Filmszerű jelenetezés és beállások, emlékpróba, illúziótlan történelemszemlélet, balladaszerűség, humor - minden megvan ahhoz, hogy ne epikus hömpölygést lássunk egy reformkori, kokárdahímző mintanőről. Tényleg nem azt, felnagyított pillanatokat, dagerrotípia kegyetlenségével mutatott kicsi, közepes és nagy aljasságokat, suhanásnyi boldogságot látunk epizódokra törve. Aprítja a nézői komfortérzetet rendesen Bagossy Levente sorompómozgású díszlete és a folyamatos pallópakolás, karistolja fülünket csomagolópapírzörgés. Okkal és céllal, kedves közönségünk, egy legázolt életen és országon megyünk át, itt mindenhol építési terület van, minden jelenetre átcuccolunk, nem véletlen az ideiglenesség és idegenség érzete. És tényleg. A katonák és a hullaszállítók komótosan pakolnak, néha az állványzaton a divatcsarnok brokátjai lebbennek, szűkül, dől a tér, váltanak a síkok, asztallá változnak a pallók, rajtuk szivarosdoboz, majd ládák nyílnak-csukódnak, bőröndök költöznek boldogtalan tartalmukkal.  Mozgás, mozgatás nyugalom nélkül. Berta Ninett fényei paradoxak, azt az érzetet keltik, hogy bármelyik színpadi pontot homályba boríthatják.  Németh Ilona bábjai meg biztos a Stúdió K-ban laknak, néha azt képzelem, hogy a büfé melletti ajtón hümmögve bejön egyikük és végszóra bemegy a színpadra. Tán épp Ferenc József. Most is bőven van báb, jelenlétük átszövi az előadást, megemelik azt, meglepik a nézőt, többdimenzióssá teszik az élményt.

A szerepösszevonások nem viselik meg a Stúdió K profi társulatát, a nézőkre viszont ráfér a rendező gondos sillabusza. Szeredás András és Fodor Tamás ráengedik Júlia naplójára a képzeletüket és tudásukat (nagy mindkettő), lehet kapaszkodni rendesen, nem egyszerű dolgozat lesz itt elővezetve.  Olyan előadás ez, ami elé beszélgetés kell, meg beavatószínház, mert az emberek tudása Szendrey Júliáról megállt Petőfi halálával, meg az emblematikus Szeptember végénel; a Horvát Árpád-féle második házasság infernója és Júlia alkotói léte az utóbbi évek kutatásai ellenére csak kevesek számára ismert.

Az előadás Júliái: Petőfinéként Pallagi Melitta, Horvátnéként Homonnai Katalin. Pallagi Melitta fiatal Júliája a friss veszteség légüres terében kutat, kapcsolódási pontokat keres, abszurd helyzetben ügyintéz, hárít el titkosszolgálati és szexuális ajánlatokat, küzd emlékkel, emberrel, vággyal. Kedvelem Pallagi Melitta szenvtelennek tűnő, valójában nagy biztonságú, kontúrokat kiválóan meghúzó, pontos játékát, flexibilitását. (Az alakításai humorát is. Egyszer katalógust kellene összeállítani szüneteiből, biggyesztéseiből, kiábrándultságot tekintetéből okosan visszahúzó erejéből, fokozatba kapcsolásairól.) Homonnai Katalin Júliája már a csapdahelyzet specialistája: végig veszi a lehetőségeket, szül, alkalmazkodik, ágyastárs és partner, legitimált polgárasszony, de egy ponton mindene tiltakozni kezd az ellen, amit megpróbált. Egy nem szeretett, csak használt nő, akinek ez a szeretetlenség megbetegítette a testét, egy alkotó ember elveszéstörténete. A legszebb pillanat az előadásban, amikor azt mondja a divatcsarnokban a repkedő végek, pamutvásznak, méteráruk között Vachotnénak, hogy „Én még nem adtam fel”. Ekkor huszonöt éves. Negyven éves koráig él. (Nota bene a jelenet kiválóságát dicséri, hogy az egyik asszony azért boldogtalan, mert második házasságában él, a másik azért, mert negyvennyolcas, de időközben megőrült férjével az elsőben. Micsoda palettáról lehet választani asszonysorsot. Nota bene kettő, az írók megsejtették mit ténfereg az ember lánya boltban annyit.) Homonnai Katalin nagy színésznő, extremitás-specialista. Annyi lehetetlenséget, bánatot, határhelyzetet, artisztikus váltást képes eljátszani hajlékony szilárdsággal, eszköztelenségnek ható mikrojátékok sokaságával, minőségi szakmai fegyelemmel, átváltozóképességgel, hogy a legjobbak közé tartozik.

Vicei Zsolt, mint vendég játssza Horvát Árpádot, a lúzer, papucsos professzort, aki otthon despota, és hol rejtve, hol nyíltan száz százaléknyi ego. Vicei nem veszt alakítása markáns, higgadt spleenjéből akár osztrák parancsnokot, akár sértődött férjet játszik. Szép és pontos bemutatkozás a K-ban.

Az előadás összes hangjáért, zenéjéért is felelős Spilák Lajosnak   köszönhető az előadás legkomikusabb része. Ő Szántóffy plébános, aki a belvárosi plébánián összeadja a friss özvegy Júliát Horváttal, mindezen közben tangóharmonikán kíséri saját nászbeszédét. Az ájtatos énekbeszéd, az egyházi rutinesemény korlátoltsága, az árnyalatnyi tájszólás, a látszat és valóság nevetséges kínossága összeadódik,  a baljóslatú házasság bizarr módon kezdődik. Kimaxolt jelenet.   

Samudovszky Adrián  Tóth József titkár, a Júlia tehetségébe belefeledkező íróember, a szerelmes férfi, a szövetséges:  szép tiszta játékot látunk. Lovas Dániel most már kismesteri rangban alakít sokfélét: a cinikus osztrák főrendet, a svungos-okos színészt, a gondterhelt rokont, az eszelős és pénzéhes doktort – mind ki van találva, és el is van játszva, mindből megmarad hanyag mozdulat, villanó tekintet, lendület emléke. Így lesz a részekből egész.

Nem könnyű előadás ez. Érdemes rá készülni sokféleképp.

És azóta is dúdolgatom a Warsaviankára  a Szeptember végént.

(Karakterek (szerepösszevonások, kettőzések):
P.né Szendrey Júlia, Vachotné, Egressy Etelke: Pallagi Melitta
Horvátné Sz. Júlia, „ferencjóska”: Homonnai Katalin
Szendrey Ignác, Haynau, Orlay Petrich Soma: Spilák Lajos
Horvát Árpád, Heydte parancsnok, Jókai: Vicei Zsolt m.v.
Petőfi árnya, Tóth József titkár: Samudovszky Adrián
Liechtenstein, Egressy Gábor, Gyulai Pál, Doktor: Lovas Dániel
Díszlet: Bagossy Levente
Báb és jelmez: Németh Ilona
Fény: Berta Ninett
Zene: Spilák Lajos
Rendezőasszisztens: Mátyás Viktória
Rendező: Fodor Tamás
Barátaink, akiknek külön köszönjük a segítséget:
Szirtes András, Daniel Olbrychski, Bodor Johanna, Szerdai Piknik