Tizenévesen halottam először Horvai István rendezte Ványa bácsi ’70-es évekbeli vígszínházi előadása hangfelvételét, évtizedekkel később láthattam az előadás megmaradt 2/3-ának sercegő, kopott színházi felvételét. Ameddig világ a világ, számomra Ványa – Jelena –Asztrov egyenlő Latinovits Zoltán – Ruttkai Éva – Darvas Iván alakjával, a fejemben csakis az ő hangjukon szólnak meg a karakterek. Ezzel a teherrel érkeztem a premierre.
Horesnyi Balázs díszletét sem visszafogottnak, sem funkcionálisnak nem mondanám, az oroszos hangulatot csak az uborkás üvegek idézik fel, első blikkre azt hittem a Mississipi Titanicján, a Sultána nevű elpusztult folyami gőzösön járunk. (Különösen, hogy egy vizuális poén erejéig az előadásban megidézi Asztrov és Léna Leo-t és Kate-et a hajóorrból.) Jó ideig kevésnek tűnt számomra a megfeneklett élet motívum e hajó díszlethez, különösen, hogy még fülledt déli hangulatot keltő zenei aláfestés is megszólalt. De egyszer csal felcsendült a Csunga-Csanga dal a szovjet Kis hajócska című rajzfilmből, minden a helyére került. A dalban egy szigetre igyekeznek a szereplők, amely fantáziavilágukban él, ellensúlyozandó a hétköznapi kötöttségeiket, számukra a sziget a vágyott szabadság metaforája. Kovács Anikó jelmezei színesek, realisztikusak, visszaadják a karakterek pszichológiáját. Az alkotók Makai Imre fordítását használták, amit anno Horvai István is, és bár Enyedi Éva dramaturg szlengesítette itt-ott a szöveget, szinte érzéki a fülnek, ahogy feljönnek a jól ismert sorok a szereplők előadásában.
Alföld Róbert alakításában a címszereplő durcás, frusztrált gyerek, aki egyszerre szorongó és fásult, időnként robbanékony, mert elvesztett mindent, amit – még nem – tud feldolgozni. (Ivánka bácsi külsőleg mintha egyesítené Róbert Gida és Micimackó jegyeit, nem egy tragikus közhely és az előadás címe, hogy Ványa bácsi helyett Ivánka bácsi nekem csak itt és ebben nyert értelmet.) Nincs klasszikus drámai hevület, belső rezdülések viszik előre a karaktert, Alföldi nem játssza a tragédiát, hanem szenvedi azt a néző helyett is. Ivánka bácsija nem kér részvétet, hanem kellemetlen közelségbe hozza saját – talán soha ki nem mondott – csalódásainkat. Latinovits Zoltán Ványája felégette maga körül a szerepet, nála nem eljutott Vojnyickij élete értelmetlenségének felismerésig – hanem beleütközött abba. Alföldi Róbert az ő robbanásnak a maradványait mutatja meg, a kitörés utáni csöndre fókuszál a szétesés abszolút hétköznapiságában. Latinovits Ványája felkiáltójel volt, Alföldié gondolatjel. Az a régi alakítás belénk hasít ma is, míg Alföldi mindent elvesztett szenvedése bennünk marad.
Nagypál Gábor Asztrov doktorra cselekvő ember, erdőket ment, térképeket rajzol, gyógyít, csak a saját életét nem tudja rendbe hozni. Nem bohémságból iszik, hanem mert túl sokat lát: a vidék pusztulását, az emberek közönyét, saját idegrendszere kopását. Tragédiája, hogy a jelenén túl gondolkodik, és bár tudja mi volna a helyes, mégsem képes akként élni. Nem szerelmes Jelenába, csak az idegrendszere hajtja a nőhöz, mert annak szépsége ideiglenes menedéket nyújthatna a világ sivársága elől, és amikor Jelena visszautasítja, akkor sem történik tragédia, az élete megy tovább, ugyanabban a részeg és kiábrándult mederben. Nagypál fizikai jegyei, a kissé fáradt, kissé széteső színészi energiái tökéletesek Asztrov szerepéhez, és szép, ahogy játéka belülről is felépíti az doktort: gondolatból és makacs humanizmusból.
