Emlékezzünk Koós Boglárkára, Scherer Péterre, Nyakó Julira, Csernus Mariannra, Szilágyi Tiborra, Kálloy Molnár Péterre….köszönjük, hogy nézőik lehettünk.

Ahogy idei listánkból is kitűnik, színházi életünk továbbra is remekül ért ahhoz, hogyan kell a végkimerülést esztétikai teljesítményként beadni, a függetlenek megint abból dolgoztak, ami épp maradt: dühből, találékonyságból, egymásba kapaszkodásból és abból a naivnak tűnő, de még mindig makacs hitből, hogy színházat pénz nélkül is lehet csinálni, csak idegrendszer és tehetség kell hozzá. A Radnóti és a Katona állócsillag, az Örkényt reméljük, nem vesztjük el, bár olyat, hogy színház ilyen gyorsan ledobja évtizedes arculatát – és nem éppen közönsége boldog örömére – még nem láttunk. Nem vagyunk belpesti fintorgók, mentünk mindenhová, mégis majd megevett minket a nézői paradoxon: minél többször vagy színházban, annál több előadásra akarsz elmenni, csak nem tudsz. Bekukkantottunk Tatabányára, prémium, megyünk a következő évadban is, sok reményt fűzünk a Víghez, ki nem hagyjuk. Végigugráltuk a Csinibabát, láttuk a MÜPÁ-ban az utolsó Ringet, tudatmódosult állapotban ültünk a Nemzetiben a Marxtőkéjén, ahol elvtársnőnek szólítottak minket, de a végén felragyogott a Bárány, a MITEM mixtúráját is élveztük, relatíve szerencsésen. Budaörs idén is szépen ment és mázlink volt, hogy majd mindenhol ott voltunk, ahol jó lenni: RS9, Dante, Spinoza, Orlai Produkció, Lóvasút Márfi-trilógia, Kettőspont Színház & Spirituális Műhely, Szeged Osztrovszkij & Én és a kisöcsém, Mettrin Maladype, Pécs Köles Ferenc, Debrecen, Miskolc, Szombathely…..és még London is! Thália reméljük továbbra is segít, egyébként is, már van egy csomó jegyünk az őszre is.