Nyomtatás
szerda, 28 július 2021 14:53

Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása alapján Urbán András és a Társulat: Mefisztó (Átrium)

Értékelés:
(40 szavazat)

Szeress úgy is, ha rossz vagyok….

(Átrium – Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása alapján Urbán András és a Társulat: Mefisztó - 2021. július 19-i előadás)

Iza: Önkitárulkozós performance-féle, mert színdarabról, koherens dramaturgiáról azért túlzás lenne beszélni, maximum nyomokban Klaus Mann regényének motívumairól. Nem volt számomra megrázó, ahogy ízlésvilágommal sem találkozott. Ellenben sohasem fogom elfelejteni, vagyis nyilvánvalóan jó színház, mert hatott rám. A legnagyobb emóciót Alföldi Róbert művészi állapotára való rácsodálkozásom váltotta ki, hogy az alkotóembernek hol áll éppen a karrierje, s hol tart az életben.
Éva: Kabaré kétségbeesés idején. Helyenként durva, obszcén, végletes, mert az ingerküszöbön át kell menni, ez nem fuvolázó békekor, sőt. Az viszont biztos, hogy se Az ember tragédiáját, se a Mefisztót nem forgatjuk már sűrűn, a közönség néha tanácstalanul nézett a referenciaponként szolgáló szövegrészeknél. Aznapi propagandacikk, kormánysajtó-gyöngyszemek, trash-kommentek az internet népétől: minden volt. Mint hétköznap. Nyomasztó. Mint hétköznap.
    

Iza: Tisztességes volt az alkotóktól, hogy egy percig sem próbálták a zenés kortárs kabaréjuk Klaus Mann művének eladni. Aki nem olvasta a regényt, urambocsá, nem látta Szabó István filmjét, bajban is volt a történet lóugrásaival. Az is csak nyomokban jött le, hogy azért talán nem Magyarországon játszódik a történet, mégiscsak, a weimari Németország erodálódását és a nácik uralomra jutását látjuk. Díszlet semmi, csak a Chicago musical arany függönye (bár az Átriumnál jobb az ilyen kijelentésekkel vigyázni, mert nagyon kényesek a nézői tévedésre), a jelmez: az „édesjóistenem” kategóriában Pető Kata fantáziája, domina szereléstől, a matyó mintás bőr forrónadrágon át Bertolucci MET-es Turandot jelmezei replikációjáig terjedően. Meghökkentő.   
Éva: Nem a Kit-Kat klub sötéten egységes lepusztultsága, világvége-hangulata, hanem a dekorativitás és illusztráció, díszlet nélküli sterilség uralkodott a színpadon. A színészek jelmezei viszont elképesztőek, a túlrajzoltság atmoszférateremtő; a vörös, arany, matyó, fekete furcsa glamourja fenyegető hatású. A fejdíszek, mint megannyi Rorschach-teszt, tessenek a nézők találgatni….

Iza: Mann regényének eszmei mondanivalója és a magyar társadalom 2021-es állapotának összevetése elég bizarr. Önmagában, csendben is. Nekem speciel nem jött be a közlési forma: a szitkozódós hangos/zenés üvöltözés. A felpörgetett „darálás” miatt sokszor nem érthető a szövegmondás, a sok durva, trágár szóözön erodálja az elérni kívánt hatást. (Mondjuk az igaz, Alföldi színházában ezt azért lazán viselem, mert vállalt, az OPI-nál a Vígben, vagy a Tháliában – a családi/polgári színház hamis égisze alatt - nem.) Az élő zenei kíséret - Gátos Iván (zongora), Nagy Zsolt (dob), és Studniczky László (basszusgitár) –, és az első hallásra nagyon furcsa, de belegondolva adekvát betétdalok kiválasztása az előadás egyik legnagyobb erénye. Zámbó Jimmy alkotói pályája csúcsára ért, Péterfy Bori reneszánszt készít elő a Királynak.
Éva: Olyan időket élünk, hogy már nem kell Urbán András mellé repülősó. A néző tudja, mire számíthat, radikalitás, kínos kérdések felvetése, a kognitív disszonanciára való ráerősítés, zéró finomkodás. A Höfgen-vonal azonban ebben az előadásban így illusztrációvá válik, nincs darab, csak előadás. Egyrészt a szöveg által engedélyezett keretek között gyorstalpaló kell a hátrányos helyzetű nézőknek, másrészt a regényidőből vett elnyomás-igazodás szkeccsek nem egyforma hőfokúak. Az előadás kohéziója ellenben erős: egy emblematikus színésznek a nőkön, szakmán, embersége hiányán keresztül való megmutatkozása olyan nyomatékkal bír, hogy fenntartja két órán át a figyelmet, bírjuk a váltást, nyomot hagy az idegrendszerünkben.

