Iza: Nero a történelem „legrosszabb sajtó”-ja cím biztos dobogósa. Évszázadok, hírek jönnek és mennek, de a történészek abban mindig egyetértenek, hogy rövid életében impozáns bűnlajstromot hozott össze. Személye körül számos gyanús haláleset - köztük szülőanyja és legfőbb mentora elveszejtése -, kétes házasságok sora, és terhére írható a római arisztokrácia megtizedelése is. Kosztolányi Dezső sokat tett azért, hogy mindenkinek – már, aki olvasta regényét - saját Nero képe legyen, a Stúdió K Színház produkciója pedig épít erre, hogy a néző tudja mely korban, földrajzi helyen jár, és ideái is vannak a szereplőkről. Fekete Anna díszletének két színe (fekete/pipisárga) ad aktualitást a színpadon látott történetnek, ami leegyszerűsítve egy túlérett hatalom (mesterséges birodalom) szétesését, romlásának végnapjait mutatja meg, egy elkorcsosuló művészsorson keresztül. A színpadi cselekmények előre és hátra mozgatható, forgatható geometria kocká(k)ban játszódnak, ezzel érzékeltetve a helyszínek, a napszakok változását, az idő múlását, és talán azt, hogy az élet, a sors vészesen hasonlít a kockázáshoz, hol 1-est, hol hatost dob nekünk. Ahogy a kocka, úgy életünk is forgandó, esetleges. Kálmán Eszter „a kis fekete” mindig jó alapon állt, így a szereplők fekete jelmezben vannak a terepruhától a csipkés bodyig bezárólag. Mind a díszlet, mind a jelmez minimalista, csak jelzésértékű.       
Éva: Sárga-fekete. A veszély modern színei, meg a freeszfe-maszkoké. Olyan felkiáltójeles vizuális egységet használ az előadás, amely egyszerre kényszerít a figyelemre, tükrözi az elkerülhetetlenséget, és nem lehet róla levenni a szemünket. Nyújtják a pszichedelikus teret a mozdulatok, az élek mentén más dimenzióba csúsznak a falak, mozdulnak a síkok, tágulnak képpé, zárulnak háttérré. A másik percben meg az az érzésünk, hogy egy logikai játékot forgatunk a kezünkben, letehetetlenül.

Iza: Nero szerepében ifj. Vidnyánszky Attiláról nem hinném, hogy az előadásra készülve Kosztolányi ’30-as évekbeli cikkeit forgatta, annál ösztönösebbnek hiszem, de mégis, mintha hallotta volna az író szavait: „Minden művész munkája azon múlik, milyen nézőszögből tekinti a valóságot, mit hagy el belőle, mit tesz hozzá. Ez alkotás.” Nero alakja az eltévelyedő ember, akit fokról fokra kerített hatalmába a téboly, s megadón tűrve, hogy elpusztítsa személyiségét. Előbb elfogadta, amit rákényszerítettek, hogy istenítsék, majd már torzult személyiségével elvárta, mert ez vált a valóságává. Hegymegi rendezésében nemcsak Nero a velejéig rossz, hanem a környezete is. Seneca kisszerű, nem a „tiszta művészet” szimbolikája, nem tudja átvenni Nero szenvedését, ahogy Britannicus is eleve életképtelen, elszigetelt. Ifj. Vidnyánszky színpadi „csendjei” ugyanolyan érdekesek, mint a színpadi heve korábbi szerepeiben. Hitelesen és szépen viszi végig a darabon a császár fokozatos személyiségtorzulását, ahogy környezete egyre mélyebben nyomja őt a tébolyba, s még arra is képes – a külső determináció okán -, hogy empátiát ébresszen a zsarnok, az elbukott ember iránt. Nem kicsit fáj látni, ahogy szolgája Nerot rányomja kardja hegyére. Megkapjuk a katarzist: nem születés kérdése a zsarnokság, Nerot most a világ mocska húzta oda.   
Éva: Ifj. Vidnyánszky Attila neve most a legfurcsább húzónév Fodor Tamás színházában. Érett arányérzékkel, a fizikai színházhoz méltó adottságokkal használja ki a teret: elég látni egy széken hintázást, egy elindított, majd pontosan visszavágott mozdulatot, szöveggel zárt és szöveggel visszatérő, folytatott ívű új gesztust. A nagyot megidéző mozdulatok pontosságot követelnek az egységnyivé tett térben, illeszkedni kell kicsi fényre, kicsi jelre, gesztussá kell rövidíteni a mozdulatot, fintorrá a test dinamikája miatt az arc szöveget kísérő munkáját. Hektikusságot kell kifejezni két lépesben, meghittséget egy alulról felfelé rebbenő nézésben, kalapáló vágyat egy terpeszben, menekülést egy asszimetrikusan ejtett vállban, disszonáns merev fekvésben.  A természetesség és a koncentrált mozdulatok összhangja adja az alakítás egyik felét, a textus uralása a másikat, nyugtalanító alakítás ez. Ifj. Vidnyánszky Attila Nerója tudja-e, hogy tehetségtelen költő, színész? Szerintem nem. Kevesebb ez, mint a regény Nérója, mégis ambivalens, tán a dinamizmusa miatt. Britannicus Samudovszky Adrián eh.,  ha nem lenne tilos, leírnám azt a szót, hogy telitalálat. Britannicusa korántsem szubtilis, éteri, inkább nyugodt, van benne valami háboríthatatlan. Tehetséges ember, alkalmatlan időben. Samudovszky jelenléte, statikussága erős, párja Vidnyánszky Nerójának.
 
