Nyomtatás
csütörtök, 25 május 2017 17:26

Vári Éva - portré

Értékelés:
(187 szavazat)

Az én sorsom ez, és nem vagyok vele elégedetlen” - Portré Vári Éva színművészről

Márai Sándor írja: „Ötvenéves korára a művével készül el az ember, vagy az életével.” De nem Vári Éva, ő ötvenéves korában belevágott egy új műbe és újrakezdte az életét. Egy szál magában nekivágott a budapesti közönség meghódításának. De nem ám addigi státuszában, pécsi sztárként, hanem árgus szemekkel figyelt „kis vidéki színésznőcskeként", a Józsefvárosban. Aztán Kiváló Művész lett, Kossuth-díjas és a Halhatatlanok Társulatának tagja. A mai napig havonta tízszer színpadon áll, mert „miközben csinálom, sohasem vagyok fáradt”. Lehet, a közel hat évtizedes pályáján volt sok lemondás, csalódás, bánat és könny, de mégis Vári Éva az, aki érti és szívében érzi Bob Dylan életbölcseletét:„Boldog ember az, aki felkeléstől lefekvésig azt csinálja, amit szeret”. Márpedig, ha Vári Éva valamit szeret, az a színházcsinálás. 

Ha száz év múlva lesz még színház, színházi történetírók, Vári Éva neve biztosan ott fog szerepelni a legnagyobb „színpadi magányosok” között, mint a monodrámák avatott tolmácsolója. Ha megmaradnak a kritikák, tudni fogják, hogy egy Koltai Tamás nevű színikritikus szerint a színésznő a színpadon elment a döbbenetig, aztán a meredély szélén megfordult, és csinált egy flikk-flakkot, mert színészete csupa édes-bús piruett volt. Egy másik kritikus, Csáki Judit úgy ítélte meg, hogy priceless, amit a színpadon nyújtott és külön írást szentelt csak a háta játékának, míg egy harmadik színházi szakember, Stuber Andrea véleménye az volt, hogy a színésznő fokozhatatlanul zseniális.

Csak hát Vári Éva a pillanat művésze, színpadi színésznő. Életműve – ahogy több ezer pályatársáé – felvételen ugyan megmarad, de az a bizonyos aznap esti, csak ott, csak akkor hatás megőrizhetetlen. Ahhoz a hús-vér ember kell, az ő egyszeri, soha többet meg nem ismételhető lelki-és idegállapotával. Egy-egy sikerült színházi estéből legenda születhet, Vári Éva pedig tett róla, hogy legyen legendáriuma. 

Hivatását úgy műveli ma is, hogy abszolút civil maradt. Ő még mindig az a nagykanizsai lány, aki 1958-ban először színpadra lépett, fütyül a színésznő-mítoszra. Teheti persze, színésznőként mással össze nem téveszthető. Nem pózol címlapokon agyonretusálva, nem teszi magát nevetségessé kereskedelmi csatornákon, s nem hazudja, mert ez a divat – sem a világnak, sem önmagának -, hogy az élete egy rózsaszínű álom. Ráadásként még véletlenül sem nyavalyog (nyilvánosan) a sorsán, elfogadta, ha két citrom jutott neki, akkor limonádét iszik. 

Mondhatnánk persze, kit érdekel a magánember. A színésznek - ahogy azt Vári Éva is tartja – az a dolga, „ha fáj a foga, ha gyász van a családjában, este kimenjen, s azt közvetítse, amit kell.” De az este a színészből épül fel, aznapi gondolataiból, örömeiből és bánataiból. A színész személyisége az, amitől olyan lehet egy színházi este, hogy egész életében emlékezhet rá egy néző, ha megérezi, hogy a színész nem a mesterségét gyakorolja, hanem él a színpadon. Márpedig a színpadi létezésben Vári Éva verhetetlen, nem másból, mint magából. („Én nem tudok másból játszani csak saját magamból, mert egy embert ismerek nagyon jól, ezt bizton állíthatom, saját magamat.”) Ahhoz pedig, hogy valaki magából játsszon, fundamentum kell, műveltség, tudás, örökké fáradhatatlan, kutató és befogadó elme.

