Nyomtatás
szombat, 28 május 2022 17:10

Melancholy rooms (Katona József Színház) és Bergman: Jelenetek a bábuk életéből (Örkény Színház)

Értékelés:
(107 szavazat)

Szenvedéstörténetek 

A Katona és az Örkény társulata is új bemutatóval reflektált a mögöttünk álló két évre: nagyon különböző mód egy-egy Y-generációs rendező irányításával mesélnek az egyedüllétről, a magányról. Bemutatóikat a tavaszi premierek sorából kiemelte a rendhagyó színrevitel és az egyedi alkotói formanyelv. Valamiért egyik előadás sem nyert meg magának 100 %-ban, de mindkettő kétségkívül hatott rám, hosszan elgondolkodtatott. Ráadásul spontán mód összekapcsolódott bennem a két produkció, utóbb ugyanannak a témának a pandantjaként látom őket.  

Vágyunk az egyedüllétre, de nem akarunk magányosak lenni. Az egyedüllét fizikai állapot, sokszor tudatos választás, a magány lelki állapot. Egyedül lenni az egyiknek boldogtalanság, a másiknak önmaga megtalálása, egy teljes élet. Magányosnak lenni kapcsolatban, családban: maga a pokol. A világjárvány első hullámát követően megnőtt a válások száma –, az emberek nem összekapaszkodtak, inkább menekültek egy nem működő kapcsolatból. Ez a jobbik forgatókönyv, a rosszabbik a bezárt ajtók mögött némán elszenvedett lelki vagy testi bántalmazás, néha a tragikus végkifejlet. A napvilágra került kutatások szerint az időseket és a fiatal felnőtteket kínozta meg inkább a bezártság, az elszigetelődés. Így talán nem véletlen, hogy két Y -generációs – vagyis még igen fiatal – rendező próbálta kibeszélni magából valamiképpen a pandémia okozta sokkot.

Tarnóczi Jakab az Örkény Színházban már nekifutott egyszer a saját „terápiának”:, tavaly ősszel Borsi-Balogh Máté és Kákonyi Árpád kettősével színre vitte a Wilhelm Müller verseire készült Winterreiséet, Franz Schubert dalciklusát. A Katonában most újrafogalmazta karanténélményeit a Melancholy Rooms című produkcióban. Szereplői nem a pandémia miatt elszigetelt „főemlősök”, hanem hat ember és egy csimpánz, az ő egyedüllétüket tárja fel az előadás. A kollektív magány mint korjelenség – ez Tarnóczi üzenete: nem kell hozzá világjárvány, hogy a 21. században úgy éljenek egymás mellett az emberek, hogy semmit sem  sejtenek arról, mit csinálnak mások a lakásaik falának túloldalán.

A produkció erős brainstorming –, a díszlettervező és a zenei munkatársak nemcsak támogatták a rendezőt, de teljes jogú alkotótársakká léptek elő. Giliga Ilka látványtervező ténylegesen állandó forgásban tartja az előadást, forgószínpadra tervezte a darab hat helyszínét: lakásbelsőket, kórházi várót, kiállítótermet és egy laboratóriumot. Nincs átrendezés, váltás, ringlispílként megy körbe a forgó, így kukucskálhatunk be újra és újra egy-egy szereplő mindennapi életébe, megismerve aktuális mentális állapotát is. Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenei aláfestése pedig keretbe foglalja a játékot, széles skálán mozgatva a stílusokat, a barokktól az operetten át a rockig. Nem a színházakban ma oly divatos stroboszkópos, stadionfényes látványvilág született, hanem puritán, ám minden kis díszlettárgyban, részletében üzenetet hordozó mini színpadképeket látunk. Ilyen például, amikor a nyitóképben Szirtes Ági érkezik új otthonába, dobozhalmokkal teli, felújítás alatt álló lakásába. Belép, Kossuth-díját a dobozok tetejére dobja, feltépi a még beragasztott ablakot, és kérdez, talán tőlünk, talán magától: „Hol csesztem el?” Ebből megtudjuk, hogy karaktere színésznő, akinek pályája – díja ellenére – nem úgy alakult, ahogy szerette volna, de a civil élete sem, hisz éppen egy „lyukba” cuccol be, méghozzá egyedül. Hasonló, gondolatkeltő képből sokat találhatunk még az előadásban, van még vagy ötven, nagyon kell figyelni, hogy ne maradjunk le semmiről.

