Iza színházban járt - Juan Mayorga: María Luisa (OPI)
szombat, 01 február 2025 16:47

Juan Mayorga: María Luisa (OPI)

Értékelés:
(34 szavazat)

  

Veszélyes vágyak  

(Orlai Produkciós Iroda - Juan Mayorga: Maria Luisa – 2025. február 1-i előadás) 

Vakon repültem a premieren, a spanyol kortárs drámáról korábbi olvasmány vagy színházi élmény híján a rendező és a színészek terhe volt mit tudnak átadni számomra. Kissé tanácstalanul álltam fel a székből. A Szkalla-család spanyol ágával találkoztam, avagy egy Mi történt Baby Jane-el?-szerű gyilkos elmetörténetet láttam? Mindenesetre olyan történetet, amelynek szerzője támaszkodott országa klasszikusaira, Calderónra és Cervantesre, becsempészve a darabba egy Lear-parafrázist is. Mégis mindenkit buzdítok, nézze meg ezt az előadást, mert sarkosan elüt az OPI-stílustól, és rendhagyó színészi rácsodálkozásokra ad alkalmat.      

A szemfülesek persze találkozhattak a művel a tavalyi MITEM-en, de mert magam nem tartozom közéjük, önállóan és helyben kellett megfejtenem a magyar nyelven még nem olvasható történetet. A főhősnő, María Luisa minden hét csütörtökjén találkozik egyetlen barátnőjével, Angelines-szel, hogy ugyanabban a kávézóban újra és újra megbeszéljék ugyanazt. Egyedül élő idős hölgyek, így a világ 700 millió 60 év feletti magányos lakosságának egyötödét reprezentálják. María Luisa mégsem szomorú, alapvetően jól érzi magát addig, amíg Raúl, a ház gondnoka - merő aggodalomból - nem javasolja, hogy a lehetséges betörők megtévesztésére az egyedülléte eltitkolására kiír még pár nevet a postaládájára. És ekkor a főhősnő fantáziája meglódul, azon nyomban kiíratja az Emerson Azzopardi és Benito Beckenbauer, majd napokkal később még a Juan Olmedo nevet is. Amire fellépcsőzik emeleti lakásába e férfiak életre kelnek a képzeletében. Beckenbauer tábornok, aki arra készül, hogy lábai elé tegyen egy latin-amerikai országot, tízezreket bebörtönözve ezért. Azzopardi ifjú máltai költő. Amíg Beckenbauer nyüzsög, ő semmit sem csinál, verse megírásával bíbelődik álló nap. Juan Olmedo az, aki odaül María Luisa mellé a kanapéra, ellenőrzi, hogy bevette-e aznapi gyógyszerét és ügyel arra is, hogy elvégezze gyógytornáját tévénézés közben. 

De sajna nemcsak a fantáziája szabadul el, hanem ő maga is. Vészféket rángatva metrózik és az éjszakákba kóborol képzeletbeli lovagjaival oldalán, majd kirakatüveget zúz be, mert nem tudja megvárni a reggelt, hogy szert tegyen egy piros sálra. Ráadásként elvágja magát Angelines-től, és elhiszi, hogy a három férfi verseng a szerelméért. Akár Lear a lányait úgy versenyezteti őket, hogy mennyire szeretik, mire lennének képesek érte. És ekkor beüt a krach, hiába alkotta e férfiakat maga a vágyai kielégítésére, azok csalódást okoznak neki, az álomképek valamiképpen mégis függetlenek tőle, így azok csalják meg, akiket örömére képzelt önmagának. Ekkor fantáziája átbillenti egy, az elméje általa már kontrollálhatatlan térbe, ahonnét nincs számára visszatérés.  

Nem ismerve a drámát, nem tudom eldönteni, hogy az író nem volt sikeres a darab cselekményének kidolgozásában, és ami vígjátéknak indult az a végére átvált egy szürreális káoszra, avagy Rusznyák Gábor rendező nem tudta eldönteni, hogy mit vigyen színre. Az OPI közönsége által a szinte már kötelezően elvárt új Hernádi-bravúrszámot vagy egy félelmetes gondolatfolyamatot arról, hogy a magányba belebolondul az ember, és óhatatlanul eljut arra a pontra, hogy fogalma sincs már arról mi a valóság és mi csupán álom.

Akárcsak az évad elején színpadra vitt A legenda háza, e bemutató is Hernádi Juditnak, az OPI vezető színésznőjének került dedikálásra.