Iza: Urbán András rendezésében és a team átdolgozásában Barbara Bruckner, Juliette Martens és Dora Martin figuráját ismerhetjük fel a Mann-regényből: az érdekfeleség, a szerető, és az irigyelt nagy színésznő karaktereket. A női vonal viszi a prímet, amihez öt erős, ellentétes alapszínű színésznő dukál, remekül castingolt a rendező, ahogy ügyelt arra is, hogy zenés darabban jól énekeljenek a szereplők. Nem könnyű feladatot testált rájuk, egy-egy aktuális társadalmi slágertéma rövid, frappáns előadását: #metoo, családon belüli erőszak, szingli vagy nem szingli, szülni vagy nem szülni, hogyan kell az egyenes gerincet megőrizni, mit jelent határon túli magyarnak, művésznek lenni. Nagyabonyi Emese előttem nem ismeretlen, örülök, hogy a vajdasági színésznő bekerült az Átrium csapatába. Eddig kizárólag alternatív közegben és produkciókban láttam őt. Öröm, hogy „nagyszínpadon”, egy polgárpukkasztó, nyereségorientált produkcióban is abszolút művészi alázatot és profizmust mutat. Ha nem így lenne, nem tudná abszolválni önmaga emberi lealacsonyítását a színpad kedvéért. Nem vesztette el az őt jellemző dacot és karcot, játékán most is átjön a szuverén, eredeti gondolkodása a szerepről, a darabról. És még remekül is énekel. Miért is nem nagy musicalek főszerepében látjuk őt a sok kishangú helyett? Hartai Petra megmutathatta nagymacska körmeit. Különös húzás a rendezőtől, hogy erre a szelíd, majdnem tolnaykláris úrilány érzetű színésznőre osztotta Juliette Martens, a szerető figuráját. Az előadás egyik legmeghökkentőbb jelenete a Höfgennel való szerelmi aktusa, annyira abszurd Alföldivel való kettősüket nézni, hallani. Nem mondhatni éppen, hogy becsúszó pályán, de Hartai olyan színésznővé érett, akire kell és érdemes is figyelni.  
Éva: Péterfy Bori, Huzella Júlia, Tornyi Ildikó; a díva, az all-round aktor és a kaméleon. Többszörözik egymás fényét a színpadon, az a gondolat, hogy (az öt) nő ad mindent és mindenkit Höfgen-Lucifer-főszereplő mellett, több mint kabaré-áthallás, a görlök előrelépnek és eljátszanak minden férfi és női szerepet. A hozzá tartozó jelenet obszcenitása ellenére emlékezetesen erős Péterfy Bori Göring-Göbbels-Tábornagy figurája, ugyanúgy szintváltás, mikor egyedül énekel: megemelkedik az előadás. Huzella Júlia évek óta mindent tud: komika, tragika, színészi képességei teljében itt (lenne) az ideje teljesen előtérbe állnia. Kíváncsian várjuk, mikor lesz erre módja. Tornyi Ildikó a szabályosság ígéretével rendelkező, alakváltásra széles spektrumon képes színésznő, nagy érzelmi távlatok bejárására képes művész. Utóbbi megmutatására stopperral másodpercekben mérhető idő alatt van az előadásban módja, emlékezetesen.

