kedve szerint búbolja meg.

Arról is elgondolkodtam, vajon megyek-e még színházba, ha megyek, kivel, látom-e még azokat, akikért eddig mentem. Hirtelen különös értelmet kaptak Asztrov szavai: „De alig egy évtized alatt beszívott minket a lenézett nyárspolgári élet mocsara; poshadt párájával megmérgezte vérünket, és mi ugyanolyan ripőkök lettünk, mint a többiek.” Lesz-e lehetőség okosabban élni?

És úgy döntöttem, lesz.

Az nem lehet, hogy én ne lássam élőben Tasnádi Bencét arany tangában, ne halljam Anna Netrebkot Toscat énekelni, hogy mire jutott az Örkény társulata Birinszkij Bolondok táncával, mégis milyen az Eszenyi rendezte Mágnás Miska, mit kezdett Vincze János az Oszlopos Simeonnal, a miskolciak hogyan játsszák a Hegedűs a háztetőn-t, és hogyan viszi színre a Thália Színház a Gyilkosság az Orient expresszen-t. Arról nem is beszélve, hogy bérletem van a MÜPA-ba a Ring-re és végre igazán fogamra való a POSZT programja. 

Most irigylem azt, akinek segít a mise, meg a rózsafüzér, meg van tudása arra, hogy magában keressen válaszokat, ne a színházban. Ami neki a hit valamiben, aminek a létezéséről sohasem győződhet meg, az nekem a színház. Élő, cselekvő, látható, hallható, tapintható, érezhető mindennapi remény, amit ha jól csinálnak, elvisz a szivárványon túlra akár minden este. 

Kinyitnak újra a színházak - mert hiszem, hogy nem a Waterworld és Mad Max világa jön -, s ezt olyan erősen hiszem, ahogy Nyina hitt. Tudok majd tűrni, viselni a keresztem, amit most COVIN-19-nek hívnak. És ha erre gondolok, már nem félek úgy a holnaptól. Mert az a szerénytelen vágyam van, hogy újra színházba mehessek. És üzenem Fullajtár Andreának és Pelsőczy Rékának, mégis megértetem az üzenetüket, ha visszakapom a színházat, esküszöm: „soha többé nem játszom a kibekkelésre, embernek születtem és nem viselkedem úgy, mint egy gomba”.