Villazón szürkeállománya hasonló a Mohácsi-testvérekével, vallhatja, hogy nem lesz baj, ha bátran kever-kutyul, hisz minden mindennel összefügg. Az opera keretjátékát egy olasz varieté művészre, Arturo Brachettire bízta, aki az estén előbb az üres –majd a filmesek hadától hangos - Forza Filmstúdióban ül és üres percekben álmodozó rajongással nézi imádott színésznője, Ceci B. Artoli itt forgatott némafilmjeit, amelyekben hol kalóz, hol Jeanne d'Arc, hol apáca, de a kígyókat bűvölő Kleopátra is. Lassan eljut legújabb filmjéhez, amelynek címe: A Once Upon a Time in Sevilla..... s ekkor a hátsó fal, ami addig mozivászonként szolgált életre kel, sorban kilépnek belőle az opera szereplői: Almaviva, Rosina, Bartolo, Basilio, Figaro. Majd közel négy órán keresztül bújócskáztat a rendező a filmstúdió és az opera történetének jelenetei között. Almaviva és Rosina szerelmét néha megzavarja Frankestein, egy római légió, pár dél-amerikai zenész, kozákok felbőszült hada vagy éppen a stúdió ideges managementje. A Forzaban javában pereg a felvevő, a némafilm hőskorában járunk.
A humort Villazón nemcsak az opera szövegkönyvének cselekményéből meríti, merészen használ díszletfalakat, kellékeket, amelyek asszociálnak híres filmjenetekre, érzéseket és hangulatokat varázsol elő így a nézők tudatalattijaiból. Talán mert a szereplők zöme olasz nemzetiségű, sőt a Figarót alakító basszus egyesen szicíliai születésű, fontos szerep jut Nino Rota Keresztapa filmhez írt főcímdallamának. De „megláthatjuk” a színpadon Tom és Jerryt, Nosferatust vagy Draculát, Zorrót, és akár egy sevillanast játszó népi zenekart. A szórakoztató faktora végig kitart, mert annyira abszurd, és a némafilmes poénok anélkül is hatnak, hogy egyetlen burleszkes pofon is elcsattanna. Talán új műfaj születik: mediterrán mozi-opera.
A rendező csak a vígoperát látta Rossini művében, a játékosságot, a zenei virtuozitást. Ennek megfelelő a szereposztása. Rosinat, az eladósorba lépett lányt Cecilia Bartoli játssza, aki ötvenhetedik tavaszára készül, és 1988-ban éppen ez a szerep volt az egyik első kiugrása. Bartoli mára a dívák között is királynő, és ha hangja néha kissé keményebben is szól, még masszívan a csúcson áll operaénekesként. A színpadi jelenléte kifejezetten huncut, mozgása rugalmas, játéka végig önironikus, és van annyi humora is, hogy hagyta Villazonnak egy hatalmas madárkalitkába ültetni magát, ahol hintán lengve úgy duzzogott, akár Csőrike, az aranyos kismadár, és úgy szökött ki onnan, ahogy egy nagyon komisz rosszul őrzött lány. Még azt is pontosan teljesítette, amikor egy műkígyóval kellett csintalankodnia. Az éppen a pályájuk közepén járó tenor és basszus partnereit előzékenyen helyzetbe hozta, „kijátszotta" nekik a nyíltszíni tapsokat, majd udvariasan hátraállt, ahogy azt tette Zubin Metha 2016-ban ugyanezen a fesztiválon Matthias Goernevel és két évre rá a Gyöngyhalászokban Domingo Garifullinával és Camarenaval. Bravissimo Cecilia!
Ám Villazón tökéletesen működő színpadi gépezetében majd minden énekes-színész elbűvölő. Figaro szerepében Nicola Alaimo – széltében és hosszában is - hatalmas testi adottságai ellenére is kecses, robbanékony, rolleren száguld, és úgy pipiskedi át keresztül-kasul a színpadot, ahogy Jerry egér, amikor elsurran a szunyókáló Tom macska mellett. Nem a korpulencia pillanatokig ható humorára építi játékát, kiválóan használja adottságait, és ha az kell, majdnem angol spárgázva emel fel egy elejtett levelet. Ami a fő, megvan a hangjában a robbanás Figaro belépőjében, ahogy a lírai lágyság is Rosinaval való kettősében. Don Basilio szerepében Ildebrando d'Arcangelo minden belépése előtt Nosferatus alakjában hatalmas árnyékként mászik be a házfalakon. Már-már bosszantó, ahogy d'Arcangelo élvezi ezt a szerepét és démonizálja Basiliot. Kiváló tőle a Rágalomária és ha színen volt egy percre nem állt le, teljes asztalokat bontott szét hosszúkarmos kezeivel, ahogy szájához emelte volna aboros poharat. Ha nem figyeltek rá, készséggel az asztal alá is bebújt a nézői elismerésért.
Edgardo Rocha Almaviva szerepében szintén nincs híján a humornak, gitározik, zongorázik, teljes erőbedobással páváskodik a színpadon, kicsit Zorro paródája, ám megcsillantva erős tenorját is, méltó partnere hangban Cecilia Bartolinak, duettjük az este egyik nyíltszíni ujjongásába torkollott. A közel 70 éves Alessandro Corbelli pályája során Rossinire és Mozartra szakosodott, így Bartolo szerepében - eltemetve egy fiatal feleségről szóló álmát – rutinos, színpadi mesteremberként tudta, hogy a totyogás, zsörtölődés, az öregecske gesztusok meddig poénosak. Az este igazi ajándéka volt Berta szerepében Rebeca Olvera produkciója, aki Rossini szolgálólánynak írt áriáját úgy interpretálta, ahogy Lisa Minelli a Single Ladiest.
Nagyon kell ismerni és érezni az operaszínpadot, és bírni jó ízléssel, hogy akár csak egy vígopera is, de így kerüljön színpadra. Közel négy órán keresztül fenn tudták tartani az eleve magasra tett „szórakoztató-lécet”, egyetlen egyszer sem bicsaklottak meg, és egyetlen üres járat sem volt a színpadon, csak a hömpölygő őrület. Abból gondolom, hogy Villazon szíve fáj az Alfredo Germont féle szerepek iránt, mert két verdis Sempre Libera jelenetet is becsempészett az előadásba, még a vége taps is így sikeredett, igazi latinos fiestába bújtatva azt, repülő kalapok és gumi csirkék között. Bravó Villazónnak is.
