Az 1980-as években - a filozófusból színházi emberré (színházalapító, színész, rendező) vált - Jean-Luc Lagarce bemutatta kora „provinciális” Franciaországát, annak is a kulturális szegmensét, színdarabot írt. Nem véletlen témaválasztása, Besançon városa kulturális viszonyait behatóan ismerhette, itt vezetett színházat. A kiindulópont majdnem szimpla, egy vélhetően őszi napon hatalomátadás készülődik a város kulturális intézményében. Ott van mindenki, aki számít: a minisztérium tisztviselői, a kultúráért felelős önkormányzati képviselő, a régi és az új igazgató, a személyzet, a tanácsadók, a felügyelő bizottság, a helyi sajtó, és minden szereplőnek - már akinek van – még a házastársa is. Tizenhét szereplő, féltucat család, és tizenhét magánéleti csőd. A színészek majdnem végig színpadon vannak mind, és ki-ki eljátssza saját rövidtávú sorstragédiáját. Minden szereplő beszél és beszél, hogy látszódjon, hogy túléljen. Újra és újra elhangzik: ez egy jelentős nap! A találkozó látszólag barátságos, de érződik a nyugtalanság, és valóban, éppen egy mini puccs készülődik.

Abszolút értem, hogy a darabot - vendégként - miért az orosz dráma specialista Ascher Tamás vitte színre. Egyrészt meglehetősen csehovi, már-már a Cseresznyéskert, ahol a „ház” éppen gazdát cserél, és az új igazgatót akár Firszet magára hagyja a beiktatása után mindenki, másrészt gogoli, van benne némi íz a Revizorból. 

Bepillantottam volna a próbákba, amikor a tizenhét szólamú vegyes kórus tagjai, a színészek és színésznők gyakorolták, hogy kb. tizenhét soronként úgy mondjanak ki egy szót, egy sort, hogy az nem lehet mellékes zönge, minden kis motyogást pontosan meg kell majd hallania a közönségnek. Mindezt úgy, hogy van jócskán vendégművész a produkcióban, a színpadon ott áll majd minden korosztály, egy művész kaleidoszkópot kellett összhangra bírni. 

Jean-Luc Lagarce szövege nehéz, inkább szavak, mintsem mondatok és egy-két nagyobb monológ. Elhangzik egy szó, egy mondat, de nem az az érdekes, hanem az, hogy mit mutat vagy játszik ellen annak a színésznek arca, tekintete, teste, aki éppen kimondta azt a szót, mondatot, és ezt miként reagálja le azonnal a másik tizenhat. Néha hosszú percekig értelme sincs a feleselő félmondatos színpadi dialógusoknak, mintha össze-vissza beszélnének a szereplők. Kissé abszurd a darab, és olyan pontos ütemet kell tartani, akár egy zenés darabban vagy egy Feydeau-bohózatban, hogy megszólaljon. Minden az időzítésen, a ritmuson múlik.  

A leköszönő igazgatót, Paul Ranot-t - a szerepben Gyabronka József vendégjátékosként - felesége és lánya kíséri az estén. Ő adja a játékkeretet, vele indul el a darab, ahogy elsőnek érkezve, még utoljára szemügyre veszi üres birodalmát az őt búcsúztató kényszerbanzáj előtt, és majdnem ő is zárja pár másodperces táncbetéttel. Színpadi jelenlétében benne van egy lényegesen jobb színmű, Osborne: The Entetainer című drámájának esszenciája, Gyabronka pont úgy táncol ki a végén, ahogy Laurence Olivier, akinek írták a darabot, és vihogó pátoszt ad egy nyomorult hősnek, már-már tragikus méretet egy jelentéktelen figurának. Für Anikó alakításáról szuperlatívuszban kell szólni, ahogy eljátssza a csak általa fontosnak tartott bugris buta asszonyát. Heléne alig szól, Für mégis bemutatja egy vidéki értelmiségi háziasszony unalmas, semmi sorsát, akinek fontosabb volt férjhez menni mint egyetemi diplomáját bármire is használni. Mára egy nemlétező nimbuszt kell fényeznie, hogy valaminek is érezhesse önmagát. (Lehet, egy külön esetét megérne azt nézni, hogy Für mit csinál éppen, amikor nem ő szerepel.) Lányuk, Christine, Józsa Bettina még nem döntötte el ki és mi ő ebben a történetben, egyelőre annyi érzékelhető színpadi jelenlétéből, mintha lett volna egy kellemetlen liezonja az új igazgató barátjával.   

