Iza színházban járt - Jacques Offenbach: Hoffmann meséi (Erkel Színház)
péntek, 17 december 2021 10:40

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi (Erkel Színház)

Értékelés:
(30 szavazat)

Központi pályaudvar(ok)

(Erkel Színház – Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – 2021. december 15-i előadás)

Nem Offenbach, és nem a történet volt a hívó szó, hanem a rendező, Székely Kriszta személye, és Kálmán Péter basszus-bariton, akinek négyes szerep jutott az operabemutatóban. Meghálálták a beléjük vetett nézői bizalmam. Intelligensen összerakott, átgondolt, kifejezetten elegáns előadást láttam, amely kicsit szürreális volt, ám ütős. És ezt a summázatot a Salzburgi Festspiele bemutatóin edződött nézőként mondom. Amúgy meg jó lesz az opera kedvelőknek Jónás Réka Piroska nevét is megjegyezni.    

Nem nevezném az opera történetét könnyen mesélhető, sőt, könnyen emészthető sztorinak, maximum a felszínén. Hoffmann, a költő Nicklausse barátnak álcázott Múzsája segítségével három leánnyal/asszonnyal való kalandján keresztül eleveníti fel elmúlt szerelmeit, inkább a szerelem eszményének a kergetését és elvesztését. Első imádottja Olympia, egy éneklő, táncoló automata, akit egy bosszúvágyó, rivális feltaláló összetör, leleplezve ezzel a társaságnak és a költőnek, hogy szerelme nem valódi. Másodízben Hoffmann a tragikus életű, beteg Antoniába szeret bele, aki betegsége ellenére nem tud ellenállni annak, hogy énekelje, és dr. Miracle nevű orvosa tesz róla, hogy emiatt a lányt el is ragadja a halál. Majd Velencében Giuliettával folytatja érzelmi kalandozásait, de pechére a lány alkut köt egy Dappertutto nevű alakkal, hogy megfossza Hoffmannt a tükörképétől. Teljesíti is küldetését. Mi marad a végére? A részeg és összetört szívű, padlón hortyogó Hoffmann, akit igazi és valós szerelme, Stella – akiről e fantasztikus történetek igazából mind szólnak – így látván őt érthető mód faképnél hagy, s ellejt a költő riválisával, Lindorftal. Hoffmannak meg marad a Múzsája, aki a barát álcáját levetve felfedi magát előtte, és megnyugtatja, hogy a szerelemben való szerencsétlensége épülésére szolgál, nagy művésszé teszi.

A színrevitel: a díszlet, a jelmez, a világítás, a mozgás, a színpadhátsón végig működő mozgókép vászon különös módon kalauzol végig Hoffmann világában. Az alapötlet, az apró részletekre való odafigyelés egészen magával ragadó. Végig egy-egy világváros főpályaudvarán vagyunk. A letisztult, szürke-pasztell, fém-üveg, modernista külső, vagyis a díszlet Pallós Nelli munkája. A pályaudvarokon főcsarnok, váró, érkező és induló vonatok kijelzője, közlekedő üvegfolyosók, és az éppen megfelelő food and drinks üzletek, értsd: brasserie, bierstube, trattoria. Vagyis Franciaországban, Németországban, végül Olaszországban járunk. A kivetítőn Varga Vince teremtett egy párhuzamos világot, a parfümöktől az utazási reklámokon át a macskaeledelig terjednek a folyamatosan pergő, színes és csábító kamureklámok, bemutatva az éppen aktuális helyszínt, annak a képekkel pontosan visszaadott kereskedelmi és társadalmi beágyazottságával. Végig úton vagyunk Hofmannal, keresztül-kasul Európán. Velencében egy gondolában ringatózunk, egy kocsma melege vigasztal Münchenben, míg francia honban elkápráztatnak a párizsi nők eleganciájukkal. Pattantyús Dóra jelmezei főleg a női szereplőknek kedveztek. A táncos lányok mintha egy japán képregényből pattantak volna ki, színes, egyenes Cleopatra-frizura, neon mini-ruhák a macskanő testeken. A négy énekesnőnek testreszabott jelmez készült, de Olympia rózsaszín Barbie-baba outfitje a derékig érő rózsaszín, műhaj koronával mindent vitt.

Offenbach zenéje pazar, Hoffmann személyisége összetett, kihívás egy tenornak. Nyári Zoltán a címszerepben – mentségére mondva az előadás előtt bejelentették, hogy megsérült és még nem épült fel, bár akkor kettős szereposztásnál miért is áll, állítják színpadra?  – ezen az estén nem nyújtott kiemelkedőt. Lehet, a mozgásban való korlátozottsága, fájdalmai miatt, de merev volt a játéka, a költő figurájának nem voltak átmenetei. A kezdettekkor és a végén is egy egzaltált, már kissé szétesett művészt láttunk, ősz, kissé loncsos hajjal, aki részeges, kiszámíthatatlan, még depressziós is. Az énekesi teljesítmény sem vihetett magával, hiányzott belőle a bársonyosság, az elegancia, ráadásul a végére még a hangereje is cserben hagyta az énekest.  

