Ahhoz, hogy értsük a színház választását, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyar színházi #MeToo-hullámot (2017–2020), amely ugyan botrányokat hozott, mégis jóval kisebb strukturális változást eredményezett, mint például az Egyesült Államokban. Ennek több – egymással összefüggő – oka lehetett. Nálunk egy egészen kicsi és erősen zárt szakmai közegről beszélünk, amely igen szűk és személyes hálózatokra épül. Ugyanazokban az intézményekben dolgoztak és dolgoznak a rendezők és vezetőszínészek, gyakran tanárok, s ez a mechanizmus generációkon átívelő pozitív és negatív függőségi viszonyokat alakított és alakít ki. (Sokan féltek megszólalni, mert attól tartottak a karrierjük ellehetetlenül.) Ráadásul a színházi hatalmi struktúra nálunk rendezőközpontú, az olyan tekintélyű alkotók, mint Marton László, Kerényi Miklós Gábor, Gothár Péter és Eszenyi Enikő személyében évtized(ek)ig jelentős hatalom koncentrálódott: szerződtetés, szereposztás, munkalehetőség, szakmai ajánlások, külföldi kapcsolatok, akár felvétel az egyetemre,. A kirobbant „ügyek” egytől-egyig nyilvános vitaként sajtónyomás hatására zárultak le, az érintettek pályájára nézve hoztak szakmai következményeket, de jogi ítéletek nélkül. Ráadásul a magyar #MeToo-viták szinte azonnal politikai keretbe kerültek, a kormányközeli média ezt a liberális kulturális elit működési gyakorlataként tálalta, míg azok rendszerszintű hatalmi visszaélésekről cikkeztek. Az áldozatokról nem igen esett szó. Mi változott mégis? A színházban és a művészeti oktatásban a zaklatás a múlt évtized közepéig szinte tabu téma volt, ez megszűnt. Születtek színházi Etikai-kódexek, és a fiatalabb alkotók már sokkal kritikusabban viszonyulnak a „mester–tanítvány” és színházi hatalmi hierarchiához. (A #MeToo hullám erősen érintette a Katona József Színházat rendezője, Gothár Péter okán.)
A darab szerzője a húszas évei végén járó - diplomáját 2023-ban már a Bécsi Filmakadémián megszerző - Biró Zsombor Aurél története ugyan képzeletbeli, de az elmúlt tíz évben a kívülállók számára is alaposan megismert kulturális közegben játszódik: a színház és a színházi alkotók képzését biztosító intézményrendszer világában. A sztori középpontjában egy hajdani színházrendező szakos osztály öt végzett tanulója és osztályvezető tanáruk közössége áll, a közöttük fennállt hierarchia és hatalmi viszonyrendszer apró, de következetes múltbéli és fennmaradó visszaélései. A szerző nem vádakat sorol, hanem helyzeteket teremt: egyetemi évek, művészti pályázatok, vezetői kinevezések, próbatermi csendek, félbehagyott mondatok, bizonytalan tekintetek. Nem dokumentumszínházat csinált, és nem moralizáló társadalmi drámát írt. Azt vizsgálja, hogyan is működik a színház, mint hatalmi tér. A darab rendezője, Dohy Balázs sincs még harminc, 2021ben végzett, ő a ludwigsburgi egyetemen vehette már át diplomáját.
Izsák Lili színpadképe egyszerre próbaterem, lakásbelső és előadáshelyszín: egyfajta átmeneti zóna, ahol a valóság és a játék határa folyamatosan elmosódik, a nézők körbe ülik ezt a mintha nappali belsőt. A szereplők hagyományos értelemben nem karaktereket játszanak, inkább viselkedési mintákat mutatnak meg, amelyekhez jól társulnak az egyéniesített, kicsit avantgárd színpadi öltözetek. Az egyik figura a hallgatás stratégiáját képviseli: mindig jelen van, de soha nem foglal egyértelmű állást. Egy másik ambiciózus pályakezdő alakját rajzolja meg, aki pontosan tudja a hajdanvolt igazságtalanságot, de még mindig nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Van, aki látszólag a rendszer haszonélvezője, valójában azonban ugyanúgy a régi hatalmi struktúra foglya, mert a hatalom közelsége sem véd meg senkit a kiszolgáltatottságtól. És persze van áldozat, akinek lehet a karrierje nem, de az élete kettétört.