Iza: Nero két „alkotója”, jellemének igazi torzítói: anyja, Agrippina és tanítója, Seneca. Agrippina szerepében Nyakó Juli, aki meg sem próbálja az anyát eljátszani. Nero saját uralkodása eszköze, használati tárgy, pech, hogy túlnő rajta. Játéka az első perctől érzékelteti, a gyerek nem fogja betölteni a hozzáfűzött reményeit. Az előadásban Agrippina/Nyakó nem kap nagy játékteret, csak halljuk, ahogy Nero az anyját előbb megfosztja testőreitől, elzavarja a palotából, és több ízben is próbálkozik megöletésével. Nehéz karaktert építeni így, Nyakó azonban így is tud formátumot adni a szerepnek, játéka által világos, hogy Agrippina veszélyes.
Senecát sem epés, okoskodó és szétfolyó öregúrnak láthatjuk Spilák Lajos által, bár neki több lehetősége adódott, hogy bemutassa a tanító valós jellemét. Egyáltalán nincs benne Spilák/Seneca játékában, hogy Nero verseit hallva „önkéntelenül olyan mozdulatot tett, mint aki undok és nyirkos férget fog meg, melyet meg kell simogatnia”, ahogy az sem hogy jó tanítóként kész lenne Nero a művészi válságát magáravenni. Seneca most pragmatikus, megélhetési tanító, tanítványa végső ítéletét pedig saját sorsa felett szenvtelen eleganciával fogadja. Ugyan tesz még egy bátortalan kísérletet pár óra életért, de Agrippinához hasonlóan belátja: vesztett, mert „rossz üzlet most a prófétaság”.
Sipos György több szerepben színpadra lép, Lucanus, a költő monológjában a legerősebb alakítása. Pár percben megmutatja, hogy egyértelműen jobb költő Neronál, tán államférfiként is jobban muzsikálna. Gőg, magabiztosság, sőt a bukás után kiáltó pökhendiség is benne van a figurában.    
Éva: Pallagi Melitta Poppeája és Homonnai Katalin Octaviája a föld és ég. Két ellenpont és két ugyanoda tartó sors. A Stúdió K műhely mivoltát bizonyító tény, hogy Pallagi Melitta jó színésznővé vált, elsajátítva és természetesen működtetve azt az egyszerre koncentrált és flexibilis játékstílust, ami a Stúdió K sajátja. Poppeája gyerekes, romlott, okos és taktikus egyszerre, élmény nézni, élmény szörnyülködni. Van benne valami mosolygós, blazírt pontosság, valami természetes élvezet, ahogy Nérót jókedvében felhasználja, megtervezi, megcsinálja ez a nő. Saját halálát is kivitelezi egyúttal. Homonnai Katalin okos és boldogtalan, érzékeny Octaviája tiszta áldozati szerepben „kamarazenél” mindenkivel a színpadon, az előadás legfinomabb részei ifj. Vidnyánszky Nérójával való közös jeleneteik.
Lovas Dániel Burrus, Otho, Fannius szerepében hol szotyizós, tárgyilagos gyilkos biztonsági főnök, hol Poppea fatalista-karrierista férje, hol a császár csőcselékből vett társasága, mind önként vállaltan és magától értetődően romlott figura. Ahogy egy biztonsági őrös válltartással, Steven Segal-i mimikával Burrus testőrparancsnokot Lovas megteremti, rögtön ott leszünk egy 2020-as magyar lelátón, pedig nem vágyunk oda. Kétezer éve is pattogott a szotyihéj a VIP-páholy lépcsőjén.

Iza: Hegymegi alkotócsapata tökéletes: Garai Judit dramaturg és Tarr Bernadett zeneszerző munkája megkerülhetetlenül simul az előadásba. Magam múlt nyáron olvastam Kosztolányi regényét, még élnek bennem a mondatok, és a nyilvánvaló húzás ellenére minden fontos sort visszakaptam, ahogy alig emlékszem a dallamokra, mégis tudom, hogy fontos és folyamatos volt a zenei aláfestés, észrevehetetlenül. Egyértelmű Hegymegi Máté rendezői koncepciója, hogy miért volt fontos a K2 után nem sokkal Nerot rendeznie. Van egy „világállapot”, s az, hogy a környezet hatására miként torzulunk el, az saját felelősségünk. Imponáló, ahogy szájbarágás nélkül finoman párhuzamot von történelmi korok, tanulságok között, s ahogy mégsem ad felmentést a gyengeségre, jellemtelenségre. A produkció – a második előadást láttuk – még bizton alakulni, változni fog, de már most megnyugtatóan kompakt. Jó a csapatjáték, a színpadon elhivatott könnyedség, bár még kicsi küzdés a díszlet mozgatásával.
Éva: Egység, zártság, egyensúly, a történelem legrosszabb ismert uralkodójának kora elkerülhetetlenül közelről, egy méltán kínlódó és vesző lélek kivételes alakításban, csapatjáték magas színvonalon, szikrázó vizualitás és sok jelenidő. Ez a Stúdió K-s Néró.

(Kép, Stúdió K honlapjáról való próbakép)