Ilja Bocsarnikovsz eddigi munkáiban – amelyekben rendre megfigyelhető a képi gondolkodás, a ritmusérzék és az érzelmi túlfűtöttség kerülése – most is azt teszi, amit a komoly rendezők szoktak, vagyis nem próbaál érdekesebb lenni a darabnál. Nem erőltet rá Wilderre egy aktuálpolitikai parabola-sapkát, nem telepített a színpadra felesleges installációs hulladékot, és nem akarta bebizonyítani, hogy a szereplők valójában mind traumahordozó poszthumán entitások. Ehelyett bízott a szövegben, Kozma András a dramaturgban és a színészeiben. Bocsarnikovsz pontosan érzi, hogy a Mi kis városunk legnagyobb veszélye a cukormáz lenne. Szelíd iróniával és fegyelmezett érzelemmel egyensúlyoz a giccs és hideg tanmese között. Kozma András fordítása színpadbarát munka: természetes, játszható, mégis irodalmi, amely jól szolgálja az előadást.
Narek Tumanjan és Matyi Ágota látványterve a darab szelleméhez illően nem naturalizmusban utazik, hanem Wilder utasításaiban, aki eleve jelzésszerű színpadot kívánt. Az előadás ezt korszerűen érti. A tér nem helyszín, hanem emlékezet. A fény (szintén Tumanjan munkája) nem pusztán világít, hanem időt jelez: hajnal, délután, elmúlás. Gyöngyösi Renáta jelmezei pedig nem magyarázzák túl a figurákat; józanul szolgálnak.
Schnell Ádám Dr. Gibbs figurájában megvan a férfias visszafogottság, amely mögött gyengédség lakik, és amely nem hirdeti magát. Józan apa, aki gyakorlati ember és az érzelmeit nem szónokolja túl. Schnell nem játszik rá a bölcs családfő-közhelyre; annál sokkal emberibb. Mrs. Gibbs alakjának örök színházi veszélye, hogy puszta háziasszony marad. Itt nem, mert Söptei Andrea megmutatja a nő elhalasztott és már elszalasztott vágyait, azt a csendes csalódottságot, amely nem tragédia, csak élet, és így sokkal fájdalmasabb. Séra Dániel a fiúkból, George-ból nem csinál üres amerikai fiúregényt, van benne ügyetlenség, kamaszos öntudatlanság, majd a férfivá válás. Az udvarlási jelenetekben különösen hiteles: nem szépfiúskodik, hanem keresgél. A lányuk szerepében Sipos Ilka olyan, mintha Anne Shirley átugrott volna a Zöldoromból felnőni Grover’s Cornersbe Cuthberték háza helyett.
Az este egyik középpontja Bubik Réka e.h. Emily Webbje, egy intelligens, érzékeny, kissé túl gyorsan érő lány. Nem szentkép és nem mártír, hanem eleven fiatal nő, aki még nem tudja, milyen rövid az élet – ezért tudjuk meg helyette mi. Abban a részben, ahol a karakter már visszatekint, Bubik tökéletesen megtalálja azt a hangot, amelytől ez a darab mindig összeszorítja a néző szívét: a későn jött felismerését. Tóth László Mr. Webbként jó érzékkel kerüli el joviális apuka figura csapdáját, figyelmes, kissé kívülálló, emberismerő férfi. Játéka szép arányérzékkel szolgálja az együttest. Szilágyi Ágota Mrs. Webb szerepében melegszívű, pontos alakítást nyújt. A mindennapi gondoskodás a színpadon könnyen láthatatlanná válik, de ő láthatóvá teszi.
A darab legkeserűbb figurája a részeg kántor, aki túl sokat tud az életről. Madácsi István jelenléte súlyt ad a szerepnek. Nem bohém különc, hanem megtört ember. Jól ellenpontozza a közösség felszíni rendjét. Akárcsak Nagy Mari Mrs. Soames-ként, hisz a színésznő ott is jelenetet csinál, ahol más csak belépne, lenne. Szakmai tudással és ízléssel egyszerre mutatja meg a figura kisszerűségét és emberségét. A kisebb szerepekben Varga József (Howie Newsome), Pallag Márton (Warren rendőr, Sam Craig), Kovács S. József és a közreműködők (Benyó Klára e.h., Petrov Kata Panna e.h., Trill Helga e.h.) pontosan építik azt a közösségi szövetet, amely nélkül ez a darab nem működne. A mi kis városunk mellékszereplők nélkül csak két család története volna; velük együtt emberi világ.
Wilder darabja Magyarországon mindig akkor talált igazán célba, amikor a rendezők ráéreztek: ez nem amerikai egzotikum, hanem közép-európai sorsdarab is. A magyar színpadokon több jelentős előadása született – hol lírai hangsúllyal, hol filozofikusabban, hol erősebb társadalmi felhanggal. A jó Mi kis városunk mindig ugyanazt tudja: a néző hazafelé menet másképp néz a villamosmegállóra. A mostani Nemzeti-előadás ebbe a sorba becsülettel beáll, mert Ilja Bocsarnikovsz rendezése nem akar több lenni Wildernél – ezért lehet méltó hozzá. A társulat fegyelmezett, több alakítás emlékezetes, az előadás tónusa pedig tiszta és nem harsány diadal. Amikor kifelé halkan fölvesszük a kabátunk, eszünkbe jut: ma reggel is volt kávé, ablakfény, egy emberi hang a metrón. Csak nem figyeltünk rá. Wilder ezért írta meg, a Nemzeti most ezért játszotta el.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