A Melancholy Rooms kezdetén, amíg a sötétben rója köreit a forgószínpad, reménykedünk, hogy nem csak kikövetkeztetni kell majd a történetet, lesz itt „értelmes beszéd” is. Úgy a tízedik perc környékén megértjük: nem lesz. Rá kell állnunk egy képzeletbeli hullámra, elfogadni, hogy ezt az előadást érezni kell, nem érteni, mert ha nem így teszünk, unatkozni fogunk a következő másfél órában.

Nézőként hamar megérintett az a koncentrált fegyelem, amellyel a színészek (Dankó István, Lengyel Benjámin, Pálmai Anna, Rezes Judit, Szirtes Ági, Takátsy Péter és Tasnádi Bence) alávetetik magukat a rendezői akaratnak. Erejüket megfeszítve igyekeznek karaktereik sorsát úgy megmutatni, hogy legfőbb, verbális eszközüktől megfosztották őket, csak két szót engedélyezve: „hoppá!” és „elcsesztem”. Ráadásul az előadásban „múlik az idő” –, ha ismétlődéseknek is látjuk, újabb és újabb élethelyzetekbe pillanthatunk be. A szereplők élik az életüket, dolgoznak, ruhát váltanak, esznek-isznak, más-más napszakban vannak. A színészek kitörési pontja egy-egy szóló énekszám.

Dankó Istváné talán a legnehezebb feladat:, ő Bolygó, a laborban kommunikálni tanuló majom. A színész guggoló tartása, fejmozgása, kezei, különösen a hüvelykujja használata pontos lenyomata a National Geographic bármely ismeretterjesztő filmjének, ahogy pontos a bezárt állatok katatón állapotának érzékeltetése is. Hiszem, nem lehet véletlen, hogy Dankóé lett a szerep, aki az elmúlt évtizedben kismesterévé vált a rendhagyó színpadi epizódoknak –, példa erre a Fehér Szalag, a Sirály, a Kurázsi mama vagy az Emília Galotti című előadásokban játszott szerepe. A másik rendhagyó alakítás Rezes Judité, akit a rendező kimozdított komfortzónájából: nem femme fatale, hanem jelentéktelen teremőr vagy csúnya, tenyeres-talpas, kényszeres női figura. Kiálló felső fogsorral, nylon térdzoknival és egy feneketlen táskával építi fel a figura teljes személyiségét. Némajátékában van abszurditás, komikum, a boldogság utáni vágy, erős elfojtás, mégis élni akarás. Vokálisan övé az este, Purcell Dido és Aeneas című operájából Dido áriájának interpretálásával: a Remember me búcsú az élettől, Rezes az orrunk előtt lélegezve hal bele egyedüllétébe.

A nyolcvanötödik percben a helyére kerül minden, püspöklila (!) kosztümben belép Bodnár Erika, és mintegy helyrezökkentve az időt, beavat az Orpheusz-jelenség mibenlétébe. Miért élte le életét Orpheusz egyedül, hiszen bármikor visszamehetett volna Eurüdikéért: mert „visszatérni a legnehezebb”. Bodnár Erika jelenléte akár a Párkák egyike, záró monológjában pár percre elhiteti, hogy kezei közt alakulnak az emberi életek, így ha akarja, felülírhatja a sorsot, feloldhatja a kollektív magányt. Mert a rendező, a társulat üzenete nem a reménytelenség. Az előadás végére a szereplők összetalálkoznak , talán mégis van átjárás, kapcsolódás a sorsok között.

Ördög Tamás és az Örkény Színház véleménye sokkal borúsabb, ők a társas magányról mesélnek. Eltöprengtem rajta, ha Ördög vendégként lehetőséget kapott, hogy az Örkényben rendezzen, vajon miért Ingmar Bergman közel ötvenéves filmes látleletére esett a választása. Egyetlen számomra is elfogadható magyarázatot leltem: teret adni a színészi teljesítménynek.

