Vannak műfajok, amelyek nem egy korszakot kísérnek, maguk is a korszak részévé válnak, mert bennük él a történelem. A magyar kuplé és a sanzon műfaja éppen ilyen. Ha meg akarjuk érteni, milyen volt Budapest a századelőn, milyen volt a Monarchia alkonyának optimizmusa, a Trianon utáni keserűsége vagy a két világháború közötti polgári lét bizonytalansága, nem elegendő a történelemkönyveket lapoznunk, meg kell hallgatnunk néhány régi dalt. A kuplé és a sanzon nem nagy események történetét meséli el, nem miniszterelnökökről, csatákról, diplomáciai fordulatokról, vagyis fontos dolgokról beszél: egy hivatalnok fizetéséről, egy elrontott házasságról, egy reménytelen szerelemről, egy pesti kávéház magányáról, valaki cigarettafüst mögé rejtett szomorúságáról.
A századforduló Budapestje különös hely lehetett Európában. Egyetlen emberöltő alatt vált poros tartományi városból modern világvárossá. Az Andrássy út, a Nagykörút, a kávéházak, a színházak, az orfeumok, a mulatók mind egy új társadalom születését jelezték, megjelent a városi középosztály, amely már a modern nagyvárosi életből merítette kulturális mintáit. Ennek a társadalomnak új művészetre volt szüksége, amely gyors, szellemes, aktuális és közvetlen, így vált a kuplé és a sanszon a modern Budapest egyik legfontosabb műfajává.
A kuplé a párizsi kabarék világából érkezett, minden ország saját képére formált, Magyarországon pesti lett, a pesti most mentalitást jelent. A kuplé hőse nem hős, kisember, aki folyton bajba kerül, akit becsapnak, túlköltekezik, szerelmes lesz a rossz nőbe, vagy képtelen kijönni a főnökével. Mégis szerethető, mert önmaga gyengeségein is tud nevetni. A magyar kuplé közege a kabaré volt. Amikor Nagy Endre 1907-ben megnyitotta Modern Kabaréját, valójában nem egyszerűen egy új színházi műfajt honosított meg, új nyelvet teremtett - a pesti humor nyelvét. A műfaj legjelentősebb szerzői között ott találjuk Heltai Jenőt, Szép Ernőt, Gábor Andort, Nóti Károlyt, Békeffi Istvánt, Kellér Dezsőt és sok más írót, akik egyszerre voltak költők, újságírók és színpadi szerzők. Számukra a kuplé a kor legélőbb műfaja volt. Különösen Heltai Jenő munkássága mutatja, mennyire vékony a határ a költészet és a kuplé között. Heltai dalaiban a pesti nyelv könnyedsége és a líra finomsága találkozik, miközben pontos képet ad a városi ember érzéseiről is. Ugyanakkor legalább olyan fontosak a zeneszerzők, mint a szövegírók. Közülük is kiemelkedik Zerkovitz Béla, aki krónikása volt a városi Magyarországnak. A dalai egyszerűnek tűnnek, de valójában tökéletesen érzik a közönség lelkét. A „Hulló falevél”, az „Asszonykám, adj egy kis kimenőt” vagy a „Lehoznám néked a csillagokat” ma már nosztalgikus slágereknek hatnak, de saját korukban társadalmi dokumentumok voltak. Megmutatták, hogyan beszél, hogyan udvarol, hogyan panaszkodik és hogyan álmodozik a pesti polgár.
