Iza színházban járt - Jean Anouilh: A pacsirta
szerda, 03 július 2024 10:32

Jean Anouilh: A pacsirta

Értékelés:
(20 szavazat)

   

Nem hivalgó, cifra…

(Soproni Petőfi Színház – Anouilh: A pacsirta – 2024. június 14-i előadás)  

Fegyelmezett nézők vagyunk. (Éva anno nyikkanás nélkül végig ülte egy vasárnap délelőtti diákbérletben 300 gimnazistával a Jegor Bulicsovot.) Ráadásul fesztiváléhesen néztük A pacsirtát, sőt kíváncsian, milyen az Oppenheimer után Haumann Máté a színpadon. Az előadásnak voltak értékei, mint a játszók pontossága, a főszereplő egynemű elhivatottsága, de éhesek maradtunk. Kéri Kitty rendezőként illusztrált egy „reményszínházi” szépet, Haumann Máté folyamatosan jelenlevő Warwickja és csúfondáros-profin fókuszáló színészete, Várhelyi Áron e.h. irizálóan laza, cinizmuson inneni, pimaszságon túli dauphinje nem pöccentette ki a bornírt teljességből az előadást, de érdemes volt megnézni.

Jeanne d’Arc máglyája ma is világít, éltetve a mítoszt. Az irodalom, a színház-és filmművészet talán hatásosabban is őrzi emlékét, mint a történelemkönyvek, és Jeanne élete számos írót megihletett. Shakespeare nem szerette, a VI. Henrikben nem festett glóriát annak a feje köré, aki legyőzte az angol csapatokat, és nem állja meg, hogy ne tegyen célzást arra, hogy boszorkány, sőt szajha volt. G. B. Shaw írként az angolokat fricskázta vele, míg Schiller – nem létező - romantikus szentté avatta. Anouilh is ironizál, de ő a franciákon, és számára Jeanne d’Arc mégis a hit szimbóluma, emelkedett, érzelmes történetet írt élete köré. Ráadásul Jeanne d'Arc mítosza örökké időszerű is marad, hisz kiválasztódása magyarázhatatlan, talán soha nem is érthetjük meg titkát. 

Kéri Kitty rendezőként egy kicsi lány költői röpténél nem látott többet a történetben. Az előadás  didaktikus példázatkeresés, és semmi kapcsolata nincs az egyetlen lehetséges mondandójával, hogy egy aktuális rezsim befolyása és érdekei miként törik meg az embert, hogy ott, ahol a mindennapos hazugság megszokott, sőt elvárt, ott nem lehet mit kezdeni az igazsággal, mert az nem időszerű. Így semmi hátborzongató nem volt most abban, ahogy az elődásban az inkvizítorok leszámolnak Jeanne d'Arc-val. A darab szerkezete szerint visszapörgetés, a máglya tövében, mintegy utójátékban elevenedik meg a lány rövidke élete. A történet szereplői a nézőtérről vonulnak fel a játszóhelyre, nem a színpadra, mert U-alakban üli körbe a közönség a játszókat, és több szereplő végig a nézők soraiban foglal helyet. A rendező jegyzi az előadás látványát is, ami leginkább fényhatásokra épül, fekete csuklyákat húzva a farmer fölé. Csak Warwick grófja kap valamiféle korhű jelmezt. 

A címszerepet kissé hamis költőiséggel, de hatalmas átéléssel és elhivatottsággal Labánné Szalai Katalin e. h. formálja meg. Lehet, az anoulhi eszménykép ilyen, de Jeanne d’Arc kevesünkben egy pajkos, remegő kismadár, ahogy most látjuk a színpadon. Önkívületi küldetéstudata van inkább, mintsem hite. Rontja alakítása erejét a rendező által három „kicsi Jeanne” – a színlapon feltűntetve Csoltkó Dorka, Gilicze Lilla, Főző Réka, Szabó Bellán Hédi – játékba vonása, mert azon túl, hogy helyesek, semmi, de semmi szerepük vagy terük nincs az elődásban. 

Várhelyi Áron e. h. Dauphinje Lear Bolondjára emlékeztető gyerekkirályfi, a fiatal színész iróniával és figyelemreméltó karakterizáló erővel kelti életre a figurát, ahogy Varga Levente e. h. szintén élvezetes játékot nyújt több szerepben is, hisz majdnem mindenki három-négy karaktert formál meg. Kiemelkedő, egyben annalesekbe valóan szép volt Dienes Blanka Agnes Sorelként, trubadúrénekekbe valóan önző és okos. A durva apát és felemelően egyszerű La Hire-t játszó Kósa Zsoltnak emlékezetes jeleneteket köszönhetünk. Királyi anyósként Szőcs Erika néhány villanása Dürrenmatt királydrámájából köszönt át, kár, hogy a rendezői koncepció nem engedi ennek kiteljesedését. Savanyú Gergely Beaudricourtként komikusi erényeket is csillogtatott, ez rendkívül jót tett az előadásnak és az egyneműség oszlatásának. Pintér Gábor monolit ügyésze is komikus ellenpontként szolgált, a színész színpadi alázatát messzemenően igénybe véve.

Haumann Mátéra, az előadás húzónevére terhelte a rendező a hálátlan és informatív  keretjáték dinamizmusának biztosítását, aki - mint Tom Sawyer a kerítésfestést - könnyű kézzel megoldotta ezt. Természetes fesztelenséggel, figyelmet játszva és adva, a hangsúlyos pillanatoknak jelentést teremtve, egyben a többieknek kollegiális kapaszkodót biztosítva  játszott egy árnyalt jellemábrázolásra kevés lehetőséget adó illusztratív előadásban. A produkció legjobb pillanatai közé tartozott, mikor a Johannával való megállapodást követően Warwick a megtört ellenfelet meglátogatja egy fegyverbaráti elismerésre. Egy másik előadásban, egy történelmi téttel bíróban… mondjuk a Bernhardi-ban lehetne dr. Flint Hajduk Károly Bernhardija mellett. (Haumann Máté off: nyilván sokan édesapja villanásait kerestük, és egyszer, egyetlen pillanatra láttunk is egy ismerős gesztust. Teher a név, teher a tehetség.)

Nem tudjuk mi okozta, talán a vállalt egyneműség, a hatáskeltés eszközei szordínós alkalmazása, vagy a tudatos illusztrálás, de az előadás nem lépett túl egy lelkiismeretes, kissé romantikus történelemórán. Tisztára olyan volt, mint a Cimbora irodalmi gyerekműsor a ’80-as és ’90-as években, amikor Juhász Jácint szólt hozzánk. Nem a színészeken múlott.

 

Megjelent: 247 alkalommal