Iza színházban járt - DEMERUNG (Csehov Meggyeskertje) - NARRATÍVA
péntek, 21 január 2022 18:32

DEMERUNG (Csehov Meggyeskertje) - NARRATÍVA

Értékelés:
(46 szavazat)

Disznó a parketten  

(Narratíva – DEMERUNG (Csehov Meggyeskertje) – 2022. január 8-i előadás)

Az előadásnak van lendülete, világos textúrája, pontosan körülhatárolt mondanivalója. Lehet vele menni, napokig töprengeni rajta, szóval hat. Mégsem az én előadásom, mert azt vonja ki Csehovból, amit a legjobban szeretek: az „elomló hangulatot”, a dialógusok közti szép hosszú csendeket. A magam részéről nem tudtam megbékélni a ténnyel, hogy Várja úgy tíz évvel idősebb Ljubánál, ellenben megmozgatta a fantáziám a lány  szenvtelen, csendes, szomorú-szép keserűsége, ahogy az is, ahogy  Firsz Luciferként vezényli a történéseket. Nem beszélve arról, először éreztem Csehov és Ady világát párhuzamban színpadra vinni. Nem volt ellenemre.  

Csehov annyira és olyan hosszan bizonygatta, hogy darabja egy jó waudeville, hogy a Narratíva végre meg is hallotta, groteszk vígjátékra játsszák a drámát. A színlap szerint dramaturgja nem volt a produkciónak, így vélhetően a két rendező: Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel volt az, aki „megművelte” a szöveget. Morcsányi Géza fordítását meghúzták, Sarlotta Ivanonvnát és Szimeonov-Piscsiket kidobták a szereplők közül, a sorokat felturbózták, benyomtak egy-két hatásos indulatszót, és pergősen nekiengedték a négy felvonást egy részben, 120 percbe sűrítve.

A színpad kopár, majdnem üres. Több száz könyv „teteme” felett (mintha a már felaprított meggyeskert felett) egy fekete, kocka emelvény, a közepén egy fehér, rácsos gyerekággyal, jobbra tőle egy fekete zongora. Teljes pusztulat, amely fölött kapálódzik még pár szívós egyed, reflexből. Egyértelműen a mában járunk, Ranyevszkaja repülővel érkezik, rózsaszín húzós bőrönddel, Párizsból nem távirat jön neki, hanem sms, és vadul nyomkodják a szereplők a mobiljaikat. Az asszony kávéja Nespresso gépen készül. Firszen kívül mindenki fehér és föld színű, pasztell jelmezben van, puha, omló, leginkább pamut ruhában. Ranyevszkaja és Dunyasa kivétel, testrefeszülő, szexi a jelmezük, nem sejtetik, megmutatják mit is rejt a ruha, hisz most „rossz nők” rátekerednek a kiszemelt férfira, nem fékezik a vágyaikat. Firsz hosszú fekete kabátban, halottfehérre mázolt arccal, akár egy középkori pestis doktor csőr nélkül. Díszlet-és jelmeztervező megjelölése híján ezt is a rendezőknek tudom be, de lehet, hogy csapat-ötlet.

A produkciós cím: Demerung, megmozgatta a képzeletem. A szó jelentését megtanultam, filmes kifejezés, a fényviszonyok drámai változását jelenti világosból az éjszakába, avagy fordítva. Jankó Mátyás fénytechnikus tett róla, hogy bevésődjön, milyen az, amikor hirtelen elfogy vagy felragyog a világosság. Jól kiegészítette ezt Tarr Bernadett kísérőzenéje, ami szerves részévé válik a produkciónak, attól nagyszerű, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy van, szól.   