A kuplé a nevetés műfaja volt, vele szemben a sanzon a sóhajé. A két műfaj két különböző Budapestet mutat. A kuplé a nappali Budapest, a sanzon az esti. A sanzon gyökerei szintén Franciaországba nyúlnak vissza, az egyéni érzelmek (a magány, a szerelem és az emlékezés) kifejezői. Aristide Bruant, Yvette Guilbert, majd később Charles Trenet és Édith Piaf dalaiban egy egész városi kultúra szólalt meg. A magyar sanzon más természetű, kevesebb benne a bohém dac és több a melankólia. Az első világháború, a Monarchia összeomlása, Trianon, a gazdasági válság, majd a második világháború olyan kollektív tapasztalatot teremtett, amelyből nehéz volt derűs dalokat írni. A magyar könnyűzene legszebb pillanatai a veszteség élményéből születtek, a műfaj legnagyobb alakja pedig kétségkívül Seress Rezső volt. A „Szomorú vasárnap” nemcsak magyar dal - európai kulturális jelenség. Kevés mű képes olyan pontosan kifejezni a két világháború közötti kontinens hangulatát, mint ez a dal, legendája, nemzetközi sikere és különös utóélete mögött valójában ugyanaz a történelmi tapasztalat húzódik meg: a modern ember magára maradása.
Ha európai összefüggésben vizsgáljuk a magyar kuplét és sanzont, érdekes kettősséget látunk. Berlinben a kabaré a politikai kritika eszközévé vált. A weimari köztársaság éveiben a színpad nyíltan támadta a militarizmust, a társadalmi képmutatást és a szélsőségeket. Kurt Weill és Bertolt Brecht művei már szinte politikai színházként működtek. Párizsban a sanzon költőibb és individualistább maradt, hangsúlya az emberi érzések árnyalataira került. Bécsben szorosabban kapcsolódott az operett hagyományához, még a szomorúság is elegáns volt. Budapest valahol e három világ találkozásánál helyezkedett el, ott volt benne Berlin szatírája, Párizs lírája, Bécs dallamossága. És mindehhez hozzáadódott valami sajátosan magyar: a humor és a melankólia különös szövetsége. Ezért maradtak velünk ezek a dalok akkor is, amikor az a világ, amely létrehozta őket, már rég eltűnt. A kávéházak nagy része bezárt, az orfeumok elhallgattak, a kabaré elvesztette társadalmi szerepét. A dallamok azonban megmaradtak. Mert nem csupán egy korszakról szólnak, arról a városi emberről is, aki a modernség kezdetén először tapasztalta meg egyszerre a szabadságot és a magányt, a fejlődést és a veszteséget, a reményt és a csalódást. Talán ezért érezzük ma is olyan közel magunkhoz.
Vannak színészek, akik nem csupán szerepeket hordoznak magukban, hanem eltűnőfélben lévő kulturális magatartásformákat is, egy korszak ízlését, beszédmódját, gondolkodását, sőt erkölcsi tartását. Nem feltétlenül tudatosan, egyszerűen a személyiségük által. Benedek Miklós és Fesztbaum Béla ilyen értelemben nem csupán színészek. Két különböző nemzedékhez tartozó kulturális közvetítők. Olyan művészek, akiknek munkássága nélkül ma jóval kevesebbet tudnánk arról a városi Magyarországról, amely a kuplé és a sanzon világát létrehozta. A kuplé és a sanzon a 20. század második felében nem művészi kérdés volt már, emlékezeti. Lehet-e egyáltalán továbbadni ezt a hagyományt?
Benedek Miklós színészetében volt valami különösen anakronisztikus, olyan világból érkezett, amely már nem létezik, de ő mégis birtokában volt annak a szellemi eleganciának, amelyet a legjobb polgári hagyományokhoz szoktunk kapcsolni. Különösen hitelesen tudta megszólaltatni a századelő szerzőit, hisz az ő mondataik mögött gyakran több rejlik, mint magukban a mondatokban, és Benedek Miklós ennek a színjátszásnak mestere volt. A régi kuplé világának alapvető sajátossága a kettős beszéd volt, Benedek játékában is e kettősség működött. Soha nem volt harsány, komikus, ezért tudott természetesen kapcsolódni a kuplé hagyományához, amely eredendően intelligens műfaj és feltételezi a közönség és az előadó közötti cinkosságot. Benedek Miklós egész színészete erre a cinkosságra épül, a nézőt partnernek tekintette. Számomra emlékezetesek azok az estjei, felolvasásai és előadásai, amelyekben Heltai Jenő, Karinthy Frigyes vagy Molnár Ferenc szövegeit szólaltatta meg, ilyenkor kulturális médiumként működöt, rajta keresztül szólalt meg egy letűnt Budapest, a hanghordozása, hangsúlyai, finom öniróniája őrizte meg. Mindezt, könyvből nem lehet megtanulni. És akkor még nem szóltam a Budapest Orfeumról, szellemi termékéről.
