A darab középpontjában az emlékezés és felelősségvállalás kettőssége áll, ahogy az emberek többsége tagadja, elhallgatja, vagy éppen eltorzítja a múltat, és ahelyett, hogy szembe nézne bűneivel, a mások felelősségét kutatja. Erdélyben járunk, amikor a román titkosrendőrség, a Securitate egy már nyugdíjas és egy aktív tagja feszül egymásnak. Az árulás és a lelkiismerettel való hadakozás drámáját látjuk olyan társadalmi közegben, ahol a rendszervált(ozta)ás után nem következett be valós változás.
A visszavonult tartótiszt, Dominik (Schneider Zoltán) dilemmák közt éli nyugdíjas napjait. Képtelen a bűnbánatra, hisz nem tartja magát bűnösnek, amit tett, azt az emberek jövőéjéért, országa védelméért tette: „Én nem két ronda öregembert, hanem a hazámat szolgáltam”. Szigorú menetrend szerint él, jelentős mennyiségű konyakkal nyeli le a vérnyomáscsökkentőt és szívgyógyszereit, miközben a tv-ben felváltva néz természetfilmeket és volt társai nyilvános meghurcolása, börtönbe zárása híreit, napról napra. Maga nem bán semmit. Ahogy egykori társa Alex (Elek Ferenc) sem. Egy nap Alex az új Securitate megbízásából betoppan Dominikhez, hogy „megnyerje” egy feladatra, szép szóval, fenyegetéssel, zsarolással, bármivel. Nincsenek dilemmái, munkáját majdnem, hogy élvezettel végzi a régi szép emlékek árnyékában. Kettejük egér-macska párharcába belecsöppen Dominik szomszédjából az enyhén aspergeres, apja által bántalmazott kamaszlány, Liza (Barta Ágnes). A történet csavarja, hogy a lány a két férfi Securitate-s múltja miatt született betegen. Ennek felismerésekor Dominikben felszakad a gát, és magányos hősként elindul az igazáért, akár csak John McClane a Die Hard című filmben.
Enyvvári Péter díszlettervező lerobbant, szinte ócska bútorok között már-már kacatszerű díszlettárgyakkal, aprólékos gonddal teremtette meg a helyszín atmoszféráját. Dominik magányos, elsivárosodott énjének kivetülése a lakás konyha-nappali-hálószoba tere. Cselényi Nóra jelmezei pontosan „rajzolják körbe” egy-egy szereplő belső világát, attitűdjét. Sztareki Pál rendező kiválóan osztott szerepet, és tökéletesre "olvasta" a nézőknek a dráma üzenetét.
A nyitóképben Schneider Zoltán egytömbből faragott, magára és környezetére is igénytelen, iszákos férfiként tűnik fel. Hozzászürkült eseménytelen mindennapjaihoz, ócska gatyában és nyitott ingben flangál, önként vállalt némaságában csak a tv-vel cseveg. Ha van konyak, és az a lakásban mindenhol van, egyformán lassan, de eltelnek napjai. Amikor erőszakkal betüremkedik a külvilág a főhős életébe, a színész játéka kinyílik, megszínesedik Dominik alakja. Egy-két dühödten elejtett mondattal, gesztussal a férfi teljes életét „leírja.” Hogyan és miért vesztette el családját, miért tudta emelt fővel végezni tartótiszti munkáját, miért ténfereg öregkorára magányosan a világban. A férfit tisztességes, jó eszű, a maga módján szellemes és gondolkodó embernek ábrázolja, dacára, hogy Hannibal Lecter is megirigyelné a féltve rejtett, hajdani kínzóeszközeit. Schneider Zoltán folyékonyan beszéli a groteszk nyelvét, ahogy színpadi mozgása, koncentrált test-és arcjátéka aktuális mondataival egymásra tromfolnak. Surranópályán, de befutott az 50-es színészkorosztály legjobbjai közé, és minden évad egyik izgalmas kérdése, vajon minek fut neki a színpadon majd a Radnóti kiválósága.
Elek Ferenc játssza Alexet, az egykori beosztott szekust, aki azóta magas sarzsit kapott. Elek végre „gonoszat” játszik, sok színnel, hozva az intellektuális elemeket és jellemfestő fizikai tevés-vevést. Nagy nézői öröm látni a játékot a játékban: az eljátszott bátortalan bratyizást, az alattomos faggatást, a foghegyről adott parancsokat, a leuralást. Elek el tudja játszani a hírszerzői „terepmunka” és hatalomérzet okozta szükségszerű torzulás sok kis jelét: a pásztázás és fókuszálás folyamatosságát és fedettségét, a célra tartó alattomosságú figyelést, a személyes térbe magát bejátszó és onnan kimenni nem akaró parazitózist. A bűnbánat és a morális érintettség szemernyi jele nélkül társadalmilag „hibátlanul” működő embert láttat. Elek játékkultúrája most is több, szokatlan regiszterben, mégis hibátlanul működik, méltó párja Schneider alakításának. Székely Csaba szövegének hol kegyetlen, hol még kegyetlenebb humorát Elek úgy szólaltatja meg, hogy nem tudunk nem derülni az iszonyatos helyzetekben, ritka jól egymásra talált e rendezésben a szöveg és a színész.
Barta Ágnes épp átvette Liza, a kamaszlány nem könnyű szerepét. Aspergerest, vagy valamilyen módon nem neurotipikus figurát külsőségekkel megoldani nem szabad, de mégis éreztetni kell a láthatatlan határt, a cselekvésbe, beszédmódba csomagolt különbséget a „normálisakhoz” képest. Ráadásul ezen belül és túl, a szereplő érzelmi változásait is. Bravúrstück Liza szerepe, Barta Ágnes az egy rövid életbe alig beleférő sorscsapásokat nem hangosítja ki, inkább az extrém helyzet ellenére működő kötődés sok szép pillanatát játssza el. Nagy pontosságú, odaadó, érzékeny alakítás.
Székely darabjának legfőbb ereje a tragikomikus hangvételben rejlik, ahogy a groteszk, néha az abszurd humor elemei váltakoznak mély drámai pillanatokkal. Karakterei egyszerre nevetségesek és tragikusak, kettősségük teszi lehetővé, hogy a felismerő mosolyok között elgondolkodjunk. A dráma ugyan az erdélyi társadalom helyzetére reflektál, de a közép-európai országokra jellemző politikai és társadalmi minták könnyen felismerhetők, sok szempontból párhuzamba állíthatók a magyar közállapotokkal, ahogy a hatalom képviselőit és a kiábrándult, hétköznapi embereket áthatja ma is a múlt feldolgozatlansága. A rendszervál(toztat)ás óta sem történt meg a kommunista múlt teljes körű feldolgozása. A kollektív emlékezet mai torzulásának alapja az ügynökkérdés teljes tisztázása, így a felelősségre vonások elmaradása A magyarok azért tehetetlenek a múlt feldolgozásában, a jelen problémáinak megoldásában, mert nem hajlandók a saját felelősségükkel szembenézni, él és virágzik egyéni és közösségi szinten is a passzivitás és a felelősséghárítás, a közéleti apátia, az „úgysem lehet” jelszóval.
Káeurópai néző? Nézze meg! Boldog nyugati? Akkor meg pláne.
Fotó: Pinceszínház
