A darab főszereplője egy látszólag jó körülmények között élő középkorú úr, Etwood P. Dowd és képzelt barátja, Harvey, vagyis látszólag a férfi valamiért érzelmileg megrekedt vagy visszatért a gyerekkorba, élete viszontagságai elől álomvilágba menekül, ugyanis Harvey egy láthatatlan két méteres nyúl. Így a férfi köznevetség tárgya, s ez annyira kényelmetlen már családjának, hogy idegszanatóriumba küldik, ám kisérőjét, az unokahúgát, Veta Simmonst fogják ott, és Dowd-t visszaengedik az utcára. A lehetséges poén, hogy Harvey valóban létezik, ő egy ún. puck (lásd erről Shakespeare Szentivánéji álom című darabját). A bolond világban ő a normális, mindenki más bolondot csinál önmagából. Szóval a sztori gyenge, a szerepek, ha a színész azt képes kijátszani talán nem annyira.
1963-ban – mából visszanézve – nagy szereposztás volt: Páger, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Pethes Sándor, Bárdy György, Gordon Zsuzsa, Molnár Tibor és a színház új fiatal sztárja, Latinovits Zoltán. Most kétségtelenül szerényebb a felhozatal.
Ahogy Éva szokta mondani: „az előadásnak voltak értékei.” Bagossy Levente díszlete feltétlenül. Forgószínpad, két impozáns – egymást váltogató - színpadképpel: Veta Simmons nagypolgári házbelsője és dr. Chumlay szanatóriumának recepciója. Gazdag képi világ, aprólékosan kidolgozott részletek az ’50-es évek végéről. Benedek Mari jelmezei kevésbé fantáziadúsak, egy-két színésznek kifejezetten előnytelen a külső megjelenése. Azon különösen elgondolkodtam, ha tévedésből bezárnának egy zárt intézetbe, vajon arany tűsarkú szandálba sétálnék-e vissza látogatóba. Kétlem. A háromtagú élőzenekari kíséret szintén érték-kategória, ezen az estén Termes Rita zongorista vezényletével.
És persze, hogy az Rudolf Péter színészi játéka is, amely humoros, könnyed, vannak rétegei a karakterének, és tud sorsot, jellemet mutatni, egyben mélységet adni Etwood P. Dowd figurájának. Megvan hozzá a művészi és emberi élményanyaga, színpadi jelenlétében erős a kapcsolódás a harminc évvel ezelőtti Fekete Péterhez. Nem maníros, nem ripacskodik, a helyzetkomikumok nem hatnak tőle erőltetettnek. Ami a legfontosabb, nagyon szerethető ez a családban is magányos fickó, akit Rudolf kitalált. Nagy színészi játék, ahogy fáradt-bölcs mosollyal megmutatja a színpadra vitt férfi belső, láthatatlan fájdalmát.
Balázsovits Edit harsány értetlenkedéssel alakítja Vetát, Dowd unokahúgát. Ugyan gondolatban elképzeltem Bulla Elmát e karakterben, de vitathatatlanul jó alakítás ez a színésznőtől, hisz sikerül jellemfejlődést megmutatnia az előadásban, hitelesre játszani, hogy ez a nagyratörő társasági hölgy bevallja, hogy néha maga is látja Harveyt. A lányát, Mae-t alakító - még egyetemi hallgató - Koós Boglárkának elkelt volna az erős rendezői instrukció, kissé érthetetlen az emelt hanghordozása és nem sokat tudunk meg a karakteréről azon túl, hogy tombolgatnak a hormonjai.
Emiatt nehéz helyzetben van a szanatóriumi ápoló szerepében Orosz Ákos, mert hihetetlen, hogy vonzódna egy ilyen felületes fruska iránt. Annál jobb a színész önmagában állva, mert határozottan hoz némi Száll a kakukkfészkére paródiát a figurájába, ápolt itt ő inkább nem pedig ápoló. Imponáló az is, hogy önfeledten mer ellenszenves és gonosz lenni a játékban, de ezt úgy teszi, hogy mégis kedves fickónak látjuk Wilson ápolót.