Stúdió-előadást látunk, a rendező kedvelt ültetésével, négy oldalt körben a közönség, alig karnyújtásnyira a játszóktól. Minimális a díszlet (Balázs Juli munkája), nincs színpad, nyomasztó, súlyos, lila padlószőnyeggel borított térben vagyunk. Felettünk vagy kilencven IKEA –papírgömb lámpa, ezenkívül egy forgatható, műanyag italtartó asztal és egy forgós kagylófotel az összes díszlet. Az Örkény Stúdiója kellemetlenül kicsi az előadáshoz, a színészek benyomulnak a nézők intim szférájába. Tudjuk, őket nem zavarja, hogy „szem előtt vannak” –, mire színpadra lépnek, majdhogynem tárggyá válnak. De most annyira közel vagyunk, hogy a művészeknek nemcsak egy másik ember bőrébe kell bújniuk, de a saját bőrüket is védeniük kell, hogy ne lássuk mégse a legbelső rezdüléseiket. A kicsi térben alig mozognak: állnak, ülnek, elterülnek a földön, arcukon végig tanácstalanság: hogy történt ez? Ezt a csüggedtséget nemcsak a történetre értve érzékelhető, hanem a színészek jelenlétére is.

A cselekmény: Peter Egermann – a látszatra mintapolgár – meggyilkol egy örömlányt, majd a holttesttel análisan közösül. Az előadás kezdetén már túl vagyunk a gyilkosságon, a rendőrségi kihallgatásokból rakjuk össze a történetet. A környezet –  Peter pszichológusa, a felesége és az anyja – elmeséli a maga olvasatát. Diszfunkcionális családot látunk, ahol nyűg a rokoni együttlét, és pszichésen rombol a szexuális kielégületlenség. Nincs igazi konfliktus, robbanó dráma, csak közöny. A felszínen Peter sikeres üzletember, ahogy felesége jól menő divattervező. A férfi számára érdektelen a munkája, anyját ugyan unja, mégis csüng rajta, tudja, hogy barátja, aki egyben a pszichológusa, átveri őt, csak a feleségét akarja. Egyetlen emberbe, a nejébe kapaszkodhatna, ő viszont megalázza férfiasságában, méghozzá nyilvánosan. A tanúvallomások alapján világos, a családban egy hangos szó nem sok, annyi sem csattant fel a hosszú évek alatt, nem voltak inzultusok, csak elfojtások, de azok gyilkos szarkazmussal. Peter vergődik, de a miértjét nem értjük.

A Polgár Csaba által életre keltett Peter ennél pasztelebb már nem is lehetne. Egy problémamentes gyerekből engedelmesnek és józannak tűnő felnőtté cseperedett, aki eleget tesz a társadalmi konvencióknak, megnősül, karriert épít. Beleolvad a környezetébe, szinte nem is látszik. Telitalálat a jelmeze: a ’70-es évek divatja szerinti drapp, műszálas öltöny, ami esetlenül lóg rajta, csálé nyakkendő, oldalra, lenyalt, rendezett frizura, vastag keretes szemüveg, hogy tucatarcának mégis legyen karaktere. A kisugárzása erősen emlékeztet Norman Batesre  (a Psycho-ból), amolyan rendes-csendes embernek tűnik. Az első perctől fogva tudjuk, hogy Peter aberrált gyilkos, mert Polgár ezt minden rezdülésével tökéletesen játssza, és mégis szimpátiát ébreszt bennünk, mert érezzük, tudjuk, a környezete pusztító.