Iza: Alföldi művészi karrierje és Mefisztó szerepében való fellépése – összevetésben - számomra pikáns. Hendrik Höfgen sorsa az, hogy elveit lépésről-lépésre megtagadva a siker, az érvényesülés érdekében kész megalázkodni, árulóvá, a hatalom játékszerévé válni, mindig találva magának mentséget: „Én csak egy színész vagyok!”. A napokban hallottam Böhm György rendezőtől egy Ruszt Józsefnek titulált mondást: „Minden színész áruló!”, mert a szerepért, a sikerért, akár a vele éppen színpadon álló legjobb barátját is elárulja, hogy jó legyen a rendezőnél, a direktornál, bemutatóról-bemutatóra ismételve ezt. Lehet, Alföldi nem tette soha magáévá az éppen hatalmon lévők ideológiáját, és mindig pártos véleménye volt, és van, de azért sokszor és gyorsan tudott váltani az elmúlt harminc évben. Alkotóműhelyeket, embereket véglegesen maga mögött hagyva, soha vissza nem nézve, hogy valami újat, mást csináljon, ami éppen érdekelte őt. Nemzeti színházi direktorsága apropóján a róla szóló interjú-könyv tanúsága szerint, nem törte össze soha a lelkét az, hogy ő mit tört el másokban. A mások megtöretésében is a saját veszteségét, elárulását látta. Megkapó volt számomra, hogy úgy láttam, mára maga is mélyen megértette, és megélte, milyen az, amikor az önbizalom ezer darabra törik, a „fagyi visszanyal”, s valami végleg, visszavonhatatlanul elmúlik. Egy Alföldi (lelki) sztriptíz van a színpadon átvitt értelemben, és néha ténylegesen is. Talán el is hangzott a darabban: „az előadás nem más, mint Alföldi Róbert maszturbációja.” Ez azért erős, de biztos, hogy a játéka legnagyobb erénye az önmagával, pályájával való szembenézés, és az, hogy érezteti, nem pozitív a mérleg. Ahhoz, hogy így álljon a színpadra, legalább akkorát kellett csalódnia – önmagában is -, akár az általa citált Lucifernek az emberekben. Ezért pikáns Alföldi önboncoló színpadi jelenléte, annak önnön összegzése: a király meztelen; „tudásra törpe, vakságra nagy”. És leleplező mód kicseng az is, milyen sérülékeny egy művészember, mennyire kell, hogy „szeress úgy is, ha rossz vagyok”.     
Éva: Végig kísérve Alföldi Róbert eddigi pályáját, mély levegős összegzésnek tetszik a darabvégi Lucifer-monológ, és annak kétségbeesése. Alföldi, aki a Nemzeti nyitáskori díszelőadásában volt Lucifer, és vezetése emblematikus búcsúelőadása volt a Mefisztó, most az Átrium színpadán summáz: ezek lettünk, ebben élünk, tőlünk ennyi telik. Hová lettek a barátaink, a színházi ünnepeink, az összetartozásunk? Élveboncolással egyenértékű, keserű előadás. Alföldi erős lendülettel, színészileg kifogástalan állapotban vállalja kíséretünket a játékidő alatt, az egyes képek epikus kompaktságából kilépve hagy időt-csendet rosszul érezni magunkat. Az egy-öt perces szorosra épített jelenetek füzére alatt elénk teszi az idők sötétedésével előbukkanó napi hitványság kis képeit. Mint egy Leporello-ária: kis úrnőm, nézőm, ez azoknak az árulásoknak a jegyzéke, amit naponta veled együtt elkövetek, katalógus, mit én csináltam, figyelj, olvasd velem: durvaság, hazugság, törtetés, részvétlenség, önzés, mille e tre.

Iza: Ebben a feldolgozásban csak Dora Martin figurája igazán karakán, ő elhagyja a hazáját, amit nem vállalhat. Nem látunk több olyan szereplőt, aki inkább választaná megkínzatását vagy a halált, mint elvei feladását. Höfgennek a darabban van és mindig is volt választási lehetősége, bár megmagyarázza magának és a publikumnak is, hogy valójában nem. Eltöprenghetünk kifelé, hogy mi kik vagyunk Högfenhez képest. Emberek, akik a hétköznapi élet megalkuvásai és gyávaságai felett szemet hunyunk, és ez még csak nem is őrli fel a méltóságunkat vagy emberek, akiknek mégiscsak van választása… Hát ezért nem felejtem el ezt az előadást soha, tényleg bízva bízik ez az alkalmi trupp, hogy ők most lámpást kaptak az Úrtól.  
Éva: Fénytelen időkben születtek ezek a kunderai mondatok: „Amit csinált, az színház volt. De más lehetősége nem adódott. Nem választhatott a tett és a színház között. Kétféleképp dönthetett: vagy színházat játszik, vagy semmit sem tesz. Vannak helyzetek, amikor az emberek arra vannak ítélve, hogy színházat játsszanak.” Fénytelen idők vannak most is.

(Fotó: Lakatos Péter)
 

Megjelent: 781 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza