Nyurga fiatalember ül velem szemben, alig tudja magát bepréselni a Mai Manó Kávézó thonet asztalkája mögé. Előbb érkezett mint én. Le sem tagadhatná, hogy az Y-generáció tagja: notebook-jából ki sem látszik. A hatalmas, Harry Potteres szemüvegkeret mögül érdeklődő, kék szempár néz rám. A beszélgetés kezdetén még nem tudom, hogy a Hortobágy poétája az egyik kedves írója, de egy Ady sor jut róla eszembe: „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet.” (Petőfi nem alkuszik)
Az első benyomás: a külső szöges ellentétben áll a belsővel. Ránézésre hipszter, de kisugárzása akár egy buddhista szerzetesé. Élénk, mégis csendes; türelmes, mégis siet; mosolyog, mégis melankolikus. Kicsit hihetetlen, hogy ennek a „nagyra nőtt gyereknek” a gondolatai Virginia Woolf, Ady Endre, vagy Pilinszky János írásainál, s táncestjei alapján az elmúlás gondolata körül időznek. Ha csak úgy felületesen pillantanék rá, inkább gondolnám hackernek vagy brókernek, mint balett-művésznek.
Pedig Feledi János a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakán végzett 2003-ban, ahova Kazincbarcikáról érkezett egy bányász apa és köztisztviselő anya terelgetésével. A Balettintézetbe már túlkoros növendékként nyert felvételt, két évvel volt idősebb évfolyamtársainál. Kisfiúként lett kollégista, korán megtanulta, mit jelent a mindennapokról gondoskodni, az „utazásszervezés”, még ha egy IC-jegy megvételével indult is a tanulási folyamat. Ennek a kényszerű önállóságnak a tapasztalatai ma jól jönnek, amikor nem önszántából ugyan, de „vállalkozó” művész.
A balett mellett a régészetről álmodozott, pedig nem a múmiák kora a kedvence, hanem a reneszánsz és a II. világháború története. Nevetve mondja, egy katona könyörtelensége lakozik néha benne, s a családjából csak ő lett fekete bárány, nővére is tisztes szakmát választott, jogász.
Már a balett-képzés idején világossá vált számára, hogy az ő útja nem a klasszikus, hanem a kortárs-tánc. Frenák Pál Lakoma című estje volt a vízválasztó, azt látva döntött úgy, inkább a tánc szabadabb kifejezésformái érdeklik. Felderül az arca, amikor arról mesél, hogy sok-sok évvel később, 2011-ben dolgozhatott Frenák Pál egyik korai darabja, az 1994-es Gördeszkák színpadi felújításában. Frenák egy generációval előtte jár, szava Feledi számára zsinórmérték, mindig örül a támogató kritikának, s Frenák Pál megtiszteli azzal, hogy véleményt mond munkáiról. De szívesen gondol vissza a Lőcsei Jenő és Wolf Katalin főszereplésével játszott Rómeó és Júliára is mint másik, korai táncszínpadi élményére.
A diploma megszerzése után minden lehetőséget megragadott, hogy táncosként tapasztalatokat szerezzen, de hamar továbblépett a koreográfusi szerepkör irányába, mi több, a táncpedagógiával is kacérkodott. Szülővárosában negyven óvodást tanított a tánc alapjaira másfél éven át – kedvére volt. Meglehet, nem véletlen, hogy érdekli az egyenruhás, bőrcsizmás katonatisztek nagy háborújának története – a szülők megköszönték, hogy fegyelemre tanította a gyerekeket.
