Úgy hiszem, kétesélyes vállalkozás bármit forgatni a demenciáról, akárcsak a rákról. Csendes gyilkos mindkettő, nincs rájuk gyógymód, nem tudni kinél jön, miért jön, csak azt, hogy egyre többeket érint. Akik benne vannak, minek néznék, élik, akiket nem érint, igyekeznek elfordítani a fejüket. És bár mindkét témában már sok művészi alkotás született, azért a rettegett betegségek úgy általában még mindig tabutémák, kellemetlen, kínos, nem szeretjük.
Nehéz a haldoklásról, elmúlásról a néző által is el-és befogadható drámát filmre vinni, különösen kisfilmre, harminc percben megmutatni tárgyilagosan és érthetően, hogy belehal úgy, ahogy biztos nem akart, amíg még ráhatása volt erre, és hitelesen ábrázolni egy szellemileg már majdnem teljesen leépült ember tragédiáját. Talán nem véletlen, hogy a filmkészítésben nem rutinos – és nem is hivatásos - rendezőnek, Vámos Zoltánnak ez most sikerült, mert maga gyakorló orvosként az éremnek nemcsak a két, hanem a nem létező négy oldalát látja. Az orvosét - a gyógyító rendszerét – a betegét – a rokonokét. Naponta szembesül más és más „leépülés-történetekkel”, családi tragédiákkal, na meg a saját hol kudarcos, hol sikeres élményeivel.
Már tavaly elmondta Instagram-oldalán, hogy miért vágott bele: „…tizenhárom éves korom óra vágyom rá, hogy Vári Évával közös játékfilmet készíthessek…..”. És a maga vágya mellett beváltotta Lang Györgyi jóslatát is, aki Vári Éva Budapestre szerződésekor, 1992-ben odavágta az akkor még csak középkorú színésznőnek, hogy ne izguljon, Patkós Irmát 80 éves korában fedezték fel, szóval van még ideje. Szép, ahogy ennek a gondolatnak a felidézésére a filmben megszólal a rádióból Lang Györgyi hangja: …Évike….”. Ki tudja? A bemutató után pár héttel már öt filmfesztiválra is beválogatták a kisjátékfilmet, köztük az egyik legrangosabbra, a Paris Film Awards 2023-ra.
A történet egyik főszereplője Vilma, és az általa már fel nem fogott utolsó, lázálomszerű „nagy utazása” odaátra. De az utolsó napjait nem egyedül tölti gondoskodó szerettei körében, hanem egy többágyas kórházi szobában. A másik főszereplő, dr. György Péter orvos, akinek szintén meg van a maga baja a rendezetlen és szétesett magánéletével, össze-vissza ügyeleti beosztása miatt az állandó kialvatlansággal. Ráadásul egy medika őt rángatja be saját betegéhez, mert maga nem tud mit tenni a főnővér ellenében, de a benne lévő emberség érzi, hogy Vilmát nem kéne kikötni az ágyhoz és szedálni.
A rendező közelítésmódja részben szakmai, részben emberi. Egyrészt nézzük külső szemlélőként Vilma kórfolyamata végét, másrészt a kisfilm elmesél két élettörténetet. Az idős hölgyét, akinek volt egy teljes élete, férje, fia, akik szerették, kertes háza, egy viszonylagos boldogsága, jóléte. A falujukban az első égszínkék Wartburg volt az övé, amivel férjével színházba jártak, és hazafelé kispörköltöt ettek: „arany országút csillogó gyémánt porán, repülünk a mesék kocsiján…”. Az orvos középkorú, még biciklivel jár, gúnyosan szalutál a kórházi tápláléklánc tetején lévő orvos-igazgató bejáratnál álló luxusautójának. „Kapcsolatban álló”, ám ez a társas viszony érezhetően nem elégíti ki, inkább megalkuvás belső magánya ellen.