A színésznő nagy rejtőzködő, „ami belőlem érdekes az este héttől tízig lezajlik a színpadon”. Hiába látható színházban, filmen, tévében hosszú évtizedek óta, az emberről, akiből a szerepek épülnek („én csinálom meg a szerepeimet, a szerepek meg engem”), nem sokat tudunk. Még ha „fecsegne” is néha, nem adnak rá esélyt az újságírók, mindig ugyanaz a pár kérdés, amire ő türelmesen és megadóan adja ugyanazokat a válaszokat. Tudjuk, hogy Vári pécsi színésznő, aki a szakmai nyugdíj helyett a fővárosba szerződött, hogy ő Mirena Lock, Piaf, Rose és Lily, s az ő szíve – majdnem pályája - tört össze látványosan, amikor bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, mint az első felszámolt teátrumot.

De ki is valójában Vári Éva?

A színésznő a második világháború közepébe született, gyerekkorát a háború, tinédzserkorát a Rákosi-éra árnyékolta volna be, ha hagyja. De ő gyerekeskedett a vészterhes időkben, Nagykanizsán. („Ha az ember gyerek, míg nem mondják meg, hogy olyan rossz, addig én nem tudom, hogy nekem az olyan rossz. Mert nem tudtam, hogy van jobb, vagy van más.”) Ügyvéddé lett öccsével tisztes polgári miliőben nőtt fel, édesapja egy cipőipari szövetkezet igazgatója volt, édesanyja főállású családanya. Zongorázni, énekelni tanult és „letarolta a nagykanizsai amatőr színjátszását.” Egyéb származásúként vegyésztechnikusként érettségizhetett, majd gondolt egy nagyot és tizennyolc évesen felvételizett a Színművészeti Főiskolára, majdnem. Nem ment tovább a második fordulóra, mert az első rostán, havi 900 Ft-os fizetéssel, mint karkötelezettségű színészt azonnal leszerződtette a Kaposvári Csiky Gergely Színház. Öt év somogyi színészélet után Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója – mert gyorsabb volt a szolnoki direktornál – Baranyába csábította.

Pécsett Vári Éva ünnepelt szubrett lett, az első tizenöt pécsi évében eljátszotta a teljes szubretti-repertoárt. A My Fair Lady Elizája - első musicalje - hozta meg számára a színészi működési engedélyt, 1967-ben. Az operett szerepek sorától állóképességet nyert, megtanult poentírozni és ütemet tartani, egyáltalán, nem eluntatni  a közönséget. Mindezt úgy, hogy mögötte - az akkor már világhírű - Pécsi Balett ropta. De 33 évesen úgy érezte, ez már nem elég („csak a fiataloknak áll jól, hogy hülyeségeket beszéljenek a színpadon”) elkezdett „prózázni”, kis szerepekben. Aztán 1979-ben érkezett a pécsi színházhoz egy orosz rendező, aki nem ismerte a színházi hierarchiát, a „kis fekete színésznőt” akarta Roscsin: Szerelvény a hátországban című darabjához. Két év múlva neki adta Várja szerepét is Csehov Cseresznyéskertjében, majd kivitte Moszkvába játszani, mert látott benne „valami alapszomorúságot”. 1981-ben majdnem egy teljes végzős színészosztály szerződött Pécsre, köztük Kulka János és Lang Györgyi, akikkel Vári Éva partnersége, barátsága a mai napig töretlen. Szakmailag termékeny évek és jó szerepek következett. A Chicago Velma Kellyje, a Cigánykerék Mirena Lockja, Edith Piaf megformálása, Martha Albee Nem félünk a farkasában, Shirley Valentine, Josie a Gőzből, Tennessee Williams Serafinája, Shakespeare és Szomory-szerepek. Ha lassan is, de megérkezett az országos szakmai elismerés is, előbb a Jászai Mari díj 1984-ben, négy évre rá az érdemes művészi cím.  