Későbbi pályájára nézve meghatározó találkozás volt 2006-ban Bajári Leventével, hajdani kollégistatársával a közös munka, a Holdfogyatkozás. Ekkor még Bajári volt a koreográfus, Feledi pedig az asszisztens. A darab Márai Sándor Füveskönyvének egy gondolata köré épült. Lehet, ekkor fogant meg Felediben az a munkamódszer, hogy táncestjeit egy-egy benne nyomot hagyó irodalmi, zenei alkotás inspirációjára készíti. Ízlése nem tucat, ez munkáin is érződik. Beszélgetésünkben Strindberg, Márai neve merül fel, de eddigi bemutatói alapján tudható, hogy bensőséges viszonyban van Virginia Woolffal és Pilinszky, Radnóti, Weöres lírájával is. Gondolataiban már a Haláltánc, A gyertyák csonkig égnek színpadi feldolgozása formálódik. Látom a szemén, az olvasottak agyában tánc-, mozdulatsorokként jelennek meg.
Viszonylag gyorsan megismerkedett a saját menedzsmentű táncegyüttes létformájával a Kun Attila alapította PR-Evolution Dance Company-nál, 2007-ben. A Mindegy című produkcióban Feledi táncosként vett részt, majd egy évre rá újra egy közös munka jött, a Merengők, amely rendhagyó módon Alfons Muchának, az európai szecesszió egyik grafikai nagymesterének állított emléket.
Pályája következő jelentős állomása az egri Gárdonyi Géza Színház volt, ennek is Barta Dóra vezette tánctagozata, 2009 és 2011 között. Táncosként, csoportos szereplőként együtt dolgozhatott zenés darabokban Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezőkkel, illetve Barta Dóra majd fél tucat táncprodukciójában vett részt. Kedves emléke lehet a Csemer Géza‒Szakcsi Lakatos Béla-musical, a Szegvári rendezte Cigánykerék – nem kérdezem, magától sorolja a teljes színészgárdát. De ugyanígy gondol a Kaméliás hölgyre vagy a Gül babára is. Biztos, hogy meghatározó szakmai impulzusok érték a színházban. Itt érezte meg először saját bőrén, hogy milyen kiszolgáltatottságot jelenthet az ő közegében közalkalmazottnak lenni, de azt is, milyen komplexitásában a (tánc)színház. Nem önszántából, kényszerűségből lett vége a közös munkának, 2011 márciusában visszavonták Barta vezetői megbízását, a hír hallatán a teljes tánctagozat, köztük Feledi János is felmondott.
De ekkor már túl volt az első, koreográfus-rendezőként jegyzett, egész estés táncbemutatóján. A Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regénye nyomán készült darabot Idők folyamán címmel mutatta be az egri színház. Az intézmény helyet adott, Feledi ingyen koreografált és rendezett, az anyagokat saját pénzből vásárolta, a színházi kollégák fizetség nélkül dolgoztak, hogy az előadás megvalósulhasson. A tánctagozat vezetője, Barta Dóra volt az est női táncosa. Nagy hatást gyakorolt rá a Woolf-regényből készült Oscar-díjas film, Az órák. Évekig készült rá, hogy megvalósítsa a filmes képi világ és az író gondolatai alapján feltörő érzéseit. Az előadás szakmai körökben jól debütált. Kutszegi Csaba tánckritikus fontos munkának ítélte a bemutatót, érdekes, színvonalas kísérletnek a művészi-intellektuális tartalom megjelenítésére a tánc nyelvén, mi több, európai színvonalú kortárstánc-előadásnak.
A színházból távozóban Feledi létrehozta saját vállalkozását, a Feledi Projectet. A gazdasági válság persze mindenhol éreztette hatását, a művészeti vállalkozások létrejötte, pláne egy stabil együttes fenntartása még bizonytalanabbá vált, mint addig. Egy kezdő művésznek, még ha próbálkozott is saját lábon állni, feltétlenül szüksége volt, van támogató(k)ra. Az ekkor már tízéves Nemzeti Táncszínház „ernyője” éppen kapóra jött, különösen, hogy az intézményt a kezdetektől vezető Török Jolán, a nagyobb együttesek mellett (Szegedi Kortárs Balett, Honvéd Táncszínház, Bozsik Yvette, Frenák Pál társulatai) már az új generáció jelentős tagjaként aposztrofálta Feledi Jánost. Török Jolán szakmai támogatása ma is kíséri Feledit, legutóbbi bemutatója, a Szálkák ötletét is a volt direktornő ültette a fejébe, úgy gondolta, a táncosnak „köze van” Pilinszky világához. A Nemzeti Táncszínházzal a 2012-es vezetőváltás ellenére Feledi munkakapcsolata máig töretlen, teret adnak számára a folyamatos jelenléthez.