Küzd is a színésznő, hogy meghálálja a belévetett bizalmat, ám magára hagyva, önmagából kell felfénylenie. A premier napján még próbálgatta karakterét, sokszor bemenekült a jól ismert, vicces Hernádi-stílusba, dacára, hogy Maria Luisa személye megrendítő, egy feltételezhetően igen szomorú életvéggel. Nem véletlen, hogy Örkény István teremtette tragikomikus figura, Orbánné ugrott be róla, amikor is az idős asszony a szerelmében csalódva altatóval mérgezte volna meg magát. 

Hernádi Juditnak van drámai ereje és színészi eszköztára is a szerephez, de érezhetően híján volt annak a világos rendezői elvárásnak, amely kijelölte volna figurája jellemfejlődése pontos irányát, ahogy például Alföldi Róbert a Félelem megeszi a lelket című előadásban. Így María Luisa - dacára a szinte rémületet keltő záróképsoroknak - vígjátéki figura marad, aki őrült kalandokba keveredik, vicces telefonbeszélgetéseket folytat barátnőjével, és megnevetteti a közönséget. Pedig Hernádi minden pillantása, a színpadi mozgása, gesztusai karakterben vannak és igazak, amit pontosan megérzett a közönség is, mert teljesítményét megérdemelten zajos elismeréssel jutalmazta a premierközönség.  

Kiváló színészcsapat áll mellette. Fantasztikus Peremartoni Krisztina Angelines szerepében, ahogy finom, érzékeny játékkal feltárja María Luisa-hoz való kötődését, a közös csütörtöki kávék fontosságát saját életében, és alázattal úgy követi a főszereplő karakterét, ahogy Sancho Panza Don Quijotet. Maria Luisa az álmodozás, Angelines a pragmatizmus, remek egymás mellett telefonáló színpadi kettősük,  tényleg mintha Örkény Szkalla lányai, Erzsi és Giza beszélgetne.  

Raúl alakjában Gyabronka József okosan temperált játékot hoz a valós helyzetek hiányában is. Bravúr, ahogy az alig szövegével – a lépcsőmosás és szemétkihúzás témaköreiben – is feltárja a teljes figurát, a férfi életét. Érthető mód – önhibáján kívül – nem tud mit kezdeni azzal, hogy a darabvégi szürreális, felgyorsult kavalkádban lurex anyagú kék dresszben, rózsaszín zsabóval küldi színpadra a jelmeztervező (Tihanyi Ildi). Elegánsan próbál felülemelkedni e hamis perceken.   

A Beckenbauer tábornokot játszó Debreczeny Csaba és Azzopardi költő szerepében Csákvári Krisztián nagy intenzitással száguldja át, hogy a cselekmény úgy egy óra után leül, így figuráik poénjai, helyzetei ismétlődnek, a jelenetek szinte koherencia nélkül követik egymást. Debreczeny Csaba legalább félig-meddig elénekelheti Kalaf áriáját, a Nessun dorma-t. A Szputnyik Hajózási Társaság egykori oszlopos tagja, Fábián Gábort kellemes meglepetés Olmedo szerepében, egy spanyol grand könnyed eleganciájával hozza a gondoskodó világfit, friss jelenés a Belvárosi Színház színpadán.  

Megértettem persze, hogy a darab a magány, az öregség elleni védekezésre ajánlja a képzelőerő szárnyalását. Azt viszont nem értettem, hogy az az irreális világ, amelybe María Luisa elmerül, miként lehet megoldás az egyedüllét ellen, amikor láthatóan képtelenné válik újra kinyitni a valóság ajtaját, és végleg megszűnik számára a fizikai keretek közé zárt világ és a szárnyaló képzelete közötti határ. 

Nem vitatva az állítást, hogy Mayorga a kortárs európai színház kiemelkedő alakja, nem nyert meg darabjának narratívája, különösen nem annak fragmentáltsága, a fokozatos információadagolás, hogy nekem kell összerakni a kirakós darabkáit, és nincs megnyugtató lezárás. Elhagyva a zsöllyét keserédes félelem maradt bennem, hogy nincs jól megoldva ez a darab, mert láthatóan veszélyes a vágyaknak ilyen fokon engedni, mégis csak jobb a néha unalmas, de kezelhető realitás.    

Fénykép: OPI

 

Megjelent: 771 alkalommal