Kortárs norvég dráma, méghozzá olyan, amely két nyolcvanéves, a mosedotteni idősek otthona lakójáról szól. A két asszony történetét rögtön négy szerző jegyzi. A páros egyik résztvevője az élet vaskos örömeire kihegyezett Maggi, aki végre egyedül élvezhetné otthonbéli szobáját, mert szobatársa, Mrs. Orkanger az éjjel jobblétre szenderült. Éppen csak leszállna rá az első nyugodt éj, amikor bekopog az ajtón, majd be is nyomul a páros másik tagja, egy jól öltözött hölgy, Lillemor. A darab az ő „nagy találkozásuk” története. A gyári szakácsnő és a jól szituált, kifinomult ex-háziasszony rögvest irritálja egymást, végtelen konfliktusokba keverednek, harc kezdődik közöttük a napi lét apró dolgaiért, mint ablaknyitás, mosdóhasználat, rádióhallgatás, az éjszakai portás kegye. És még Lillemor leánykori szerelme, Georg is beköltözik az otthonba, akivel előbb Maggi fut össze a folyóson, s bele is merül a férfival egy kölcsönös szimpátián alapuló fellángolás teljes fizikai mélyébe. Így Georg közös ellenséggé válik, aki megadja a lehetőséget a hölgyeknek, hogy közös platformra kerüljenek.
Magányos nyolcvanéves nőnek lenni tuti nem szívderítő. Különösen úgy, hogy felneveltél egy-két gyereket, de púp vagy hátukon, s ledobva magukról a gondoskodás visszaadásának terhét otthonba dugnak. Fájós lábbal és derékkal, berögzült rigolyákkal újra az óvodában találod magad, állandóan alkalmazkodnod kell. Az intézményhez, annak szabályaihoz, az „őreihez”. Elveszted a megszokott életed, önállóságod, önrendelkezésed. Abban leled már csak örömöd, ami egyben a bosszúságod is, kényszer szülte társaid és a személyzet vegzálásában.
Végül is semmi furcsa nincs abban, hogy a két öreg hölgyet két középkorú férfiszínész játssza. Nem lesz ettől a történet Napsugárfiúk, ami a színészek pontos balanszírozásának köszönhető. Komolyan vették a feladatukat: nyolcvanéves nő vagyok. Átlényegültek, s egyikük sem próbálkozott a helyzetből adódó felszínes megoldássokkal, mindketten - a maga nemében - szomorú életű, önirónikus asszonyt hoznak, méltósággal. Ül a poén, hogy a két hölgyet korban - akár - a Lear király eljátszására beérett férfiszínész játssza. Imponáló a szakmai alázatuk, ahogy lélekből oldják meg a feladatot, nem tombolós jutalomjátékként fogják fel a lehetőséget. Semmi ripacséria, mértéktartóan emberi drámát mutatnak, ha engednek is nevetni. Elismerés játékintelligenciájuk és művészi érzékenységük miatt. (Jó, szépnek nem szépek.)
Mertz Tibor adta Maggi figura a vadabb. Norvég hazafi, háta mögött két – gyilkos eszközként főtt krumplival! – elveszejtett férjjel, akikhez hirtelen fellángolás fűzte, és e frigyekből született érdektelen gyerekekkel. Élete szerény anyagi lehetőségekkel bíró végét járja. 82 éves, támaszt hajdani fűszerese, egy bevándorolt török kereskedőtől kap, aki néha kebabot hoz neki. A portóit teás kancsóból issza, ízlése piaci, zenében az örökzöldeket szereti, faliképeket hímez. Életében nem tette ki a lábát Norvégiából, s annak 1200 fjordjából is csak 18-at látott. De mindig megvolt a magához való esze, ami átsegítette sorsa nehézségein, ahogy most is, élete alkonyán. Harsány, hamar átlátja mi a pálya, és nem fél megragadni azonnal egy kínálkozó lehetőséget. Mertz engedélyez magának egy szólóban ellejtett „páros táncot” a színpadon, ami majdnem kecsesre sikerül, átéléssel tolmácsol egy keserű női vallomást, hogy a XX. században sem volt éppen tejföl: tanulatlannak, nőnek, védtelennek és szegénynek lenni. Ebben a mini monológban benne az összes mai közéleti beszédtéma: metoo, házasságon belüli erőszak, gender, az idősek tiszteletét már hírből sem ismerő új generációk.
Bezerédi Zoltán alakította Lillemor finomabb anyagból van. Tehetős férje oldalán bejárta a világot, ő a szerelem, a fizikai vonzalom helyett az anyagi biztonságot választotta. Nagy házat vitt egész életében, amit személyzete tartott rendben. Amikor megözvegyült, megmutatkozott az időskori demencia első jele, miszerint is elbocsátotta tolvaj (vagy nem) házi segítőit és egy odatett isteni ragunak indult főzéssel leégette a házát: „nem tudtam, hogy azt néha meg is kell keverni”. Revansként az apja nyomdokában járó, cégbirodalmat menedzselő fia bedugja egy idős otthonba. A kekszet csinos fémdobozból eszi, cipője mindig passzol a táskájához, kendőjéhez, nyakában csinos gyöngysor. Kicsit elveszett új helyzete miatt, de nem ostoba, stílusa, ízlése, műveltsége nem hagyja cserben. Ha nem is zökkenőmentesen, de alkalmazkodik. Georg jelenti az életében be nem teljesült szerelmet, amit 60 évig kergetett, obszcén, testi vágyait kielégítendő titkos verseket írva gyógyírként. Nyolcvan fölött végre megkapja, amire mindig is vágyott, Georgot, a férfi érintését. Csak hát kiderül, mára már többet jelent egy zsémbes, ám nagyszívű barát, mint a beteljesült szerelem. Bezerédi figurájának nincs monológja, hangsúlyokkal, gesztusokkal, testjátékkal sejteti, érteti meg ki is valójában Lillemor. Darabosan is elegáns, disztingvált a játéka.
A darabot Hamvai Kornél fordította, érzetre rengeteg a nyelvileg ki nem aknázott lehetőség a szövegben. Réthly Attila rendezőként elengedte a gyeplőt, ezt a produkciót a két színész „csinálta meg” magának. Amit hozzáadott, az inkább a kommersz felé vitte az előadást, nevezetesen az este végére durván Szelid motors(nőket) kreált a két nyolcvanas hölgyből. értem én, hogy ez a darab csattanója, a road movie-ra induló öröklányok, de lehetne ízlésesebben. Díszlettervezőként azonban invenciózus volt: hat méter széles szoba, az oldalfalakon két priccsel, azok mögött skandináv stílusú két-két komód, szék, akasztós szekrény. Minden fehér, látszólag elnyűhetetlen fém, jól tisztítható. Velich Rita színes jelmezei építik a teret, a karaktereket, Maggi kissé drabális, rikító arapapagáj, Lillemor visszafogott, elegáns gyászkakadu.
Elnézve a produkciót, azért bevillan a felismerés, nagyon lenne erre a darabra 70+-os, karátos színésznőpárosunk, több is. Pécsett, Miskolcon az biztos, de a fővárosban is kapásból három színházban lehetne ez a négyszerzős matróna-saga igazi nagy dobás.
(fotó: Herbszt-Véner Orsolya)