Az első bemutatót követő hat évben további tíz premierje volt a Feledi Projectnek, s előadásai közel felét folyamatosan repertoáron tudja tartani, még ha a résztvevő művészek személye néha változik is. Feledi előadásai sokat elárulnak szerteágazó érdeklődéséről, gondolkodásáról. A Physpacom – -Physical Space Communication című munkáját egyik kedvence, Wayne McGregor angol táncos-koreográfus stílusa ihlette – kemény, impresszív zenei alap, anatomy-defying koreográfia. De McGregor mellett közel érzi magához Pina Bausch táncszínházát is. Rendezett, koreografált már opera-feldolgozást is, Puccini Le Villi (Lidércek) című darabját. Úgy tűnik, az opera világához határozottan kötődik Feledi. Ahogy mondja, nem igen hallgat mást, csak komolyzenét. Kora alapján megdöbbentett, hogy beszélgetésünk során egyszer volt mély csend, amikor pop- és rockzenei ízléséről kérdeztem. Hosszas töprengés után bökte ki, talán Madonna. Pucciniről, Verdiről és Mozartról azonban oldottan társalgott, de szereti Beethoven és Ravel zenéjét is. (Már körvonalazódik fejében egy új bemutató, Sztravinszkij műveivel kacérkodik.)
Feledi János erős vonzalmat érez a film világa iránt. Az órák után Öngyilkos érzelmek címmel készített táncbemutatót az A Single Man (Egy egyedülálló férfi) című Christopher Isherwood-regényből készült filmfeldolgozás hatására. Az előadás megosztó volt szakmai körökben, talán a téma miatt. Aki látta a filmet, az pontosan tudja, egy meghatóan szép emberi történetről van szó, amely az Egyesült Államokban játszódik, a múlt század hatvanas éveiben. A Los Angeles-i George Falconer ötvenkét évesen elveszíti élettársát, 16 év után nem találja a helyét partnere nélkül, úgy dönt, véget vet az életének. George homoszexuális párkapcsolatban élt. A film képi világa, a díszlet, a jelmez egyedülálló volt a maga nemében, ami nagyban hozzájárult a mozisikerhez. Lehet, a tánc nyelve kevésbé volt alkalmas a téma vizualizálására, hiába volt a film élményszámba menő Feledi számára.
Ennek a bemutatónak az idejére már stabilan összeállt a „Feledi-team”, a szinte minden munkában közreműködő Matisz Gábor és Minorics Krisztián díszlet- és látványtervezők, Napsugar von Bittera jelmeztervező, Lisztóczky Hajnal asszisztens, társrendező, Horváth Zita és Bajári Levente táncművészek.
Csak az alkotói sokszínűség érzékeltetésére kiemelve néhány munkát: az elmúlt években a Feledi Project színpadra vitte Weöres Sándor Psyché című művét, Prozódia címen Kodály Zoltán népzenei gyűjtései köré komponált táncestet, és az év elején volt a Rekviem bemutatója. Ez utóbbi esttel édesapja elvesztésének tragédiáját próbálta „kidolgozni” magából Feledi, a színpadon kereste a választ arra, vajon milyen lehet, amikor távozunk az általunk ismert létformából, az életből. Októberben pedig sor került a Pilinszky János Szálkák című verseskötete ihlette új premierre, amelynek második, decemberi előadására fél óra alatt elkeltek a jegyek.
