A téma lehetne kemény, de nem az, felvillanó családi történetek, amelyek elrajzoltak, éppen csak felszínen súrolnak valami mélyen lappangót. Igaz, 90 percben egy stúdiószínpadon nem lehet szociológiai-pszichológiai-kriminológiai pontossággal megrajzolni párkapcsolati, emberi drámákat, azonnal négy családét. Az bravúros megoldás, hogy a szálakat mozgató, a felnőttek életét megnyomorító ovisokat nem látjuk, csak a szülők gyerekszájukkal lerombolt élete romjait. A címszereplő egy plüssállát, amelyet minden héten másik gyerek visz haza, hogy aztán hétfőn kifecsegje a többieknek, mit láthatott ott a játékkutya. Tudjuk, a gyerekszáj kegyetlen, őszinte, minél jobban kéri apu és anyu, hogy ezt el ne mondd máshol, első dolog az info, a titok kifecsegése, ami tényleg tragédiához vezethet.

Pető Kata jelmezei és Keresztes Tamás zenéje Alfred Hitchcock képi(film)világába visznek. Szépek, beszédesek, igényesek a színpadi ruhák, az ’50-es évek dívatja szerint, a zenei aláfestés mindig előrevetíti, hogy jön valami szemnek, fülnek sértő. Bobor Ágnes díszlettervező, két szintre és látszólag egy, valójában három térbe helyezte a játékot. A konyhaablak mögött sejtjük a kertet, behalljuk a fenyegető zajokat, és különféle konyhákba, nappalikba kukucskálunk be. A rendező érdeme a helyszínek, jelentek egymásra csúsztatásával, hogy néha szimultán, több család életet látjuk, halljuk, kicsit úgy érezzük, leskelődünk. Ez az első Hitchcock-i etűd, a Hátsó ablak című film érzete, mintha Jeffek lennénk.  

Négy pár életébe pillanthatunk így be, egyiküknél egy anyós-férj-feleség (Hanna-Misi-Klaudia) háromszöget figyelhetünk meg, ez a család a darab tartószála, minden hozzájuk kötődik.
 
Az első házaspár, Kornél – Jutka páros férfi tagja, Karácsonyi Zoltán nyitja a darabot, egy drámai képpel, vonyítva-zokogva veszejtené el az óvoda mellett a plüsskutyát, hogy ne szimatolhasson ki több titkot szörnyű házasságáról. Karácsonyi a nyitójelentben majdnem Norman Bates-ként marcangolja a vándorkutyát, hogy végre eltakarodjon az életéből. Az egész produkciót – színeiben, történéseiben - sínre tolja. (Psycho!) Érezteti, amit csak később látunk, hogy nagy baj van az életével. Felesége, Jutka (Tar Renáta) undorító féregnek tartja, nemhogy nem szeretkezik vele, de hánynia kell már attól is, ha megérinti. Holott Jutka műveletlen, közönséges nő, jócskán Kornél szellemi színvonala alatt, inkább örülnie kéne, hogy egy tanult férfi vágyja a szeretetét, akihez felemelkedhetne. Egy dologgal tud Kornél visszavágni, mások előtt alázza a nőt. Szépen oldja meg feladatát mindkét színész, pedig az egymás közötti interakciójuk a tettlegességig fajul.

Misi nem papucsférj, de jó ember, figyel a gyerekére, a feleségére, az anyósára. Sikertelen művész, ráér erre, otthon „farigcsál”, Zalaegerszegen lesz kiállítása, törpék, tündék, manók faszobraiból. A neje úgy tűnik sikeres, így családfenntartó, és majd beledöglik az önsajnálatba, hogy anyja nem abajgatta őt eléggé gyermekkorában. Mindennek ez az eredője, az unalmas munkájának, a kihűlt házasságának, a gyermeke irányába való ridegségének, az egész nagy mártír, másokat szolgáló életének. Csak azon rúgózik, hogy nyújthatná be ezért a számlát anyjának, s körvonalazódik a megoldás: öregek otthona. Jászberényi Gábor – második Hitchcock-i etűd – akár a Madarak megnyerő és kedves Mitch Brennere, türelmes, nyitott, elfogadó, kis elfojtásokkal. Temperált játékot mutat a színész, kifejezetten jó „utóízzel”, mint egy jókor jött dupla macchiato. Kell is a türelem, hogy a vélt traumáitól szenvedő Klaudiát (Majsai-Nyilas Tündét) elfogadja és szeresse, és demens anyósát ne tehernek, hanem szerethető családtagnak tartsa. Majsai-Nyilas rengeteg színt felvillant Klaudiából, sőt, inkább játékával, tartásával, sóhajaival, tekintete rebbenéseivel teremt egy figurát, mert a szerep elég egysíkúra íródott. Jóformán alig mond valamit, csak hisztizik és vádlón hallgat, mégis annyi mindent megtudunk a nőről. Hála Majsai-Nyilasnak nem utáljuk meg Klaudiát, áldozatnak sem látjuk, hacsak nem sajátjának, s próbáljuk megérteni, megérezni álláspontját. A harmadik Hitchcock-i etűd, Marnie.