Színésztársai játéka felerősítik Peter deviáns karakterét, erre minden oka megvan. A mama, Cordelia (Für Anikó) a megvénült, mártír színésznő, aki a színpadot áldozta be a családért. Gyerekei egyike javítóba került, Peter gyilkos lett. Egyedül él, a családjának teher, és semmit nem ért abból, ami körülötte történik. Für játéka tökéletes, – egyértelmű, hogy ha mellette nevelkedtünk volna, Peter sorsára jutunk. Éjkirálynő, a benne lévő gyengédség akár egy éhes vadállaté, de sosem mondaná nyilvánosan, hogy „’rizsa”’, és smink nélkül sem lépne ki az utcára. Szörnyszülőnek szörny az ivadéka – ha lightosan is, de elénk tárul egy görög sorstragédia. A feleség, Katerina (Kiss-Végh Emőke) Peter anyja kicsiben, az elvárások, az elfojtások, a gyilkos gúny biológiai halmaza. Egy domina Peter póráza végén. Nem kell neki a férfi, lelki szemetesnek meg ott van az üzlettársa, szexuális izgalomnak pedig a család barátja, Mogens Jensen a pszichológus, akivel kacérkodik, aztán nem enged neki. Unott, gazdag, üres, és hogy mégis él, azt két dolog igazolhatja vissza:, az ital és férje kínzása. A Kiss-Végh teremtette figura vibráló é egyben irritáló, önmaga elég indok arra, hogy a férj néha a torka átvágásáról álmodozik. A színésznő vendégként felvette az Örkény ritmusát.

Mogens Jensen, a pszichiáter professzor szerepében Nagy Zsolt –, aki A hattyú Ági Miklósa után egy újabb olyan intellektuális karaktert kapott, amely rosszfiús vagy éppen dúvad  feladataitól távol áll –, skandináv közönnyel hozza. Döbbenete barátja tettén korrekt és valószerű, annak felesége elcsábítására tett kísérletei, mint a gyors kielégülés utáni vágy hitelesek. Vadász, ha elszaladt a vad, nem bánja, lesz másik, ebben úgyis csak annyi az izgalom, hogy Peter asszonya. Tomas Isidor Mandelbaum (Tim) Katarina üzlettársa, maga is divattervező – a homoszexuális házibarát karakterét Gálflfi László nyerte meg magának. Szemmel láthatóan némileg feszeng, de túl jó játékos ahhoz, hogy ne csinálja meg a szerepet. Zavarja a nézők közelsége, az, hogy meg kell hempergőznie a lábuk előtt a szőnyegpadlón. Gálffi színész nagyvad, ez nem az ő terepe. Kikapcsol, elvonatkoztat, úgy játssza Timet, mintha Aschenbach professzor lenne a Halál Velencében-ből, Peter pedig Tadzio. Alakítása patikamérleg-precíz, amikor nemi irányultsága tragikumáról beszél, vagy arról vall, hogy szeretett volna szexuális viszonyt Peterrel. Azt már csak finom, cizellált színészi játéka árulja el, hogy meggyőződése: Peter is vágyott egy férfival való intim kapcsolatra.

És Tim a kerítő is, hisz Ka, a prostituált barátja, ő hozza össze a gyilkost és áldozatát. Ka-t Takács Nóra Diána alakítja – ha Rezest kibillentették színészi komfortzónájából, Takácsot is. Az utolsó tíz percben látjuk csak a gyilkosságot, a jelenet sokkját magunkkal visszük a színházból. Spoiler lenne lerántani a leplet. Elég csak annyi, hogy végül is Ka a stresszor, anyáskodik Peter felett, akiben feléled a szunnyadó Bates-énje, élete két keresztjének, anyjának és feleségének pedig pusztulnia kell.

Az Örkény előadása nem az egyedüllétről, hanem a megnyomorító társas magányról szól. Jómódú, tanult emberekről, akiknek semmi gondja az életben, hát csinálnak maguknak. Állandó társasjátékot játszanak: addig kínozzák egymást a közönyükkel, amíg egy bábu végre kidől, és jöhet a következő kör.

Profin megcsinált előadás, ám hiányzik a premier igazi apropója. A Katona előadásával ellentétben nincs üzenet, és ha minden párkapcsolat, család magányos tagja vagy egy impotens férj gyilkolna, hamar megfogyatkozna az emberiség. Mentségükre szól, hogy dráma nélküli dráma az előadás, már-már csehovi. Kifelé jövet először talán méltatlankodtam, de aztán napokig munkált bennem, beivódik a tudatba. Elemezzük, visszapörgetjük, szeretnénk megfejteni. Szóval színház ez mégis, méghozzá a legjavából.

(Fotók Horváth Judit/ Örkény Színház)

Megjelent: 3455 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella