David Seidler darabjában egy férfi kálváriáját látjuk, aki uralkodásra született - vagy inkább kineveztetett -, de megszólalni nem tud. A férfi VI. György, aki 1936-ban került trónra bátyja, VIII. Edward (a darabban David) lemondása után. A háttérben ott a Wallis Simpson-botrány és ezzel a monarchia tekintélyválsága, miközben Európa felett már gyülekezik a háború fellege. A rádió ekkor még nem technológia, hanem hatalom. A királynak pedig már nem elég uralkodni - hallatszania is kell. A történet drámai ereje ebből fakad. A 2010-es filmszerű feldolgozás világsikerű, Oscar-díjas alkotássá vált, majd Seidler darabjának színpadi ősbemutatójára 2012-ben került sor. Meglepően gyorsan megvolt a magyarországi premierre is, először 2013 decemberében mutatták be a Csiky Gergely Színház színpadán Funtek Frigyes rendezésében, majd futótűzként tovább vándorolt –a Vidéki Színházigazgatók Egyesületében –: Petőfi Színház, Szigligeti Színház, Móricz Zsigmond Színház, Hevesi Sándor Színház, kecskeméti Katona József Színház, Vörösmarty Színház, Győri Nemzeti Színház. Hát persze, hogy eljutott Pécsre is. 

David Seidler ügyes szerző, de nem nagy drámaíró, inkább jó szerkezetépítő. Tudja, hol kell a nézőnek meghatódnia, mikor kell nevetnie, mikor kell úgy éreznie, hogy a történelem valójában egy magánrendelés várószobájában dől el. A huszadik század egyik legdrámaibb politikai pillanatát redukálta két férfi beszélgetésére. A darab alapvetően egy jó ízlésű manipuláció, és mintha a magyar vidéki társulatok pontosan érezték volna, hogy nem kell rendezői ötletparádé, mert a darab: két férfi, két szék, két trauma, és az ennél több csak zavarna. Az már fogósabb kihívás volt, hogy van-e hozzá két színész éppen az adott társulatban, mert az ilyen darab vagy két színészen áll, vagy két színészen bukik.

Van az a színházi alaphelyzet, amelyet a rendezőnek tilos túlmagyaráznia, mert maga a történet hordozza a drámai feszültséget. Lipics Zsolt nem is akar okosabb lenni a darabnál, hagyja a szereplőket beszélni. Már amikor sikerül. Nem írta felül a történetet, nem tett hozzá koncepciót, helyesen nem modernizált, a darab így az maradt, ami: két férfi párbaja. Egy trónörökösé és egy terapeutáé. Egy rangé és egy szabadságé. Ehhez kellett találnia két társulati színészt. 

Erdős Júlia Luca díszlete nem akar Buckingham-palotát építeni, és ez abból a szempontból találó, hogy a darabban a távolságtartás kulcsfogalom. Azonban a Buckingham palota báltermét és egy bevándorló ausztrál nappaliját nem lehet egy térben azonos ebéd-és íróasztallal megcsinálni színházban. Néhány szög, néhány tengely, néhány rideg vonal – jellegtelen az egész tér. Fekete Katalin jelmezei adekvátak, hol korhűek, hol társadalmilag hitelesek. 

Takaró Kristóf Bertie-je nem a filmből ismert, Colin Firth-ös szelíd melankólia embere. Inkább egy sértett, belül folyamatosan fortyogó fiatalember, aki véletlenül hercegnek született. A dadogása nem mindig egyenletes – inkább technika, mint trauma, nem ártott volna egy logopédust bevonni a próbafolyamatokba –, amikor elfelejti „játszani”, akkor pontos lesz. Ott van Pécsett egy fess fiatalember, akiből csak az esendőséget és fiatalt játszatják el, nem a felnövést. Holott a darabban – bármilyen soft is –, ez benne van, nem lenne szabad lelassítani a néző agyműködését azzal, hogy negyven másodpercig bámuljuk a díszletelemek jelre illesztését. Götz Attila Lionel Logue-ja az este nyugalmi pontja. Nem csinál sokat, nem akar szerethető lenni, sem jópofa ausztrál. Egyszerűen jelen van, mint polgári józanság letéteményese, aki nem hajbókol a koronának. Kettejük jelenetei adnák az est ritmusát; ahol ők vannak, ott kéne a darabnak és az előadásnak is élnie. Ehhez sajnos nagyon lassú tempó és Erdős Júlia Luca díszlete erősen ellenük dolgozik. A valós pécsi művészszínházi Vincze-korszak óta figyeljük Götz Attilát, tudjuk, hogy kiegyensúlyozott, árnyalásra képes, partnercentrikus, szerepbiztos művész. Bárcsak képességeihez mérten teljesíthetné ki ezt a szerepet. Szóval: nagyon szerethetőt is játszhatna Götz és Takaró, ez bennük van, érthetetlen Lipics Zsolt lankadt metronómja, ahogy lassítja őket, mi több, játékot vesz el tőlük.

Bocskai Virág Erzsébetje kellemes meglepetés, finom politikai intelligenciát, diplomatát játszik, és azt is, hogy az itt még csak leendő anyakirálynő tudott úgy mosolyogni, hogy abból kabinetválság lett. Stubendek Katalin, mint Myrtle Logue, azt csinálja, amit a jó karakterszínész: belép, két mondattal történetet hoz magával, kilép és hiányzik. Ő az, akinek valóban sorsa van a színpadon, nota bene azt az egyszerű emberi gravitációt adja a történethez, amely nélkül Lionel alakja puszta excentrikusság volna.

A történelmi figurákkal mindig csak a baj van. Nem a történelemmel, a felismerhetőséggel. Az ókori királyokat könnyű, róluk már csak a legenda maradt. A huszadik századi uralkodókról és államférfiakról azonban fotó, hangfelvétel, filmhíradó, családi archívum, popkulturális reprezentáció létezik. A néző ismeri az arcukat. 

Winston Churchill esetében több csapda is van: az utánzás csapdája – szivar, morgás, V-betű. Ez kabaré. Az ikonrombolás csapdája – direkt „emberivé” tenni, miközben elveszik a történelmi súly. Az előadásban Tóth András Ernő Churchillje egy nem túl szerencsés imitáció, végig szivarral a kézben van a színen, csak ez idézi meg Winnyt, a győzőt. Németh János V. Györgye pontosabb: nem koronás képeslap, hanem egy apa, aki fiából uralkodót akar faragni, akár töréssel is. Az apa, aki birodalmi fegyelemmel nevel, de közben tönkretesz. Németh Jánosnak kevés ideje van, de pontosan tudja, hogy a monarchiák nem trónon, hanem ebédlőasztalnál termelik ki a neurotikus örökösöket. Németh tulajdonolja az előadás legszebb prozódiáját is, ezt nagyra értékeljük, sőt gyönyörködünk benne. David, a walesi herceg Bera Márk alakításában egydimenziós, nemtörődöm hólyag, holott VI. György testvére ugyanúgy szenvedett, mint az öccse, köznapi polgár akart lenni, nem koronás fő. Stanley Baldwin miniszterelnök szerepében Széll Horváth Lajos szép villanás az előadásban. Széll Horváth tud példának okáért tempót adni szerepének, jó látni, jó hallani, másik előadásban játszik, amiben van ritmus, fesz, tét. A Canterbury érsek szerepében Laklóth Aladár karakteridegen, de meggyőző orgánummal átbeszéli a szerepet, őt is elő lehetne venni intrikusként nagyobb fordulatszámon.

Vincze Balázs koreográfiái általában segítenek a pécsi előadásokban, most nem. Ebben a darabban Mrs. Wallis Simpson szerepét (Sárközi Edina) nem lehet szimplán eltáncoltatni egy énekkari taggal. Az is igaz, énekkari társa, Rubind Péter kiváló epizódot hoz egy néma inasszerepben. Rubind kiküldés előtti kis előrehajolása előhív bennünk egy csomó kérdést, emlegetnénk Sztanyiszlavszkijt, szóval Rubind is egy egész emberi sorsot hoz, ami látszik is, bármi is volt a rendező szándéka. 

A pécsi A király beszéde nem formabontó előadás és nincs meg benne az, ami akár egy konzervatív ízléssel megáldott nemzeti besorolású színház elvárásainak megfelelne: a színészi munka nem kapta meg a rendezőtől azt, amitől jobb lehetne, a látvány korántsem atmoszférikus, a fanyar angol humor hiányzik. Az előadás fordulatai az emocionális csúcspontoknál patetikussá válnak, a történet és szegény VI. György alakja így demisztifikálódik, nem nyeri el a rokonszenvünket. Mi hiányzik? Túl jólfésült, pedig A király beszéde nem ilyen történet, egy sokdimenziós összeomlás története, amelyet protokollba csomagoltak. Most az eredmény nem a színészeken múlott, nem kapták meg a helyzeteket, ahol levegőhöz juthatnának. A tempótlanság oxigénhiányos állapotot eredményez, amelyben a szereplők hiába hozzák magukkal a mesterségbeli tudást, a jelenetek nem kapnak ritmust, feszültséget, valódi belső nyomást. A legbosszantóbb éppen az, hogy érezni, volna itt színészi muníció bőven, csak a rendezői dimenzióvesztés tablóra egyszerűsíti az előadást. A Pécsi Nemzeti Színház társulata többet érdemelne.

 Fotó: Rajnai Richárd