A kezdőképen hajnalodik, Lopahin a gazdáit várja haza. Fehér ruhás alakja felemelkedik a gyerekágyból, ezzel már birtokba is veszi a meggyeskertet. A művelt, jobb család sok generációját kiszolgáló kiságyban bóbiskolgat, mint „disznó a parketten” - ahogy nevén nevezi magát – majd középre perdül, és megszületik egy új földesúr. (És ha már ott egy fekete zongora, fusson, akinek nincs bora.) Kárpáti Pál Lopahinja egyszerre durva és érzékenyen, egy lélekben és identitásában sérült ember. Csehov azt írta Olga Knyippernek, hogy ő a Meggyeskert legösszetettebb figurája, s nem negatív figura, hanem saját érzelmeivel, a származásával állandó harcban álló tragikus hős. Ezt most plasztikusan színre is viszik az alkotók. Nincs tombolás, ahogy a parasztfiú mindenen átgázolva, önmagát is elpusztítva a meggyeskert tulajdonossá válik. Lopahin ugyan nem szimpatikus karakter, de nem is kegyetlen, valahogy most azonosulni lehet vele. Kell valami, valaki ami, aki csak előre megy, és ezt a borzalmat, értsd Ranyevszkaját és tehetetlen, önsúlyától mozdulni nem képes családját eltörli. Mert ez a szabadulás záloga, hogy jöhet még valami jobb és életképesebb.

A többi szereplő – talán Firsz kivételével -, elrajzolt, bohózati figura. Megérkeznek, elutaznak, melodramatikusan tocsognak a saját érzelmeikben. Annyira önmagán belül él mind, hogy nem veszik észre, saját sírjukon táncolnak. Nem fogják, hogy minden elveszik, a múltjuk már abszolút, a jelenüket nem tudják élni, jövőjük meg nem kilátástalan, egyszerűen nincs. És ezt most a nézőtérről nem látjuk tragi­kusnak, mert mindannyian így vagy úgy, de kisszerűek, kissé nevetségesek, önösek és még dölyfösek is.

A szereposztás ellentmond a megszokottnak. Ranyevszkaja (Kurta Niké) nem érett asszony, nem varázslatosan sugárzó vagy titokzatos, semmi franciás elegancia nincs benne, ő inkább Párizs züllött feelingjét hozza. Könnyelmű, labilis plasztik szobacica, az a típus, aki csak sodródik az eseményekkel. Nem tudjuk meg, mitől fáj neki annyira az élet, mert nem hisszük el, hogy van szíve, igazán tud szeretni. Holott enélkül csalódni, sérülni sem tud. Én úgy éreztem, fiatal a színésznő a szerepre, egyszerűen nem lehet meg az az élettapasztalata, amiből kikeveredne egy, a középkorába jócskán belépett nő. (Talán mégsem olvasták a rendezők Csehov intéseit, aki „öreg” színésznőért verte az asztalt a bemutató táján, nem véletlen.)  Dunyasa (Barna Lilla) sem egy szerelembe esett szende szűz, aki vesztére szédül meg Jásától. Önmagát kellető buta kis aranyásó, aki meg is kapja, amit érdemel. Pech, hogy egy olyan Jásától, akit Viktor Balázs formáz. Szép alakítás! Nemcsak az önteltséget és a tenyérbemászó pimaszságot mutatja meg, hanem a mindenkin átlépő, elvtelen törtetést is. Mindig jókor, mindig jó helyen, hogy elkapja a leesőt. (Bloggertársam, Éva tartott nekem a napokban szép elemzést egy embertípusról, pont ezt hozza Viktor Balázs: „nem patkány, de mókusnak nem elég aranyos, s mindig beeszi magát a zsák közepébe”.)

Ladányi Júlia Ányája még nagyon kislány, aki sokat alszik, hagyja, hogy babusgassák. Hirtelen tér magához és nő fel, amikor meglátja anyját, amint merő ürességből maga alá gyűri Trofimovot. Az egyetlen reménysugár a darabban, olyan hévvel mondja, hogy befejezi a tanulmányait és dolgozni fog, hogy készpénznek vesszük, talán ő mégis menekül a múlt elől. Pető Kata nagyon rafináltan játszik, mintha színtelen lenne ez a Várja, de közben ezer gesztussal mutatja meg a lány összetett személyiségét, a benne lévő ambivalens érzelmeket. Irigy, de egyben nagyszívű, kiábrándult mégis vágyakozik, szomorú, de nem bírja magában elfojtani az öröm utáni vágyat, tehetetlen, teszi a dolgát gépiesen, de mégsem törődött még bele. Mindig is Várja volt a kedvenc szereplőm, és jó látni, hogy egy arra képességes színésznő kezében miként kel életre. Az este legszebb epizódja Várja és Lopahin - eredetileg kalucsnis húzós - jelenete, a két életre gyáva ember utolsó, önmaga elárulása. Lényegtelen mondatokkal eljátszott tragédia, amitől igazán keserű lesz az ember szájíze. Csehovi három perc, jó, itt megvolt a csendekkel tűzdelt elomló hangulat is.