Egyszer csak elhagyta Pécset („a gyönyörű várost, akitől az lettem aki, ahol rájöttem mit gondolok, érzek, tudok a világról”), igaz a színházat és nem a várost, 1992-ben, már jelentős prózai színésznőként szerződött a fővárosba, a Budapesti Kamaraszínházhoz. Előbb a „nyóckerben”, majd a Pesti Broadway-n lépett fel, két évtizeden át, egy olyan színházban, amelynek a legnagyobb terme is csak 145 főt tudott befogadni esténként, a nyolcszáz székes baranyai teátrum után. A szakmai nyugdíj elnyerése előtt vágott neki az új megmérettetésnek, Lang Györgyi vigaszával: „A Patkós Irmát 80 éves korában fedezték fel, úgyhogy Évikém, van még egy-két éved.” A japán Nó Színház alapítója, Zeami szerint 40-45 évesen a színész teste már nem bír annyit, változtatnia kell. Vári Éva is változtatott, onnantól kétszer annyit teljesített. Mert ugyan már évtizedek óta színpadon volt, de még messze a pályacsúcstól. Dolgozott Alföldivel, számos színész-rendezővel és Szegvári Menyhérttel, aki Pécsett is sokat rendezte. Játszott Csehovot, Millert, Llosat, és igen, társalgási színművet és zenés darabot, sokat, mint például a Pókasszony csókja magyarországi bemutatójában Auróra szerepét. Közben folyamatosan fellépett, a még Pécsen bemutatott Piaf-estjével, több feldolgozásban. Az előadás szép csendben legendává vált. Az ezredfordulón Ilan Eldad, szabadkai származású izraeli rendező Vári Évával képzelte el Martin Sherman: Rose című monodrámáját, amit Olympia Dukakis mutatott be a Broadway-n. A színésznő koránál húsz évvel idősebb, ukrán zsidóasszonyt formált meg. Korban még ma sem ért a szerepéhez, de máig is színpadra lép Rose-ként, havi egy-két alkalommal.

Azonban hiába vált budapesti színésznővé, a szakmai kihívások továbbra is Pécshez kötötték. Pécsi színházakban - Harmadik Színház, Horvát Színház - játszotta el Spiró Kvartettjének ősbemutatójában a Feleség szerepét, Orbánnét a Macskajátékban, Mariskát a Tótékban és Bódognét Füst Milán Boldogtalanokjában. Alakításait elismerés övezte, egytől-egyig. 

Vári Éva 2006-ban „feltáncolta” Kulka Jánossal az Orlai Produkciós Irodát a pesti színháztérképre. Nyolc évadon át ment Alfieri Hat hét, hat tánc című darabja, töretlen népszerűséggel, szintén Eldad rendezésében, ami az első szakmai sikert hozta a magánszínházi vállalkozásának. A színésznő és a produkciós iroda együttműködése tartósnak bizonyult. Orlai Tibor hálás, ha van a színésznőnek kedve hozzá, összehoznak egy sikerre komponált darabot. Igaz, Vári Éva máig keresztül-kasul tájolja Orlaiékkal Magyarország kultúrházait, hogy haladjon a magánvállalkozás, töretlenül.

2003-ban Kiváló Művész lett, 2009-ben - tucatszori felterjesztés után - végre nem állították félre senki más kedvéért, átvehette a Kossuth-díjat is. Ekkora egy tv-sorozatból (Életképek) megismerte már az ország, persze nem a drámai színész-nagyasszonyt, hanem a piás, pletykás Violát.