Ha Benedek Miklós egy hagyomány természetes hordozója volt, akkor Fesztbaum Béla annak tudatos kutatója és újrateremtője. Kevés kortárs magyar színész kötődik olyan erősen Budapest kulturális emlékezetéhez, mint ő. Munkásságának egyik legfontosabb vonulata éppen annak a városi kultúrának a feltárása, amelyből a kuplé, a sanzon és a kabaré megszületett. Művészi tevékenysége több szerepkört egyesít: színész, rendező, kutató, mesélő, helytörténész, kultúraközvetítő. A Budapest-történeti estjei, a századelő világát megidéző produkciói mögött mindig érződik a kutató kíváncsisága. Nem egyszerűen elénekel egy dalt, megkeresi a dal mögötti várost, szerzőt, kort…. a közönséget. Ez teszi munkásságát fontossá, hisz a nosztalgia könnyen giccsé válhat, a régi Pestet sokan próbálták már csupán hangulati kellékként használni, kávéházi székekkel, sárga villamosokkal, gramofonokkal. Fesztbaum előadásai ezzel szemben történetként értelmezni akarják a múltat. Figyelemre méltó, ahogyan a kuplét kezeli, visszaadja az eredeti funkcióját. Megmutatja, hogy ezek a dalok valaha aktuálisak voltak, egyben politikusak, provokatívak és szellemesek. Tulajdonképpen restaurátori munkát végez, csak nem festményeket restaurál - jelentéseket.
Érdekes összehasonlítani Benedek Miklós és Fesztbaum Béla színészi alkatát is. Benedek centripetális művész volt, befelé építkezett. A finom rezdülések embere, játékának ereje a visszafogottságban rejlett. Fesztbaum ezzel szemben centrifugális alkat. Kifelé fordul, kapcsolatot keres, mesél, összeköt, kontextust teremt. Benedeknél a múlt jelenvalóvá válik, Fesztbaumnál a jelen indul el a múlt irányába. Ami mindkettőjükben közös az az irónia, mert a régi pesti kultúra alapvetően ironikus volt, tudta magáról, hogy esendő és tudott nevetni önmagán. Ezt az önismeretet hordozta Benedek Miklós művészete és próbálja újraértelmezni Fesztbaum Béla munkássága. Minden alkalommal, amikor egy régi Heltai-szöveg, egy Seress-dal vagy egy Zerkovitz-kuplé újra megszólal, ott van mögötte azoknak a művészeknek a munkája is, akik nem hagyják eltűnni ezt a hagyományt. Benedek Miklós és Fesztbaum Béla közéjük tartoznak. Az egyik egy világ ethoszát őrizte meg, a másik annak emlékeit gyűjtötte össze, Benedek a személyiségével, Fesztbaum tudatos kulturális misszióval. Mindketten ugyanazért dolgoznak, hogy a pesti dal ne váljon néma muzeális tárggyá, továbbra is emberi hang maradjon. Olyan hang, amelyben egyszerre halljuk a humort és a bánatot, a várost és lakóit, a múltat és a jelent. Általuk a kuplé és a sanzon története nem ért véget a 20. században, más őrzőkre talált. Benedek Miklós már átadta a stafétabotot Fesztbaum Bélának. De vajon kinek tudja majd Fesztbaum?
Kép: Vígszínház