A következetes és kitartó munka meghozta a szakmai sikereket is, 2014-ben a Magyar Táncművészek Szövetsége és a Magyar Koreográfusok Társasága is tagjai közé fogadta a Feledi Projectet, Feledi Fülöp Viktor-ösztöndíjat kapott, amely pénzdíj azon alkotók támogatásra szolgál, akik már bizonyították szakmai rátermettségüket.
De Feledi fontosnak érzi, hogy külföldi tapasztalatokat is szerezzen. Az első, jelentős külhoni megmérettetésre 2015-ben került sor New Yorkban, a Dumbo Dance Festivalon, . A fellépés sikeres volt, 2016-ban is visszavárták a szervezők, mi több az év elején New York-i bemutatkozása alapján meghívták Santa Barbarába, egyedüliként Európából. Ide is visszavárják 2017 elején. Lehet, nem véletlen, hogy Hong Kong mellett New York nyüzsgését érzi magához leginkább közel.
Arról is őszintén beszél, hogy ez nem csak puszta élvezet, nincs könnyű helyzetben vállalkozása. Egyrészt, mert a kulturális tárca – közvetlenül – csak az állam presztízsét jelképező színházak fenntartója, a további művészeti formációk jellemzően csak a köz- vagy magánszférából szerezhetnek támogatókat, másrészt a néhány éves szakmai múltú Feledi Projectnek még mindig bizonyítania kell. Ráadásként kényszerűen önmaga menedzsere is. A művészetek terén a közvetítő ügynökség szférája hiányzik Magyarországon, de a vállalkozások zömének a produkciók bevételéből professzionális menedzserre egyszerűen nem telik. Szomorúan mondja, jó, ha az előadások nullszaldósak,még a sikeres pályázatok, támogatások ellenére is. Feledi Jánosnak kapóra jön a családi segítség a pénzügyes mama és a jogász testvér személyében.
Saját vállalkozása mellett Feledi János folyamatosan dolgozott és dolgozik táncosként más művészeti formációkban. Ahogy mondja, ha rajta a rendezés, koreografálás terhe, nehéz a táncra is összpontosítania, fontos, hogy táncosi produkcióját valaki kívülről lássa, instruálja. A színpadon a táncos nem biztos, hogy érzi, mi a jó, szükséges, hogy valaki felszóljon: „nem kell mindig nyolcat forogni, van, hogy elég a három is”. A már említett Frenák-produkció mellett többször dolgozott a Bozsik Yvette Társulattal, legutóbb az Oidipusz című előadásban. De más formációk részére is készít koreográfiákat, így 2015-ben Kecskeméten, a City Balett részére Kampf címen vitt színre egy Radnóti Miklós művei ihlette táncestet.
A táncművész vonzódik a színház világához is. Az elmúlt években szerepelt az Orlai Produkciós Iroda Happy Ending című előadásában és a Centrál Színházban bemutatott Chicago című musicalben is. De nézőként is szívesen megfordul a teátrumokban, úgy tűnik, mindenevő. A művészi kvalitás vonzza, s nem vesz részt a színház világát sem kímélő politikai „adok-kapok”-ban. Együtt említi László Zsolt, Stohl András és Trill Zsolt nevét, akiknek igyekszik minden bemutatóját megnézni. A színésznők közül Szűcs Nelli, Rezes Judit és Börcsök Enikő játékát élvezi, nagy kedvence Vári Éva. Róla külön is szól: a színésznőt abszolút természetes játékmódja, manírok nélküli alakításai miatt szereti. Valami hasonlót szeretne saját művészi megmutatkozásai során is, hogy az élet dolgai a maguk valódiságában, igaz, megélt tapasztalatokként jelenjenek meg a színpadon, minden kimódolt hatás nélkül.
(A Criticia Lapok 2016/13-as számában jelent meg.)