Fekete Ernő játssza Gelléry Károlyt, aki egy nem NER-kompatibilis művészszínház, a Petri György Színház igazgatója, amely intézmény omladozik a hatalmi térben. A férfi mindennapos balhék árán tartja fenn színházát, fenyegetőzik, kunyerál, zsarol, leural, mikor mi a célravezető. Gelléry formátumos művész, maga is egy színházi intézmény, mert a színházvezetés mellett tanít, rendez, személyi kapcsolati tőkéjére támaszkodva a hátsó sorból politizál. Egy színházi rinocérosz, aki megy előre, mint a tank ha már megindult, és nála a cél szentesíti az eszközt, mert a művész nem lesz, azt faragni kell, akiben ott a csíra, azt neki szárba kell szökkentenie. 2031 decemberében Gelléry a saját lakásába osztálytalálkozóra hívja egykori hallgatóit, ahonnét maga elkésik. Mire hazaér az öt tanítvány feleleveníti sajátos tanári és vezetői módszereit, és az este végére – miután megtudják, hogy Gellérynek a prosztatarákja miatt pár hónapja van hátra - úgy döntenek, kiposztolják mit tett anno a férfi az egyetem falai között.
Misi (Vizi Dávid) Gelléry jobbkeze, lehetséges utóda, a Petriben dolgozik, Bálint (Tasnádi Bence) a független szcénából végre bekerülhetne a Petribe rendezni, Andor (Béres Bence) eleve külföldön próbálkozott, úgy tűnik sikeres. Hanna (Mentes Júlia) az egyetemen szerelmével üldözte tanárát, nem eredménytelenül, ma párkapcsolatban él Petrával (Kanyó Kata), és valami Déryné-s programban gyermekfoglalkoztató színházat csinál. Ricsi (Lengyel Benjámin) a hajdani áldozat, aki feladta a pályát, nem tudott túllépni azon, hogy Gelléry egy alkalommal megmarkolta a péniszét, ugyan nem szexuális célzattal, hanem, hogy jobb művészi teljesítményre sarkalja. Felhozza a régi esetet, mire mindenkiben kifakad egy egyetemen szerzett seb. Napvilágnál világosabb, mindenki tudott és tud mindent, de mindenki hallgatott, most úgy „lázadnak”, hogy megkésve kivégzik a már haldokló nagyvadat a social media segítségével. Az öt tanítvány hosszan szó ping-pongozik az előadásban egymással, megtudjuk róluk ki hova ért el a pályáján és mit ér emberként. A Katona fiatal színészei rutinszerű ujjgyakorlatként dobják fel a karaktereiket precízen, pontosan.
Az előadás terhe Fekete Ernő vállán van, példásan hozza is a sok-sok elődből összerakott színházi bölény képét. Megterhelő szerep, tőle megszokottan átgondolt, megélt és fajsúlyos alakítás. Mégis már az első színrelépésekor világos volt, hogy valami készül, szinte végig feszült volt a tartása, haját babrálta, a zárójelenet ezt igazolta. A Gelléryt alakító színész a fináléban – nem kétségesen művészi célzattal – a testét kifejezőeszközeként használja. Nem szexuális attrakciót látunk, színészi teljesítményt. A néző ül a Kamra pici terében és döbbenten elképzeli, hogy a színpadon áll, és egyszer csak, puff… minden lekerül róla. Nem úgy, hogy „nézzenek, milyen merész vagyok”, hanem úgy, ahogy az élet is ledobja rólunk a külsőségeket: nyersen, kínosan, kicsit talán nevetségesen. Mert a test beszél, a test mindent elmond: szégyent, bénázást, hibákat… Ebben az előadásban a meztelenség nem trükk, nem a szemnek szól, hanem a léleknek. Mert ha az ember mer őszinte lenni – azt látni, az csodálatos!
Mégis, számomra értelmetlenül provokatívnak tűnt ez egy olyan előadásban, amely éppen az abúzus és a hatalmi visszaélés kérdését tematizálja. Az, hogy a rendezés az önleleplezést, a kiszolgáltatottságot egy újabb hatalmi demonstrációval érzékelteti, a színésze odavetésével. A meztelenség persze ebben a darabban nyilván önkéntes művészi vállalás, mégis kockázatos színházi eszköz. Lehet-e az abúzusról beszélni a színházban, színpadon úgy, hogy újratermeljük a kiszolgáltatottság helyzeteit? Mert nemcsak a színész, a nézők is valamiféle abúzus áldozatai így esténként.
Sem a darab, sem az előadás nem próbálja „megoldani” a #MeToo kérdését, hagyja, hogy a nézők szembesüljenek vele, hogy mennyi lojalitás, félelem, karriervágy és önigazolás keveredik benne. Az előadás így a felvetett téma tárgyában nem ad választ, az azonban nem lehet még sugallat sem, hogy hiénafalkába tömörülve a sajtóban, social mediaban végezzük ki a hatalmukkal visszaélő nagyvadakat, amikor azok már nincsenek hasznunkra, addig meg kussoljunk, amiért aztán magunknak, magunkban megbocsátunk. Bizonyos fokban ez az igazi Megrág, kiköp darab, ellentétben a szerző 2024-ben a Katonában ezen a címen bemutatott darabjával, ami tán előzményeként is szolgál, kb. arról szól, hogy sikerülhet túllépni bűneink szégyenén megbocsátva önmagunknak.
Fotó:Mészáros Csaba