Valahogy úgy hozta a sors és a színésznő „alapszomorúsága”, hogy nagyon sok magányos szerep és monodráma találta meg pályáján, s ezek az alakítások lettek igazán az övéi, ez a védjegye. Először Ördögh Szilveszter Föloldozása és Shirley Valentine az 1990-es évek elején, még Pécsett, aztán Edith Piaf alakja, amit - több változatban - 32 éven át játszott, Sarah Bernhardt és végül Rose. 

2012-ben felszámolták alóla budapesti színházát, a hetvenes évei elején kényszerűen belekóstolt a szabadúszásba. Jelenleg négy színházban, öt darabban játszik. („Már csak azt vállalom el, amiben örömömet lelem, ha senki nem vigyáz rám, legalább magamnak kell vigyáznom magamra.”)  
       
Uhrik Dóra - pécsi balett művész, aki „mögötte táncolt” sok zenés darabban - így látja a színésznőt: „Egy igazi dáma. Az ő viselkedése az makulátlan, ő nem ítélhető el a magánéletben, de azt is hozzá kell tegyem, az ő magánélete, szerelme, gyereke, foglalkozása, szórakozása és társasélete a színház.” Maga Vári Éva is hasonlóan gondolja ezt: „Egy ügyem van és ez a színház, ezért egy teljes életet áldoztam. Nem tudom félvállról csinálni, nekem ez a hivatásom. Úgy érzem, ez egy teljes embert igényel, és én teljesen adom magam ennek.”

Ahhoz, hogy adni tudjunk, kapni is kell. Vári Éva három művésztársát említette sokszor, akik jelentős hatással voltak pályájára. Eck Imre, a Pécsi Balett alapítója: „Ott volt a színházban egy nagyon bölcs ember, akinek nagyon büszke vagyok a barátságára. Ez az Eck Imre, aki mindig mondta nekem, hogy igen, igen, de hát ez nem jó. Nehogy azt hidd, hogy ez jó, vagy ez elég. Te benned sokkal több van. Te azért vagy, hogy gondolkozz a színpadon, hallod, hogy tapsolnak, de nem az az érdekes, ha más kijönne, annak is ugyanígy tapsolnának. Valahogy te különböztesd magad, hogy te ki vagy, te hogyan gondolkozol egy szituációban, mi a fontos számodra egy szerepben. Ha ez kiderül, egy minőségileg más alakítást fogsz csinálni.” Galina Volcsek orosz rendezőt, aki felfigyelt a zenés színésznő „alapszomorúságára”:„Egyszerűen stúdium volt minden próba, amit vele megcsináltunk. Gyakorlatilag az ember ott kapott egyfajta mércét, hogy hogyan kellene színházat csinálni, hogyan veszi ő komolyan a színészeit, a szerzőt, akit játszunk. Számomra ez egy nagyon meghatározó találkozás volt”. Végül Szegvári Menyhért színész/rendezőt, aki közel négy évtizeden át, sok előadásban dolgozott a színésznővel: „Gyakorta úgy érzem, hogy én mindent tőle tanultam. Borzalmasan erőszakos volt velem, mint egy bulldog. A próbákon iszonyú dolgokat vágott a fejemhez. Csaknem megvert néha engem. Mert jól ismert és tudta, hogy én hajlamos vagyok megállni a félmegoldásnál. Ő kipréselte belőlem a lehető legjobbat, nem engedte meg, hogy győzzön a szemérmességem, hanem arra kényszerített, hogy menjek el a szerepformálásban a végletekig.”

