A történet valamikor az ’50-es években játszódik és kiszámíthatóan buta. Leo Humprey és Jack Bogart, két szerencsétlen brit Shakespeare-színész a Pennsylvania-i Yorkban rekednek, néhány száz mérföldre - mégis fényévekre - a Broadway-tól és Hollywoodtól. Shakespeare-jelenetek című műsoruk a vidéki country-klubban csúfosan megbukik, és vonaton távozva egy újságból megtudják, hogy Florence Snider igen szép vagyonát unokahúgaira hagyta, a vele élő Maggie-re és két régen eltűnt további családtagjára, Maxre és Steve-re. Döntenek, kiadják magukat az eltűnt unokaöccsöknek, de kiderül, hogy valójában ők Maxine és Stephanie. A kissé gátlástalan Leo és a nagyon is vonakodó Jack színházi jelmezei közül előkapja Kleopátra és Titánia ruháját - ez utóbbit pillangószárnyakkal -, és abban toppannak be a nagynéni villájába. Itt Leo villámgyorsan beleszeret „unokatestvérébe”, Maggie-be, míg Jack annak barátnőjébe, Audrey-ba. A nagynéni nagyon is él, Maggie pedig a helyi – pénzsóvár – tiszteletes menyasszonya. Ajtó-darab gyorsöltözésekkel, Hamvai Kornél vérszegény magyarosításában.  

Bátonyi György díszlete angolszász, úri countryside házbelső, emelettel, kertre nyíló nagy ablakokkal, súlyos brokátokkal, szép őszi pasztell színekkel, és éppen annyi bútorral, hogy a színészek még kényelmesen közlekedjenek, ne legyen tele a színpad. Részletgazdag miliőt alkotott, amely remek hátteret biztosít az eseményekhez. Pilinyi Márta jelmezei vegyesebb képet mutatnak, nem echte ’50-es évek. A színésznőkön kellemes jelmezek, Illés Alexa színpadi megjelenése különösen elegáns, kiemeli a színésznő természetes báját, finom stílusát. Ám a nőkké váló férfiszínészek akár két dromedár, ember nincs, aki bevenné egy társaságban egy percre is, hogy ők nők, ami zavaró a játék, a darab alapötletét tekintve.     

Illés Alexa Maggie szerepében kedves, buján nőies, és édesen eladja ezt a csacska szerepet anélkül, hogy bosszantóan buta lenne. Átgondolt, szépen felépített játékából ítélve nagyszerű Olívia lehetne a Vízkeresztben. Vlasits Barbara is abszolút a helyén van. Audrey, ez a bénán görkorcsolyázó, locsi-fecsi, ám mégis rafinált lánykarakter igazán illik hozzá. Élénk és komikus a játéka, finom bájjal oldja meg a sikamlósnak szánt, férfiruhában előadott testjátékait is. Bukszár Márta a folyamatosan haldokló, ennek ellenére virgonc, sőt vihánc, kőgazdag nagynéni szerepét könnyedén hozza, operett szubrett és/vagy primadonna, aki  komikává érett, néha már-már „táborinórás” spéttel.
   
Götz Attila és Takaró Kristóf párosa kontrasztos, de nincs partneri együttállásban. Talán szerencsésebb lett volna két korban közelebb álló színészt választani, majdnem egy emberöltő van közöttük, ami látszik a nézőtérről. Götz Leonak egy gátlástalan, nagyképű szélhámos, Maxine-nek súlyos drámakirálynő. Takaró Jackje vicces, kicsit óvatos, szerethető figura, Stephanie-ként nyilvánvalóan kényelmetlenül érzi magát, és azok a legjobb pillanatai női jelmezben, amikor fellázad a csalás ellen, ez szívből hiteles. Mindkét színész apait-anyait belead, ám nincs bennük szexepil, az a stílus, finomság, ami Curtisnek és Lemmonnak a savát-borsát adta hasonló szerepekben.  
 
Stenczer Béla a mesterségére teljesen alkalmatlan orvos szerepében színfolt. Durva, nemtörődöm, kicsit ravasz és erőltetetten, ám következetesen vidám. Poénmondása, arcjátéka igazán vígjátéki, Takaró Kristóffal, mint Stephanie-val való tangója az este fénypontja, abban ott van a színpadi/partneri kémia. Ez a koreográfus, Vincze Balázs munkáját is dicséri, mert ami a két férfiszínészből látványban, mozgásban kisajtolható volt, azt ő kifacsarta, ahogy a darab összes táncbetétje esetében is.  

Laklóth Aladár a merevnél is merevebb Duncan tiszteletes, feszült, ellenszenves, könnyen érthető miért dobja olyan készségesen Maggie egy másik férfiért. Bera Márk Butch, az orvos fiának kicsi szerepében mulatságos, észreveteti magát. Ahogy a pécsi Nemzeti énekkara sokadszorra. Olyan gyakran tűnnek fel prózai darabokban, hogy már könnyedén felismerem Bergovecz Dávidot, Dékány Dominikot, Rubind Pétert, a maguk nemében színpadi karakterek sokszor szavak nélkül is. Stenczer Béla vezényletével a nézőteret - Benyovszky Tamással, Csajághy Szabolccsal, Harka Mátéval és Schum Lászlóval kiegészülve - pár percre Tulok Klubbá változtatják, és ez a néhány perc az előadás legeredetibb hozzáadott értéke.

Ken Ludwig darabja egy igénytelen bohózat, távolról sem Shakespeare-i vígjáték, hiába is kacérkodik vele. Hamvai Kornél szövege nem sok szellemességet ad hozzá, s erőlködnek a színészek, hogy poénra mondják azt, ami nem poén. Vidákovics Szláven rendezésének legnagyobb erénye, hogy fenntartja a figyelmünket, színészei egy vígjátékban pontosan időzítenek, és a pörgő ritmus ellenére kellőn visszafogottak ahhoz, hogy ez az abszurd történet ne csapjon át bántó túlzásokba. Az este egyáltalán nem akar eltöprengetni nehéz kérdések felett, értéke néhány spontán kuncogás és az, hogy két óra menekülést nyújt a szorongató hétköznapokban.