A tragikomikus Szerebrjakov professzor szerepében Mertz Tibor nem egydimenziós gonosz, nagyon is emberi, nem démonizálja a professzor alakját, hanem ironikus, kissé nevetséges figurát játszik a férfi testi nyomorúságát is hangsúlyozva. A játékában ott a csehovi karakter minden személyiségjegye: a nárcisztikusság, az identitásválság, szorongása az öregedéstől és a teljes empátiahiány. Ráadásként kijátssza a figura tragédiáját is, hogy a családja nem szereti, fiatal felesége unatkozik mellette, és alapjában téves a férfi önképe. Vakarcs-Tyelegin (Böröndi Bence) szürreális figura, a mellőzött ember prototípusa, akit nem hall és nem hallgat meg senki, éppen csak hagyják élni anélkül, hogy észrevennék. Ő Horesnyi díszletének humán leképződése: emberi hajóroncs. Usankájában, mástól levetett, oversize ruháiban nemcsak szánalmas, hanem a birtokon vegetáló kóborkutya. Böröndi egy függöny előtti xilofonos zenés magánszáma gyönyörűen mutatja fel a Csunga-Csanga metafórát.
Hartai Petra Jelena Andrejevnája (itt Léna) nem a végzet asszonya, álmatagon vonzó, szinte még kislányos, nem kihívó nő, passzív szemlélője a körülötte zajló bonyodalmaknak. Tanult, művelt, mégsem “túl mély”, érzelmi intelligenciával kezeli érzéseit, de bizonytalan és elveszett, nem képes döntéseket hozni, csak sodródik az eseményekkel. Hartai Petra játéka visszaadja a nő szépsége mögötti ürességét, boldogtalanságát, hogy hiába vágyik többre, nem képes tenni érte. Csehov egyik legfinomabban megírt figurája, Szonya szerepében Bartos Ági apró gesztusokkal és beszédes csendekkel csodálatosan építi fel a kitartó és önzetlen, a szerelemben vesztes „csúnya lány” karaktert, finoman, de rendíthetetlenül jeleníti meg a kötelességteljes szeretetet. Nem dramatizálja a lány fájdalmát, megmutatja, de azt úgy, hogy a darab végén nem Ványát, hanem sokkal inkább Szonyát siratnánk. Kiss Mari Ványa anyja, Maria szerepében hatásos jelenléttel, a kiszolgáltatottság finom jelzéseivel gazdagítja az előadást.
Takács Katalin Dadusa indulatszavával kezdődik és záródik az előadás: a p….ba. Közte meg jár-kel a szétesett birtokon, ahol már semmi nem működik. Tesz-vesz, vodkát ad, óv és véd, barkácsol hűtőt és generátort, uborkát savanyít. Egy női Firsz abban az értelemben, hogy élete végig kísérte a birtok képzeletbeli hajóját a tengerre bocsátástól annak megfenekléséig. A jelmez nála is telitalálat: nagyvirágos nejlonotthonka, háromcsíkos melegítőfelső, a gumicsizma, lóg a hasa, keble, reng a fara, mintha egy 20. századi falun játszódó cseh vígjátékból lépne elénk. Csodálatos, ahogy Takács Budaörsön megtalálta a helyét, hogy az egyik évadban Blanche, a másikban a Ványa Dadusa, közte meg Almodóvár Huma Rojója Bette Davis külsővel. Talán a kevés boldog színésznők egyike, bármit és bárkit játszik, akár kicsit, akár nagyot, teljes életű, gazdag figurával ajándékozza meg a közönséget.(És ne felejtsük a színésznő egykor maga is játszotta Jelenát Szolnokon.)
Csehov a Ványa bácsit nem akarta klasszikus tragédiaként előadni, ahogy írta: a történet a karakterek belső életében rejlik, a hétköznapi élet unalmában és fásultságában. Csehov nem mondott ítéletet Ványa felett: a nézőknek maguknak kell érezniük a tragédiáját a szomorúság és finom humor elegyében. Keresztes Tamás rendezői koncepciója ezt visszaadja, előadása emberi gesztusokra és belső feszültségek szimbolikus megjelenítésére épül. A hajómodell bejátszása révén a színészek mozgása szinte koreografált, minden helycsere és pillantás a karakterek közötti elfojtott érzelmeket és a vidéki lét monotóniáját érzékeltetik. A Ványa bácsi a hétköznapi ember tragédiájaként jelenik meg, ahogy Csehov akarta. A 20. században a Vígben dramatikus energiával „felélesztették” a darabot, egy felkiáltójelet vittek színpadra. Budaörsön a belső kiüresedés és a mindennapi élet tragikomikuma dominál, az előadás Csehov félbehagyott mondata után az elhallgatott és csak odagondolt részlet, egy 21. századi gondolatjel. És hol máshol, mint a Latinovits Színházban.
A ’70-es évekbeli vígszínházi előadás ethosza megmaradt bennem, de megláttam a budaörsi előadás unikumát is, hogy nem akarunk hőssé válni, hanem csak élni, miközben az élet lassan kifacsar.
(Előadáskép: Budaörsi Latinovits Színház)
