Formanek Csaba – a Kettőspont ötletgazdája, vezetője, üzemeltetője, színésze, mindenese – a mostoha körülmények, a pénztelenség, a sokadik pályázata elutasítása, az állami támogatás hiánya miatt néha ugyan megengedi magának, hogy nyilvánosan ventiláljon művészsorsa felett, aztán ránt egyet a vállain és nekigyürkőzik egy újabb herkulesi munkának. Nem vár másra – ha suta poén is ez leborovált koponyája okán –, a saját hajánál fogva újra és újra kihúzza magát a bajból egy-egy, ötletelésből született performance-nál lényegesen több, meghökkentő színházi produkcióval. Ebben társa most Ács Tamás szabadúszó színművész.
Nem tudnám meghatározni mit is jelenthet az, hogy kvantumdráma és zenkomédia, sokáig azt hittem tényleg két bohócot látok majd, Pierrot-t és Prigozsint. Érdeklődéssel vártam, hogy commedia dell'arte-es ötletelésük hova futhat ki. Aztán a két – maradva a rögtönzött színjáték figuráknál: Capitano és Dottore – alaknak kibontakozott az élete, sőt annak nyomora is, miközben megérkezett kettejük közé egy nő, Johanna. Nem fizikai valóságában a játszókhoz – mert ahhoz gázsit is kéne fizetni egy színésznőnek – hanem a szereplők és általuk a közönség képzeletébe. Nem is akármilyen Johanna, hanem François Truffaut Jules és Jim című filmjének Chateriné-je, vagyis Jeanne Moreau kivetített és kasírozott alakban.
Leegyszerűsítve, egy korántsem hagyományos szerelmi háromszöget látunk, amelyben a szerelem nem birtoklás, hanem állandó mozgás. A két férfinak a nő alakja egyszerre múzsa és önpusztító erő, az érte való rivalizálás pedig nem zárja ki barátságukat, csak éppen ez az emberi kapcsolat társadalmilag nem éppen megszokott. Ahogy Truffaut filmjei, úgy Formanek Csaba darabja is laza történetvezetéssel bír, a két férfi élete epizodikus pillanatainak felvillanásait látjuk, mígnem – játékos és reflexív – alkotói folyamat révén elérünk egy érzelmi fordulóponthoz, amely egyben a szereplők számára az életük csúcspontja is.
Ács Pierott-ja az első pillanatban könnyedebbnek tűnik, de ez a könnyedség csak a játéka felszínén lebeg, minden pantomimszerű mozdulata, gesztusa mögött érződik valami belső remegés, hogy dolgoznak az önvédelmi reflexei. Végig lefojtott, visszafogott, amitől a figura hol fenyegető, hol szívszorító színezetet kap. Alakításának erejét az adja, hogy állandó bizonytalanságban tart, vajon áldozat vagy manipulátor? Formanek Prigozsinja a markánsabb, földközelibb figura, súlya van a szavainak, a tekintetének, folyamatosan uralja a teret, a jeleneteket. Prigozsin karizmatikus alak, de kiismerhetetlen is; Pierott-val szemben mesterien váltja a baráti hangot és a hideg távolságtartást. Az ő alakításának ereje, hogy nagyon is emberi, Formanek színészi játékában éppen a hétköznapiság az, ami nyugtalanító.
Az előadás motorja a két színész kölcsönhatása, mintha két különböző művészi gravitációs teret látnánk egymásba ütközni. Ács Tamás játéka légies, amely időről időre becsapódik Formanek stabilitásába, így két nagyon tudatosan megélt színészi energiából épül fel a produkció, az előadás pedig kettősükből, mintha Pierott és Prigozsin tükörképeiből születne meg. Ács Pierott karaktere belső szétesettségét rejti színészi maszkja mögé, Formanek Prigozsin figurája a külső szilárdsága mögé annak sebezhetőségét.
Ács Tamás és Formanek Csaba a „Fogjuk meg és vigyük!”, vélhetően közös művészi hitvallásuk fundamentumán egy többrétegű új kamaradarabbal rukkoltak ki. Az előadás – bármennyire is játékos a felszínén – nem könnyű, az impulzív színészi jelenlét miatt azonban észre sem vesszük a közel két órát, ráadásul a produkció nem ér véget a fejükben, amire kijutunk a Kálvin térre, még sokáig motoszkál hatása a gondolataink között.