Az eseményen jelen van három – működésképtelennek látszó kapcsolatban élő - pár, Ripoix-ék, Brulat-ék és Poitiers-ék, akik mind az intézményből élnek. Pauline Brulat a főtitkár, frusztrált, ha nagyon ideges előjön tájszólása. Nincs kibékülve önmagával, szégyelli a férjét, így csalja is az intézmény helyettes-vezetőjével. Tenki Réka színesen és pontosan hozza a még mutatós vidéki középkádert, aki nem adta fel, és azzal érvényesül, amivel tud. Férje, Ludovic szerepében Novkov Máté néha megvillan a társaságban, majd próbál újra nem látszódni, hogy ne zavarja domináns asszonyát. Remek a testjátéka, maszkja, nem buta fickó, lát, hall, de jobb csendben lenni a megélhetésért. A szerető, Schwartzer szerepében Dóra Béla figurája harsány, ízléstelen, tolakodó, aki a nagyok asztaláról leesőből élne, ha lenne itt bárki nagy, így csak egy hatalmas pojáca. Vajda Milán Maxime Ripoix-ja sötét ló, persze ő is bizonytalan és jelentéktelen, de nem fedi fel magát, hogy ne legyen kiismerhető. Hatalmas keresztje Nelly, az idegösszeomláson átesett felesége, ez óvatoságra inti. Szandtner Anna egy Woody Allen filmből kilépett neurotikus asszony, mintha Mia Farrow a Hannah és nővéreiben. Jelenség a produkcióban, különösen, hogy valamelyest anti-rezonőr, ész nélkül beszél, reagál, mégis, mintha a szerző szócsöve lenne. Takács Nóra Diána a helyi önkormányzat képviselője, Solange Poitiers, aki egy levegővel, egyetlen gondolat nélkül tíz mondatot tud elmondani. Karót nyelt, hangos és vércseként csap le minden megmutatkozásra, amely fontosságát érzékeltetheti. Kidolgozott alakítás ez is, de színészi komfortzónáján belül. Férjét, az intézmény szakreferensét Ficza István játssza. Egy nyurga, esetlen fickót, aki beletörődött, hogy megtűrt és már behódolt a sorsának, csak maradék önérzetéért csinál úgy, mintha lenne. (Őszintén szólva, annyi esemény, inger volt a színpadon, hogy néha szem elöl tévesztettem, talán az ő játéka is újabb estét érdemelne.)

Csákányi Eszter az intézmény felügyelő bizottságának egyik tagja, Simone Louis. Szokásos szerepkörben ő is, a kicsit trampli, sunyi, (özvegy)asszony, aki többnek akarja hinni, de főleg láttatni magát, mint ami. Ezzel együtt Für mellett övé a másik erős alakítás a felszín alatti játéka miatt. Teljesen érdektelen mondatokból csinál karaktert, mutat sorsot, jellemet. Egyszerre a Boldogtalanok Húbernéja és a Macskajáték Paulája. Bizottsági társa, Debreuil szerepében Csuja Imre, belép a színpadra és kész a figura, ahogy a kéztörlésre adott zsebkendőt szalvétaként ingnyakába tűri. Amit kellett azt már aláírta, nem dicsérni és pofázni jött, hanem lezabálni a büféasztalt. 

A minisztérium két képviselője Mariani és Aubier. Az előbbit Terhes Sándor m.v. alakítja egy erős, hosszú monológgal, benne annyi információval, mint bármelyik kormányinfón. Nagyon unja még azt is, hogy érdeklődnie kéne a környezet iránt, a képükbe hazudik és nem szégyelli, mert márt azt is unja, hogy szégyellje magát. A figurában hozza a kormány (vagy közeli) simlisét, templomban ülőjét, megmondó emberét. Aubier szerepében Baksa Imre m.v. egyben „fürkész és portyász”, van is meg nincs is munkája, amire persze nincs megbízása, de ha kell egy stróman ő ott áll, és ez jól fizet, megélhetési gazember, aki ügyel a koncára.        

Az éppen kinevezett új igazgató, Später szerepében Patkós Márton. Még be sem iktatták, máris elárulja azt, aki idáig juttatta. Lenéz mindent és mindenkit, beül az ugródeszkaként használt  vezetői székbe. Fiatal, flegma, veszélyes, aki leginkább sunyin figyel. Pár évig itt, aztán talál valakit, akinek a hátán továbblép, minek ellenállni a helyi posványnak? Elárult munkatársa, a „kis Blot” Friedenthal Zoltán, a helyi királycsináló, aki nem volt elég okos ahhoz, hogy előre biztosítsa saját leendő pozícióját, és valószínűleg nem várt malőr, hogy valahol, valamikor ágyba bújt a leköszönő igazgató lányával.           

A helyi sajtót Collance úr képviseli, a szerepben Felhőfi-Kiss László m.v., az este színfoltja ő is. Pici, jelentéktelen, szürke, mégis, ahogy betoppan a színpadra, némán eljátssza, hogy lesz itt még botrány, bármit is hisztek. Hiénaként kering az este résztvevői körül, jegyzetel, figyel, és csak akkor szól, amikor annak értelme van. Amúgy persze kis senki ő ahhoz, hogy egy kis színesnél többet megírhatna a helyi lapban.  

Furcsának tűnt a darabválasztás, de utóbb igazolt. Úgy sejtem, a színmű nem robban be a magyar színpadokra, s talán nem ez a produkció lesz az évad nagy dobása, inkább egy csendes látlelet a magyar állapotokról, a közkáderekről. Nem ostoroz az előadás, nem is kell, aki nincs benne vagy nem hajlandó benne lenni a megélhetési hülyék körében tudja pontosan, hogy „elvadult a táj…a gaz lehúz”. Ascher Tamás is tudja, hogy nem kell semmit nagyítania, a színészeknek karikíroznia, elég a kissé abszurd, francia – nem éppen mély – dráma egy közintézménybeli vezetőváltásról, pontos ritmusban. Aki akarja, érti. Jót tett a vendégrendező, összekapta az örkényeseket, hogy tartott nekik egy színész workshopot, így csináljuk ezt mi odaát, a Katonában. Izgalmas, hogy nem egy – más területen amúgy értékes – színházi ember, hanem végre megint nemcsak vízióval, de valós szakmai tapasztalattal és tudással bíró rendező irányította a színészcsapatot.       

Fotó: Horváth Judit próbaképe.