Kovalik Balázs rendezése szemlátomást nem bízik sem a mítoszban, sem a klasszikusban, sem a nézőben. És – ezt el kell ismerni – némi alapja van is rá. Ha ma valaki Jean Giraudoux szövegét változatlanul, szépen, franciásan, elegánsan, irodalmiasan kívánná elmondani, az körülbelül olyan kulturális merénylet volna, mintha Hektort PowerPoint-prezentációval küldeni a csatatérre. Kovalik tehát nem tiszteli a szöveget és – Kolozsvári Grandpierre Emil fordításának felhasználásával – Ari-Nagy Barbara dramaturggal való közös átdolgozásába beemelik Homérosz, a Grimm testvérek, Petőfi Sándor, Jonathan Littell, Jan Kochanowski, reneszánsz költő műveinek részleteit. (Kár, hogy alapvetően nem sokat ad ez a véghatáshoz.)
Giraudoux darabja nem egyszerűen egy mitológiai anekdota. Az 1935-ös párizsi bemutató idején Európa már hallotta a közelgő tankok zaját. La guerre de Troie n’aura pas lieu – vagyis A trójai háború nem fog megtörténni – akkor nem klasszika-filológiai tréfa volt, hanem kétségbeesett politikai ima. Ma már inkább nekrológ. A történet ismert: Heléna Trójában, a görögök fenyegetnek, a józan ész utolsó alkalmazottja, Hector, még tárgyal, egyezkedik, érvel, kompromisszumot keres. A néző pedig – aki olvasott már Homéroszt, vagy legalább látta Wolfgang Petersen 2004-es filmeposzát – pontosan tudja, hogy hiába. És ettől minden kimondott békeszó egyszerre válik ironikussá és tragikussá.
Antal Csaba díszlete bunker, parlament, romkocsma. Vagyis Európa. Benedek Mari jelmezei úgy kommentálnak, hogy közben néha már túl sokat beszélnek. A görög népviselet, G.I. Jane és a MET-gála között ingáznak. Szép András zenéje tudja, hol a helye: intelligens, ellenpontoz, nem tolakodik.
A színészek többnyire megmentik azt, amit lehet.
Téri Sándor Priamosza olyan uralkodó, aki már rég nem hisz a hatalomban, Für Anikó Hekubája nem játszik királynőt – az.
A középpontban persze Hector. Patkós Márton nem hőst hoz, hanem embert. Intelligenset, fáradtat, ingerültet, olykor már-már unottat. Olyat, aki pontosan tudja, hogy ezeknek hiába beszél. És ezt a felismerést ritmusban, hangsúlyban, félmondatokban játssza el. Kitűnően. Szandtner Anna Andromakhéja az este egyik legnagyobb nyeresége. Nem Hector síró felesége, nem az anyai princípium, hanem hús-vér gondolkodó nő, aki pontosan tudja, hogy az észnek nincs esélye a hiúsággal szemben. Finom, okos, fájdalmas alakítás, ahogy következetesen képviseli a háború emberi következményeit: az özvegységet, a családok szétesését, a gyermekei kilátástalan jövőjét.
Heléna a szépség és a konfliktus szimbóluma, nem egyszerű „szép nő”, hanem egyfajta eszmény, amelyért emberek képesek pusztítani. Tenki Réka Helénája nem szépség — és ez bók, mert nem is dísztárgy, hanem geopolitikai fegyver. A mozdulatai takarékosak, tekintete pontosan kimért. Nem csábít, csak jelen van, és ettől férfiak, államok, civilizációk omlanak össze. Párizs hozta el Helénát Trójába, így kirobbantva a konfliktust. Novkov Máté Párizsa kellemesen ellenszenves. Szépfiú, aki megszokta, hogy a világ megbocsát neki, így könnyelmű, önző, szenvedélyes, egyben éretlen, aki személyes hedonista vágyai politikai következményeit kicsit sem fogja fel, azt különösen nem, hogy azok közösségi katasztrófához vezetnek. Nem fog megbocsátást nyerni.
Friedenthal Zoltán Ulisszesze már nem diplomata, hanem corporate ragadozó. Mintha valamelyik multinacionális tanácsteremből esett volna be Trójába. Veszélyesen modern. A kisebb szerepekben Borsi-Balogh Máté Démokosza, Máthé Zsolt Abnéosza és Zsigmond Emőke Szküllája nem töltelék, hanem rendszeralkatrész. Tőlük válik a produkció világgá.
A legnagyobb szereposztási tréfának minden bizonnyal Gálffi László – szakállas, II. Erzsébet parókás, fényesen csillogó lurex estélyiben és tornacipőben fellépő - Kasszandrája készült. Mert miért ne? Ha egyszer a jövőt látó próféta eleve kívül áll nemen, koron, logikán. Gálffi nem parodizál, nem travesztál, nem bohóckodik, egyszerűen fölébe nő a szerepnek. Fojtott, ironikus, pesszimista és magányos, de amikor megszólal, a színpad hőmérséklete néhány fokkal csökken.
Egy-egy nemzetközi jogász felléptetése az előadásban (ezen az estén Solt Péter), valamint egy svédasztal mögött álldogáló pincér felvonultatása nem igen nyer értelmet, fene se érti, hogy Cassandra miért pezsgőzget jóslatai közben, míg az előadásban elhangzó csekély jogi terminológiát Máthé Zsolt Abnéosza sokkal frappánsabban előadná, ahelyett, hogy a mikrofonpultot cipeli ki és be a civil fellépőnek.
Kovalik szemlátomást jobban bízik a saját ötleteiben, mint Giraudoux-éiban. És mint minden rendező, aki nagyon szereti a saját ötleteit, néha elfelejti, hogy nem mindegyik zseniális. Van jelenet, amely annyira szeretne fontos lenni, hogy közben teljesen érdektelenné válik. Értjük persze, hogy ez az előadás nem Trójáról beszél, hanem rólunk, arról a civilizációról, amely mindig pontosan tudja, hogy megint háború lesz – mégis hosszan vitatkozik előtte a dekorációról. Csak közben az is felmerül az emberben, hogy talán ezúttal nem Trója bukott el, hanem az előadás, – kisebb mértékben – a néző, Giraudoux az eredményt látva valószínűleg nem mosolyogna elégedetten. Talány, hogy az Örkény Színház miért tartotta fontosnak ezt a bemutatót, hisz a színpadon keményen dolgozó színészek ellenére is könnyedén elfelejtjük, hogy egyáltalán láttuk.
Fotó: Horváth Judit
