A történet az Egyesült Királyságban játszódik, az 59 éves kétkezi munkás, Daniel Blake túlél egy szívrohamot, és úgy dönt, szükségletei miatt átmeneti támogatásért folyamodik az illetékes hivatalhoz. Nincs okostelefonja és egy számítógépes analfabéta, már azért is kénytelen segítséget kérni, hogy kitöltsön egy online űrlapot. Órákig várakozik a telefon mellett, hogy beszéljen a „telefonos emberekkel”, akiknek dolga ledarálni a bürokratikus zsargont, és a láthatatlan „döntéshozókra” hivatkozva lerúgni a kérelmezőket vagy rábeszélni, hogy kérjenek munkanélküli segélyt akkor is, ha orvosuk munkára alkalmatlannak ítélte őket, mert egy ostoba telefonos teszttel megállapítják, hogy munkaképesek, hisz át tudnak nyúlni a jobb kezükkel a bal szivarzsebükbe. A végtelenül frusztrált hivatalnokok arra törekednek, hogy eltántorítsanak a juttatásoktól, így olyan zavarossá teszik a folyamatot, hogy biztos kiessen az amúgy is nagylyukú szociális háló résein majd mindenki.
A főhős sziszifuszi harcot vív, de még mindig van benne emberség, segít egy egyedülálló anyának, aki szintén vesztésre áll a hivatallal szemben, megalázó áldozatokat kell hoznia, hogy pusztán etesse és ruházza a lányát. A férfi két keze munkáját osztja meg vele, ezáltal „bérnagypapa” lesz belőle. De Blake nem hajlandó kompromisszumot kötni saját önbecsülésével, még akkor sem, ha ez a juttatásoktól való elesését jelenti. Követeli az „arcát”, hogy nem egy Taj-szám vagy a rezsimnek láthatatlan munkásosztály egy tagja. Él, lélegzik, és valóban hozzájárult a társadalom gyarapodásához, amiért valódi segítséget érdemel szorult helyzetében.
Valló Péter, a darab rendezője, egyben díszlettervezője legnagyobb érdeme, hogy úgy mutatja meg e társadalmi anomália súlyát, hogy az nem válik didaktikussá. Pontosan érzi, hol kell megállni a szimbolikus gesztusoknál, és hagyja, hogy a karakterek sorsa kibontakozzon a közönség előtt, így minden egyes jelenet személyes és megrendítő, szinte dokumentumfilm-szerű a stílus, ahogy hangsúlyozza, milyen sivár a szegények élete egy gyötrelmes 22-es csapda helyzetben. A díszlete egyetlen súlyos, durván megmunkált felfüggesztett fatömb, teljességet adó egyszerűség, amely emelkedik, süllyed és fordul a színpadon, hol asztal, hol, szék, hol ágy. A díszletelemről eszünkbe juthat az ács és nagy hírnévre jutott fia, de Gepetto és Pinocchio is, ahogy a keresztfa.
Daniel Blake-et Schneider Zoltán játssza, türelmes, becsületes, normális kisember, aki a magát vakonszövő, össze-visszaszerveződő világban nem leli helyét. Nem véletlenül, az ember, az erőforrás, vagy adózó, vagy ügyfél, vagy probléma. Sehol egy kis látható jóság, mindenki eltakarja a sebeit, erőt mutat, követel és parancsol. Hivatalos arcok, kijelölt „megoldási utak” szegélyezik az életet, és nem jók semmire. A mátrix-logika mentén élni, gyógyulni, elölről kezdeni, esélyt kapni nem lehet. A modern állam valójában egy hazug és cinikus Taigetosz. Schneider Blake-je nem mulya, nem gyáva, de karakán és zárkózott ember, nem mutogatja bajait, nem alamizsnát kér: a jogaival kíván élni. Schneider erős személyiség, a jelenlegi színházi életben kevés ilyen színész adatik, akinek oly „sűrű” a jelenléte, hogy hallgatásával is megteremti a dráma közegét. Ráadásként megejtő a belülről jövő természetessége.
Mészáros Blanka melodrámát nélkülöző, mértéktartó Katie-je egy új szerepkört sejtet, olyan játékhabitust, amely belesimul egy kiegyenlített kistársulati formába, alakításával támogat és megemel egy különleges, másik alakítást. Daisy, a kislánya alakja (Reé Rita) a gyermeki mindent látó őszinteség. A még gyermekszínész manírtalan, jól illeszkedik az előadás stílusához. China, Juhász Tibor e.h. villanásnyi szólói egy új generáció laza dinamizmusával, eltérő lelki gesztusnyelven szólnak hozzánk. Bata Éva és Porogi Ádám lelketlen és hibátlan hivatalnokként kiválóak, több szerepben festenek jellemet nagy odaadással és pontosan. Porogi Ádámnak Valló adott egy megmondó-jelenetet, és fennakad a levegő, ahogy a színészből kiszakad pár, a regnáló politikai rezsimet abszolút leíró, elhíresült jelmondata, kezdve azzal: „annyit érsz, amennyid van”.
Nehezen szabadulunk a hatás alól, nincs összegzés csak ennyi: ha csak egy előadást néznek meg az évadban, ez legyen az!
Fotó: Radnóti Színház próbafotója, rajta az alkotók, Dömölky Dániel