Dr. Chumley, a szanatórium főorvosa nem kevésbé őrült és zaklatott, mint a betegei. Kőszegi Ákos megbízhatóan hozza a cinikus orvos figurát, ahogy eljátssza, amint Harvey megláttat vele valami csodát, és újra értelmet ad kiüresedett életének. A felesége szerepében Nagy-Kálózy Eszter remek epizódalakítást nyújt. Egy állandó gyomorremegéssel élő, szürke, jelentéktelen, saját csekélysége tudatának terhe alatt rogyadozó, már-már vegetáló házi asszony. Karátos perceket varázsol a színpadra, ahogy kivirul, mert Dowd-al való találkozása kiutat mutat neki egy rövid időre az unalmas életéből.
A főnővért játszó Szilágyi Csengében is van némi Fletcher nővéres beütés, s a jelenlegi Vígszínház egyik legjobbjaként megoldja ezt a nem nagyon megírt figurát, kitalál egy Jane Austen-es romantikus nőt, aki belebolondul egy régivágású úriember, Dowd figyelmességébe. Brasch Bence is küzd az által alakított Dr. Sanderson karakterével, aki egy gőgös pályakezdő, aki hübrisze miatt szarvashibát követ el, elengedi az ápolásra szorulót, bezárja és hidegvízes sokkolásra ítéli a normálisat. A doktor sértett szerelmes oldala jobban megy neki. Ezzel együtt a két színész színpadi évődése nem hagy mély nyomokat az este után. (Erősen vizualizáltam fejben, milyen lehetett a szerepben a fiatal Latinovits Gordon Zsuzsával.)
Meglepetés Pálos Zsuzsa néhány percben Ethel nagynéni szerepében, egy más iskola, más színpadi érzet, jó volt látni. Ahogy Hullan Zsuzsa is, akit szinte csak egy üvegfal mögül hallunk, ahogy kínozza Puccini O mio babbino caro-ját, hálátlan szerep azt játszani, hogy pocsékul énekelek. Fesztbaum Béla a család ügyvédje szerepében kellő temperáltsággal hozza a titkos szerelmes házibarátot, aki ha úgy hozza a helyzet perceken belül átvált a Sógorom, a zugügyvéd szerepre némi kártérítés reményében.
Sokszor látom, ahogy a színészek – kínjukban - közepes, sőt tán még annál is gyengébb darabból sikeres előadást hoznak össze, akár a rendező ellenében is. Valami ilyesféle történik most is a Vígben, de csak mert annyira szórakozni akar a közönség. (Személyes pechem, hogy magam a három óra alatt alig-alig bírtam elmosolyodni.)
Számomra fájó, hogy Valló Péter, aki a Vígszínház elmúlt ötven évének egyik építőköve, nem törte magát különösebben, hogy egy középszerű vígjátékból emlékezetes előadást hozzon össze. Csak egy példát említve, amikor olyan párbeszéd folyik a színpadon, amelyben a dialógus poénját az azt hallgató színésznek kell beütni, nem szerencsés, ha ő rendre háttal áll a nézőtérnek. Biztos nem olvasta Stuber Andrea 2012-es „A Várkonyi-korszak” című MA dolgozatát, mert akkor tudta volna, hogy ez a darab bizony Págerral sem hasított Várkonyi keze alatt, 42 előadást ért meg, és csak azért két évadot, mert 1963 tavaszán volt a bemutató, s kijátszották a bérletes előadásokat. A Vígben akkor a sikerdarabok 7-11 évadot színpadon voltak, s ez az előadás valahol a bukások között landolt.
Talán most nem, mert már a közönség sem a régi, és Rudolf Péter Víg színpadára való visszatérte kuriózum.
(Fotó: Dömölky Dániel)