Amíg az ember fiatalon falja a könyveket, pontosan érti Gogol, Kafka, Dosztojevszkij, Móricz, Tolsztoj történeteiből, hogy a kisember sosem ura saját sorsának, szenvedése társadalmi látlelet. De nem érzi még a középszerű (az alatti) élet tragédiáját. Hogy ez az érzés megjöjjön, be kell lépni a középkorúságba. Ekkor már valóban az érző felismerés jön, hogy a beszűkült lét nem átmeneti szerep, nincs kitörés, a kisember élete a Föld sok milliárd lelkének a teljes élet: egyszerű, jelentéktelen, végtelen fájdalommal. Gogol hőse, Akakij Akakijevics mintha eleve azért született volna, hogy egy rideg hivatal sötét termében érdektelen iratokat másoljon, így töltse el kicsinyke idejét.
Szégyelleném Dosztojevszkij híres mondását idézni Gogolról, de nem is kell, mert Széles László előadásában a kisember prototípusa esendő tisztaságában megjelenik, imponáló stílusbiztonsággal és színészi intelligenciával. A színész – több évtizedes színházi és filmes tapasztalata révén – virtuóz mód vitt és visz színpadra lírai hősöket, csendes karaktereket, vagy éppen tragikus, de nagyéletű, akár történelmi alakokat is, az oroszok még valahogy jól is állnak neki, talán passzolnak lelki alkatához. Némely színész kívülről teremti meg a figurát, ehhez parókát, szakállt ragaszt, Széles nem, nála minden belülről jön. Alakításának ereje mindig abban áll, hogy hőseinek odaadja önmagát, a saját személyiségét és energiáit.
Akakij Akakijevics története nem különleges, egy kishivatalnok, akit megfosztanak a sikerélménytől, az önkifejezéstől, így szükségszerűen eltorzul. Széles László, akinek erőteljes, deli alkatában semmi kisemberi nincs, ezt ellensúlyozandó sok-sok apró gesztussal tárja fel a főhős érzelmi világát: a szorongását, megcsillanó reményét, önáltatását, végül a megsemmisülését, ehhez gondosan kimunkálva annak kényszeres cselekedeteit, ismétlődő rítusait. Mesterien használja ehhez a csendet, egy-egy vállgörbítést, elharapott mondatokat, az izé szócskát, és befejezetlen, tétova mozdulatokat. Úgy tartja fenn a nézői figyelmet, hogy alig mozdul, a tekintete, tartása, feszes szövegmondása teremt feszültséget.
Az előadás a hivatalnok fűtetlen hálószobája sötétjében kezdődik, a takaró alatt didergő férfi felfedi az m-betű megrajzolásához fűződő szerelmes viszonyát, mert hétköznapjai csúcspontja, ha egy kunkori orrú m-betűt másolhat. A színész „technikai megoldásai” frissek, mintha a „most találom ki” természetességével valósítaná meg a színpadi játékot. Gyors beszéde, szuggesztív hangja, mozgásváltásai segítik ebben. Precízen építi fel a főhőst ért megpróbáltatások ívét, megrajzolva a hivatalnok szolgai alázatát, naivitását, amelyben egy tárgy – a köpönyeg – a mindenség rangjára emelkedik. Az előadásmódja visszafogott, túlzások nélküli, hisz Akakij Akakijevics életének drámai fordulatát, a férfi identitásának teljes szétesését nem látványos gesztusokra építi, hanem lassú csúszásokra, csak a hangja lesz izgatottabb, miközben a mozdulatai elakadnak, a tekintete egyre gyakrabban elveszíti fókuszt. Amire a végső összeroppanáshoz – lázas lidércálmok közötti halálos vergődéshez – ér, el is hiteti, társadalmi törvényszerűség, amiért Akakij ide jut. Aztán azt is, hogy jobb a kisembert nem piszkálni életében, mert Akakij Akakijevics Basmacskin Széles előadásában olyan kajánul virgonc kísértetté lesz, hogy valóban látjuk, amint egész Pétervárt felbolygatja. (Ahogy a színész már kísértetként olvassa egy napilapban a darabbéli figurája újabb csínytevését, az magában hordozza Csehov Csebutikin, vagy Gorkij Luka, Báró karakterét.)
Monodrámát látunk, de valójában egyszemélyes-többszereplős előadást, Széles eljátssza a szomszédasszonyát, a hivatali felettesét, a részeges zúgszabót, aki a köpönyeget varrja neki, a posztókereskedőt, a lusta éjszakai strázsát és rablóit, sőt még az életét nyomorba döntő előkelőségeket is. Nagyon szép színészi teljesítmény a „partnerek” színpadra vetítése.
Az elődás a rendező és a színész együttes munkáját dicséri. Széles László önmagának szerkesztette, dramatizálta Gogol elbeszélését, így Lábán Katalin rendező erősen építhetett színész-alkotótársi jelenlétére. Lábán jelzésszerű díszletet használ, két részre osztva a teret csak Akakij ágyát és a szomszédasszony egyetlen gyertyával megvilágított asztalát látjuk. Színházi pillanat, ahogy a szünet után a rendező meggyújtja színészének az előadás gyertyáját, mintha a darabbéli szomszédasszony, egy pillanatra társasjátékká szélesítve az előadást, megerősítve az alkotói együttműködést.
Az RS9 Színházban megrendítő hatású előadás született Széles László kifinomult, érett színészi játékával, amely képes teljes mélységében megmutatni egy kisember élettragédiáját, csendesen, pontosan, letaglózó erővel.
