A 65 éves iráni származású képzőművész, Neshat évtizedek óta New Yorkban él, alkotói fókuszában az iszlám és a nyugat, az ókor és a modernitás közötti ellentétek vizsgálata áll. Rögtön a közepébe vágva, nem biztos, hogy Verdi operát kell rendeznie, még akkor sem, ha ehhez az operavilág jelenlegi krémjét is megkaphatja.  

Neshat színpadán a nyitány felhangzása előtt palástszerű köpenybe bújtatott alakok vonulnak libasorban, sejtelmes félhomályban. A Großes Festspielhaus színpadának szélén, a leengedett függöny előtt, miközben a hangszórókból furcsa sustorgás hallatszik, mintha varázsigét mormolna valaki. Misztikus, kicsit idegen hangzás, és ez végigkíséri az előadást. Az első benyomásom az volt, talán a híres egyiptomi Halottak Könyvéből hallok részletet, de az este végére úgy döntöttem, párszi nyelv lehetett az. Ezt se, azt se értem, ahogy a nézők 99,9 %-a sem, inkább vakítás volt ez, mintsem alkotói üzenet, bár ki tudja mit sustorogtak.

Ellenben az előadásban Neshat saját, korábbi dokumentumfilmjei és portréi megfogtak. A jelenetváltások között függönyre vetített képei fényképezőgéppel írt történetek. Hatásuk akár Sharbat Gula-é, az 1985-ös NG címlapján lévő afgán lányé, beszédesek egyben gyönyörűek.  Ahogy a fekete-fehér, tragikus képsorokat rögzítő – a színpad egész falát betöltő – dokumentumfilm-részletei is ütöttek, a vetítések alatt mintha megállt volna pár pillanatra az idő.

Ám filmrészletei külön életet élnek, hangulatában és képileg is megbontják az opera teatralitását. Nem állítom, hogy nem adtak emelkedett, humanisztikus felhangot a produkciónak, témába vágtak, illettek az etióp-egyiptomi háborúhoz, ám mégis banálissá vált tőlük az opera. Egy békemenetes installációvá. Tragikus az orosz-ukrán háború, de színházban voltunk, nem a való világban, és nem sikerült pókháló finomra az aktualizálás. Értem azt is, hogy Neshat iráni száműzöttként fájó tövisként hordja magában hazája ősi, konzervatív társadalmi rendjét, és a mai napig áthághatatlan – kikényszerített - nemi szerepeket, de ez nem találkozott szerencsésen Verdi Aidájával.

A színpadtér a sok vetítés érdekében két forgatható, hófehér belül üres kocka, melyeket Tatyana van Walsum jelmeztervező színei élénkítettek. Aida végig feketében, Amneris gyönyörű, egyszínű piros-kék-sárga-fehér uszályos, több rétegű muszlin ruhákban, ahogy Ève-Maud Hubeaux áthaladt a téren, szinte betöltötték a teljes színpadot úgy úsztak mögötte. Merészen szép látvány volt a hadifoglyok mezítelen, hennázott háta, mellkasa is, bio- díszletként stilizálták a teret. Az állami és egyházi vezetők jelmezeinek formái és színei összezavartak, a rendező és jelmeztervező mintha egyszerre adott volna fricskát a katolikus és a görög-keleti egyháznak, ahogy az iráni ajatollahoknak is. Verdi operájában erről egy sor vagy ritmus nem sok, de annyi nincs.

Shirin Neshat kiváló csapatot kapott. Alain Altinoglu keze alatt remekül szóltak a Bécsi Filharmonikusok, ahogy minden este, de megkockáztatom, hogy ő fogta felettük legszorosabban a gyeplőt.

A rendező első bónusza Piotr Beczala szereplése Radamès szerepében, aki nem is okozott csalódást a salzburgi közönségnek. Először is illúziókeltő a színpadon, másodszorra debütált a szerepben és helyt állt, bizonyította, hogy kiváló tenor, aki képes lesz a nagy drámai szerepekre, vokálisan és színészileg is. Elena Stikhina napjaink egyik vezető szopránja, kifinomult, kifejező, de most nem tudott olyan átütő lenni a szerepben, ahogy Simon Stone színpadán 2019-ben Salzburgban Luigi Cherubini: Médée-ben, ehhez hiányzott az erős rendező. Gyászos, törött szárnyú, tragikus kismadárként jött-ment a szerepben. Ève-Maud Hubeaux Anita Rachvelishvili helyett ugrott be, és nem pusztán szép, de igen meggyőző alakítást nyújtott Amneris szerepében. Kicsit bántott, hogy nem teljesítménye összhatását, a szerepben való fellépését igazoló, végig hihető méltóságát és dühét értékelte a közönség.  A második bónusz Luca Salsi Amonasroként, erős, pontos énekes-színészi alakítással, míg a harmadik Erwin Schrott Ramfisként. Megállapítottuk, hogy valakinek ezt is el kell énekelnie az Aidában, nagy szerencse, hogy Schrott ugyanazt a koncentrált, elegáns és könnyed teljesítményt nyújtja epizodistaként is, akár főszerepben.

Egy hazájából menekült művész persze nem hihet egy győztes hatalom lehetséges irgalmában, ahogy kemény véleményt fogalmazott meg a vallási túlfűtöttségről is. Kíváncsi lennék, vajon Markus Hinterhäuser elégedett-e Shirin Neshat újabb nekifutásával. Lehet, inkább Netrebko felé kellett volna kezet nyújtania.