Domokos Zsolt Jepihodovja csetlik-botlik, szinte chaplini szerencsétlenséggel. Az előadás másik remek jelenete, amikor Dunyasa-Jasa-Jepihodov „körbeszereti” egymást egy képben. Amíg Jepihodov a zongora mögött ülve bűvöli Dunyasat, nem veszi észre, hogy az éppen fizikai gyönyört okoz a zongora végében Jasanak. Szerencsétlen, morbid játék. Trofimov (Egger Géza) nem olyan forradalmi, nem csavarja el Ánya fejét, valóban felette állnak a szerelemnek, a csúfondáros, örök diák legnagyobb poénja Várja vénlányozása. Tenni igazán nem tesz semmit, elvan. Gajevet (Terhes Sándor) nem lehet komolyan venni, hisz ő sem veszi komolyan önmagát. Számára egy billiárd parti az élet. Nem tutyimutyi, sőt igazán elegáns, ő hozza a párizsi kifinomultságot, ami húgából most hiányzik. Megrögzött, nem nőtt fel, egy gazdag család önállótlan, elkárhozott ivadéka, aki úgy tűnik valami beteges szimbiózisban él húgával. A két testvér állandóan megérinti egymást, testi kontaktusban, ölelésben van, már-már szexuális tartalmú puszilkodással kísérve.

Az előadás sarkköve Firsz, Hajduk Károly egy kis remekművet tesz elénk, nem lehet nem az ő hollószerű alakját követni, bármi is folyik a színpadon. Mindig onnan tűnik fel, ahonnét nem várnánk, s oldalról végig szemmel tart, irányít mindent. Baljós árnyként borítja be a házat, ő a meggyes szelleme, mindennek a tudója, az időtlenség, és jogos, hogy az el­hagyott házba zárva vele temetik birtokot is. Benne egyesül a múlt és a jelen, s vele bukik el a jövő. Magas, karcsú, már kissé hajlott alakja erőt, ismeretlen sötétséget sugároz, és nem kissé groteszk.

Ady! Valahogy úgy éreztem végig, hogy Cse­hov ürügyén kap egy taslit a magyar értelmiség is, hogy a nagy apátiájában kit-kiket enged a maga helyébe lépni. Éppen csak az nem hangzik el: „Szia Uram! Meggyeskert érdekelne?” És ez mind Ady világával ötvözve képben, érzetben. Sorra jelennek meg a sorok, jelenetek közé bújtatva kötészetének szimbólumai: a fekete zongora, a grófi szérűn, a muszáj Herkules, a búcsú Siker-asszonytól, akik mindig mindenhonnan elkésnek, a Margita élni akar, a Hortobágy poétája. Lehet persze, erről Hegymeginek és Kovács D.-nek lövése nincs, én láttam csak bele.  

Dinamikus, ritmusos, mozgásos előadás ez. Jó a videó-technika, ahogy a szereplők magukat kamerázzák, ami megjelenik a hátsó falon, a kivetítőn mutatva meg belső rezdüléseiket. A tíz szereplő az emelvény jobb és bal szélen végig jelen van, ül, figyel, csak akkor játssza be magát középre, ha jelenetben van. A rendezők nem csak megépítették a díszletet, de előadás közben félig le is bontják, ők is játszanak a darabban. Nem kétlem, hogy Csehov ma már így is szólhat, hisz az előadás egyáltalán nem ássa alá a csehovi tradíciókat, csak más, ahogy a világ is változik.

(Kép: Narratíva)

 

Megjelent: 1706 alkalommal