Vilma foggal-körömmel ragaszkodik a múlthoz és méltósága maradványaihoz, de már az itt és ott határai összemosódnak benne, éles a múlt, az a valóság és nem a jelen. Vári Évának perctöredékek alatt kell megmutatni a valóságtól már elrugaszkodott beteg ember elméjét, érzelmi palettáját. Rövidfilm, valóban egyik pillanatról a másikra kell váltania a kiállhatatlan, agresszívan hadonászó, mégis szívszorítóan gyámoltalan öregasszonyból, rózsaszín hálóinges, bájos, éppen józan eszénél lévő idős hölgyre. (Azt hiszem, hitelességben sincs hiba, a váratlan hangulatváltozások, a hallucinációk, az irracionális cselekvések leírt tünetei a demenciának.) Ha figyelembe vesszük, hogy a filmforgatás nem 0,01 perctől 30,00 percig megy folyamatában, még jobban értékelendő játéka, hogy képes volt ugyanabba a katatón állapotba, annak folytatásába sokszor visszavinni magát. Végig átélt a játéka, őszinte a tekintete, és pontosan látni Vilma mikor van ott a párbeszédben, és mikor van kikapcsolva a környezetének. Egy képsor különösen mellbevágó, amikor látjuk az éppen józan Vilma szembesülését a maga előtt is már tagadhatatlannal, amikor elveszti önmagát.
Vári Éva színházi színésznő, kár, hogy nem filmezett többet, nemcsak a deszkák, a filmvászon is szereti. Fontos lehetett számára a film, és saját mondandója szerepén át. Kevesen engedték volna, hogy szinte végig előnytelenül, fekve és alulról felfelé fényképezzék.
Orosz Ákos állja a sarat Vári mellett, visszafogott játékával ő is meg tudja mutatni az orvos saját drámáját, annak esendőségét, emberi – nem szakemberi - gyengeségeit. Ám Közép-Kelet Európában játszódik a történt, így az általa megformált dr. György Péterekkel nem igen találkozunk való életünkben, erre a korra a kórházi orvosok már javában kiégtek a hazai ellátó rendszerben. Kiváló az összes kisebb szerepre való karakterválasztás, nemcsak hivatásos színészeket, hanem amatőröket is látunk a vásznon. Különösen életszagú, amikor Fábián Anita kiértékeli a kórházi reggelijét, Elek Ferenc Strossmayer doktorként csitítja az orvoskollégákat, akik egyike biztos Cvach doktor, Törőcsik Franciska medikaként próbál elhajolni a nővérek haragja elől, de gyógyítóként is működni. Rainer-Micsinyei Nóra a rangidős nővér szerepében egészen félelmetes, ő az, akivel már mind találkoztunk, amikor egy szerettünk kórházban volt. Nyomorult, agyonhajszolt, és a gyengébben kompenzál saját sérelmeiért.
Szépek és strukturáltak a kisfilm színei, a külső világ, a kórház, a való élet színhelyei majd mind szürkék, sötétek, kemények, személytelenek, ellenben Vilma belső világa színpompás és meleg, pasztellszínekkel rögzített. A beállítások jellemzően közeliek, sok a totál, a szempár, lassú kameramozgással felvett snitteket látunk. A rövid párbeszédek valósághűek, hétköznapiak.
Talán nem kéne a kisjátékfilm kicsi hibájára rámutatni, azonban nem állom meg, hogy a befejezés – számomra – kissé problémás. Az érthető, hogy Vilma, miután megadatik neki, hogy szembenézzen önnön helyzetével elemészti önmagát, az kevésbé, hogy dr. György Pétert ez olyan tettre sarkallja, ami nem áll érdekében. De a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk meg Vilma titkát, az nem lehet, hogy György doktor nősüljön meg.
A gyémánt út pora kisjátékfilm, és véletlenül sem dokumentumfilm. Jó, hogy nem lett melodramatikus, ami talán annak a nagyfokú szubjektivitásának köszönhető, hogy egy orvos-filmes készítette, akinek empirikus élménye van arról, hogy sokszor milyen méltatlanul léphet ki az ember az életből, hogyan lehet saját börtönünk az elménk vagy a testünk. Vámos Zoltán érzékeny témát választott, és kisfilmje képes katarzis kiváltására, mert pontosan mutatja azt a "kötéltáncot", hogy mi a különbség a méltó vég és a méltatlan elmúlás között.
Drukkolok a nemzetközi elismerésért, kiérdemelnék az alkotók.
[SZEREPLŐK: Vári Éva, Orosz Ákos, Szakács Hajnalka, Törőcsik Franciska, Rainer-Micsinyei Nóra, Szandtner Anna, Turi Bálint, Elek Ferenc, Koltai Róbert, Takáts Andrea, Fábián Anita, Kiss Emma, RENDEZŐ: Vámos Zoltán, OPERATŐR: Szobrász András, VÁGÓ: Pap Levente, ZENESZERZŐ: Földi Albert, ÍRTA: Sultz Sándor, DRAMATURG: Pataki Éva, GYÁRTÁSVEZETŐ: Nemes-Jeles Veronika, PRODUCER: Garami Szilvia]
Fotó: Horváth Gergely
