A nézőtér előtti folyósóra - nyitott ajtón át - ömlött ki a füst, géppuskahangra emlékeztető zaj kíséretében. Belépve a sötét térbe üres, alig világított színpad fogadott, közepén egy gépágyú terpeszkedett. Az előadás kezdetén hosszas géppuskaszó után – sci-fi fanok előnyben -, mintha a vorlon faj sziluettje bukkant volna elő az árnyékból. (Ez a megérzés az előadás végére nem is tűnt rossz ötletnek.)
Majd előlépett egy öreg druida vagy a végletekig kimerült Gandalf. Úgy tűnt siránkozik és/vagy próféciát motyog, mintha el akart volna átkozni valamit. Ez volt az egytelen verbális jelenet, az öreg monológja. Ám nyelve a fülnek ismeretlen volt, mintha latin, aztán mégis olasz, francia, héber? Nem derült ki, két szó jött át: Jeremiah és Babilon. A szentírásban nem túl jártas színháznézőnek is megvolt, hogy a férfi konfliktusban van a világgal, ha ő Jeremiás, a világi és papi vezetőkkel, mert nem bírja a pazarlást, a felesleges és nagyzoló építkezéseket, az arcátlan törvényszegést. Az ilyen embereknek - ha prófétának is hívjuk őt - elzárás, kínzás, éheztetés és verés jár, hiába látják a jövőt már a jelenben. A színpadi alak öreg és gyenge teste összetört a harcban, levetkőzött és befeküdt – talán – a halálos ágyába. Az előadás további szakaszában már nem volt semmilyen szöveg, de fekete lepleken feltűnt pár rendezői mottó latinul: „Nem tudják mit tegyenek, utánoznak.”/ „A szélek dicsérte egyben tartja a központot.”/ „A múltnak nem parancsolsz.”
A színpad elsötétült, majd fénycsóvák pásztáztak, és megérkezett – többször számolva! – huszonnyolc rendőruniformisba öltözött férfi, akik többé nem hagyták el a színpadot, nyilván valakik (világi és egyházi vezetők, despoták) nevében ők diktálták a szabályokat. Kemény kézzel lesújtottak mindenkire, aki nem engedelmeskedett vagy éppen lázadt, szó szerint folyt, ami akkor folyik, amikor egy embert péppé vernek vagy vizes kínzással vallatnak. Kegyetlen jelenetek peregtek sorra, az áldozatok testei halmozódtak, amíg már nem volt, aki ellenálljon. Hosszan néztük egy-egy ember verését vagy éppen kínkeserves agóniáját. Szörnyű, de amikor a rendőri túlkapást nap nap után nézzük a hírportálokon, ahogy páviáncsapattá alakult egyenruhások letepernek hatan egyet, nagyon ismerős képek voltak ezek. A verések és kínzások jelenetei közben feltűnt pár rejtélyes fotó: egy pávián, Beckett arcképe, talán az Akropolisz oszlopai, egy fiatal nő festett portréja, egy kacsaláb. Ezek jelentése számomra megfejtetlenek maradtak.
Az lejött, hogy Castellucci elítéli az erőszak, a diktatúra minden formáját, így azokat a társadalmakat, ahol eltűnt a jogállamiság és a rendőri önkény tartja fenn a rend látszatát, csatlósaként a vallás intézményesült formáival. Nem kellett zseninek lenni üzenete megfejtéséhez: "Keljetek fel, amíg nem késő!”. A jövőbe vetett reménye egy fehérbe öltözött kisgyerek képében jelent meg előadása végén A halálba kergetett/menekült öregember prológusa után az epilógusban az újjászületésre voksolt, az ártatlannak látszó gyerek mellett a "de Pullo et Ovo" felirattal. Valóban csak remélheti, ahogy mi is, hogy az emberiség kész a megújulásra. Nem is úgy tűnik, még száz év sem telt el a nácik ámokfutása után, és úja itt vannak a nemzetszocialista eszmék, és szorgos szócsövei, rossz esetben egy nép élén, inkább nyakán. Az előadás tartalmi mondanivalója így Moszkvától Washingtonig aktuális, de - közvetítői nyelve - előadása képi és formavilága erősen próbára teszi a közönség idegeit. Aki a verbalitást előbbre helyezi a látványnál, unatkozott vagy utálkozott. Mindenesetre - pro vagy kontra -, állást kellett foglalni a kilencven perc végén, inkább tűrsz vagy inkább ütsz.
Nem hiszem, hogy a Bros az én kis színházi világom darabja, ha figyelemreméltónak tartom is. Mert volt íve, erős, átgondolt és a nézőtérre is átjövő rendezői víziója, vagyis valós közlendője, egy sajátos művészi nyelven előadva azt. Véletlenül sem énközpontú, öncélú rendezői fantáziát láttam, amit, ha nem értek, én vagyok a hülye.
Szóval a vorlonok, akik a Babylon 5 című sci-fi sorozatban erős telepatikus képeséggel bírtak, behatoltak az emberek tudatába, és telekinézissel képesek voltak sérülést okozni, ölni. Az ő társadalmukban a békét szigorú renddel kellett fenntartani, ezért keveset kommunikáltak, azt is rövid, tömör mondatokkal. (Csak úgy mondom, Jeremiás könyvét a babiloni fogsága alatt írta.) Így Castellucci rendezői ostora kétszer ütött. Először a hihetetlen – és jó drága – látványvilággal, színpadi akciók révén keltett emóciókkal, másodjára a megértés csattanójával, a Föld a vorlonoké lesz, ha nem kelünk fel. Kérdés persze hányan írnák alá a színpadon kidobolt kiáltványát, és hányan kelnének fel a jövőért. Ahogy körbenézek kevesen, inkább alkalmazkodunk, és tanulunk a vorlonok uralma alatt élni.
[Színészek: Valer Dellakeza, Luca Nava, Sergio Scarlatella és szintén a színpadon Silvano Voltolina, Eugenio Resta, Andrei Benchea, Claudio Tortorici, Andrea Sanson. Díszlet- és jelmeztervező: Romeo Castellucci, dramaturg: Piersandra Di Matteo, zeneszerző: Scott Gibbons]
Fotó: Nemzeti Színház ajánlójából/ Giulia Colla