Velük lakik Tóth Mária Johanna, Klaudia anyja is, aki demens. Még nem úgy, mint Spiró és Schwajda öregasszonyai, inkább újra kisgyermeki kategória. Halász Judit játssza a szerepet. Azt az erős alakítást hozza, akár másfél évtizede Az ünnep Else-jeként. Ilyenkor érti, érzi a néző, hogy miért tartotta Várkonyi, Horvai, hogy helye van Latinovits, Benkő, Darvas, Ruttkai, Sulyok mellett a színpadon. Megbízható, jól használható színésznő, akinek jól állnak a társalgási darabok, és aki kell a nagy színpadi drámakirálynők mellé, mert el kell játszani a többiek mellett, hogy ők azok. Hannája egy szótagra, centire, minden lépésre kidolgozott, remek kabinetalakítás. Az általa megformált anyós „billeg a vonalon”, hogy vajon Hanna kicsit gonosz vagy mégis inkább kicsit demens. Isteni ehhez a jelmeze, egy gyermek lepkecsattal oldalra tűzött haja. És még arra is van figyelme, játékkedve, hogy  behozza a negyedik Hitchcock-i etűdöt, A Manderley-ház asszonyát, Mrs. de Wintert. Amikor leleplezi lánya tervét, hogy öregek otthonába dugná, s megkérdezi, hogy: „Én vagyok Tóth Mária Johanna?” (Mert a szerződéstervezeten ez a név áll.) Az maga a teljes bizonytalan kétértelműség, egy percre fennakad a levegő, hogy jézus, ez a nő valóban ördögien gonosz. Aztán a következő pillanatban szeretni való, kedves, önirónikus, igazi gondoskodó nagymama.

A harmadik és negyedik szál megint egy háromszög, de két család. Vilmos kettős életet él. Van egy első otthona, ahol Melinda (Gilicze Márta) várja, belesavanyodva a reménybe, hogy anya lesz. S van egy másik fészke is, ahol a látszólag femme fatale Edina várja, fiúkkal, Bencussal. Vilmos a két családja között pendlizik, látszólag azt sem tudva mit akar. Hirtling István játékából nem jön le, hogy mély érzelmek, szép múlt kötné a házi tűzhely típusú, joviális Melindához, amiért nem tudja elhagyni. De az sem, hogy bolondul az erős, dögös és fiatal Edináért. Gilicze Márta Melindája kicsit piócaszerű, érezhetően pontosan tudja, hogy megcsalják, de kapcsoltfüggő és inkább eltűri ezt jól elhelyezett telefonokkal és az érzelmi zsarolás elégtételével, mintsem egyedülállóvá váljon. Petrik Andrea hozza az ötödik Hitchcock-i etűdöt, kicsit olyan akár a Madarak Tippi Hedrenje, titokzatos, elegáns. Szép, ahogy feltárja a megtört lelkét, hogy mindig szerető marad, hiába szült a szeretett férfinak gyereket, a „feleség-gyűrű” a terméktelen asszonyé marad mindörökre.

Akár egy krimi specialista, Pass Andrea a nyolc szereplőt - a plüsskutya segítségével -  összehozza egy olyan Tíz kicsi néger féle vacsorára a zárójelenetben. Igaz, innen fizikailag mindenki élve távozik, csak az egók és a lelkek törnek kicsit. A befejezés olyan, mint az Adáshibában, kiderül senkinek semmi köze senkihez, férjek, feleségek, szeretők egymás mellett vannak, de nem számítanak egymásnak. Üres, szeretet nélküli, szürke életet élnek a szereplők. Még a titkaik is laposak és hétköznapiak.

Talán kicsit többet láttam, képzeltem bele a darabba, mint amit az író megírt. De a tv előtti hencseren jobban működik a szem és az agy, mint egy szárazlevegőjű, köhögős színházban. Ez az előadás pont streamelésre való. Van tartalma, van kis színészi csillogás benne, de a végén mégsem üli meg az elmét.  

(Dömölky Dániel felvétele.)