Jónás Réka Piroska által életre keltett Olympia figura az előadás különlegessége. Hangeffektusai leutánoznak egy nyafka babát, kiegészülve finom, gépies, mégis balettszerű mozgással. (Koreográfus Gergye Krisztián.) Lehet, a produkciója technikailag nem hibátlan a magas hangok láncolatában, ám hatásában lenyűgöző. Jól áll neki a színpad, és szinte transzban szerepelt, viháncka üzemmódban, minden látható gátlás nélkül, ami érzelmileg megemelte a szólóját. Horti Lilla Antóniája korrekt mód hibátlannak tűnt, patikamérlegen adagolva az érzékenységet, a sebzettséget, a haláltól való rettegés érzését. Neki is jól áll a színpad, más színekkel, alkatához, színpadi jelenlétéhez inkább a formátumos, tragikus hősnők állnak közel, érthető mód előadása csúcspontja, amikor a lány a halálba énekli magát. Giulietta, a kurtizán szerepe igazi ziccer. Ádám Zsuzsanna alakításában meg is volt a karakter fülledtsége, a csábításra képesség kis közönségességgel vegyítve. Mégis – ki tudja miért - ez ezen az estén erőtlennek tűnt, és a Barcarola nem robbantotta fel a színpadot. Bernáth Éva Stellaja – mindenek mozgatója – igen látványos jelmezeket kapott, markáns jelenete egy mozgássoros testjáték, amikor konstatálva Hoffmann ájult részegségét kiriszált - Lindorf karján - a színről.

Az este legmegkapóbb énekesnője kétséget kizáróan Mester Viktória mezzoszoprán volt, az „álcázott” Múzsa szerepében. Úgy éreztem, Székely Kriszta mintha „magát küldte” volna színpadra e szerepben. Mester Viktória merész volt a színpadon, mégis ihletetten, nagy lendülettel énekelt, nyersen erős színészi produkcióra is volt ereje az énekesi teljesítmény mellett, sőt, végig szerepstílusosan lemozogta mindkét karakterét. Egy underground Múzsa volt, aki szinte az ördögtől fogva énekelt.

Kálmán Péter a négy gonosztevő (Lindorf, Coppélius, Dappertutto és Miracle) szerepében engem meggyőzött. Végig zordság, és kéjes-gúnyos élvezet a hangjában, hihető fenyegetés Miracle szerepében, míg Dapertutto-jának én is megszereztem volna bárki lelkét. Talán, nem egy Machiavelli magabiztosságával lépett át egyik gazfickó szerepéből a másikba, és az összes gazembere testtartása és attitűdje is kissé hasonló volt, de képes volt fenntartani végig a feszültséget. Ráadásul mind testben, mint hangban jó kondícióban van e szerepekhez, az operai karakterek illenek színpadi erejéhez, kifejezőkészségéhez. Nem volt éppen hátrány az sem, hogy ruganyosan, lendületesen mozgott a színpadon, ezzel is hihetővé téve a gonosz mindenkori tettrekészségét.   

Megkapott, amit gondolok arról, hogy Székely Kriszta gondol a Hoffmann meséiről. Talán, hogy az élet egy nagy utazás fejben és testben is, átszállásokkal, ütköző pontokkal, szerencsétlen lekésésekkel, és néha szerencsés megérkezésekkel. De, amíg tudjuk, hogy - magunknak és másoknak is - a "központi pályaudvar" mi vagyunk, addig nincs baj. Egységes stílusú, élvezhető előadást vitt színre, értelmezhetővé, befogadhatóvá téve a történetet. A három rész ellenére nem untatott, könnyen lehetett menni a színpadi történésekkel. A „külsőségek”, a csoportos jelenetek szervezésével, mozgatásával Hoffmann szerelmi ábrándjai közötti kocsmai züllések egészen maiak lettek, akár a Szimpla-kertben is lehettünk volna. Ha ilyen formában találkozom először is az operával, biztos nem kellett volna húsz év, hogy újra nekifussak.  

És nem erre a négyes énekesnős estére készültem, hanem Kolonits Klára bravúr estjére, ez lett belőle, s egy cseppet sem bánom. Adózom majd annyival a rendezőnek és stábjának, ha lesz rá lehetőség megnézem a másik forgatókönyvvel is.  

(A felvétel az Erkel Színház honlapjáról való.)

Megjelent: 740 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Évértékelő - 2021