Persze minőségit csak minőségből lehet létrehozni, de Vári Évában a magánemberben volt, van alapanyag. Gyerekkorából hozott olvasásszeretete kivételes műveltséggel és tudással ajándékozta meg. („A romantikusokat, azokat nem szeretem. Nem szeretem, amikor beteljesülnek a szerelmek. Azt szeretem, amikor egy emberről olvasok, ezért nagyon sok életrajzi könyvet olvasok. Nem feltétlenül önéletrajzit, azt is szeretem, amikor valakiről írnak. Szeretem azt, amikor egy ember megküzd azért, hogy neki valami sikerüljön, s elmeri mondani azt, hogy neki az nem úgy sikerült.”) Az 1970-es években Faulknert és Hemingwayt olvasott, mára Krúdy és Márai a kedves írói. Lang Györgyi szerint, olyan könyv nem jelenik meg Magyarországon, amit Vári Éva ne olvasna el, s ha valaki megkérdezi tőle, hogyan kell cipőfelsőrészt csinálni, vagy mit vigyen sivatagi túrához, ő azonnal tudja a választ. Ha néha szóhoz jut a művész mellett a magánember is, öröm hallgatni összetett, kerek mondatait, sokszínű, bölcs gondolatait az élet és a világ dolgairól.

De az irodalom mellett ott vannak a társművészetek is. Sanszos, hogy Pécs a többtagozatú színházával futott be az 1960-as években Szolnok előtt, mert volt opera és balett. Vári Éva elmondása szerint a főiskolai felvételi irányába egy zeneszám indította el, Saint-Saëns: A hattyú, Pablo Casalstól, gordonkán. Ha megszólal a zene, ő jól érzi magát, bármikor, bárhol képes operát nézni, nem unja, jókat könnyezik rajta. Anna Netrebko, José Cura és Pavarotti előadását különösen élvezi. De nincsenek műfaji fenntartásai. A francia sanzonokat hivatali kötelességből is szereti és Nino Rotát, de a jazzt és Robbie Williams-et is, no meg Csipát és Bródy Jánost. Ma már inkább a modern tánc vonzza, de továbbra is kedves számára a balett. Az impresszionistákat már gyerekkorában „vágta”, s a képzőművészetben inkább a rendhagyót kedveli, Klimtet, Tamara Lempickat, Frida Kahlot. És még mindig nem unja a színházat, nemcsak űzi a hivatását, nézi is a kollégákat. Érdeklődéssel figyeli Fullajtár Andrea, Stohl András, Kováts Adél, Gálffi László pályáját. A nagy elődök közül Dayka Margit kedves neki. Szeret utazni, különösen tengerjárón világot látni, imádja a tengert, vízparton élne, bár kedves városa – Pécs után - Bécs.

Az állandó tudásvágytól hajtott színésznőnek van ám komisz arca is. Pécsett gyakori vendége volt a fegyelmi tárgyalásoknak. A színpadon való rögtönzéseihez méltó partnerre talált barátai, Lang Györgyi és Füsti Molnár Éva színésznők személyében. „Azt tudni kell, hogy én nagyon nevetős voltam, nagyon komolytalan voltam egy időben. Egyszer játszottunk egy operettet, ahol Baracsi Ferenc volt a partnerem, aki a herceget játszotta az Alexandra operettben, s mellette Hochhut: A helytartóban a pápa szerepét. Az volt az én szövegem a darabban, hogy én nemcsak a herceget látom magában, hanem a férfit is. És akkor én azt mondtam, hogy én nemcsak a herceget látom magában, hanem a pápát is. Rögtön írták is fel, hogy a Vári Éva miket beszél. A zenekar az eldobta a hangszereket. Hát akkor én még nagyon bátor voltam, ma már nem.”

Talán ez is oka, hogy volt mérvadó kritikus, aki a 2000-es évek derekán is, a sok ragyogó alakítás után azt tartotta a legfigyelemreméltóbbnak, hogy végre látta Vári Évát fegyelmezettnek. A színésznőből persze a „bátorság” nem veszett ki, bármit is mond. Hála istennek, ma is át tud koreografálni egy színházi estét, percek alatt, s nem áll messze tőle egy színházi estén pár aktuális, saját gondolat szerepeltetése az előadásban. E sorok írója látta az elmúlt évben, minként „bünteti meg” partnerét a színpadon, azzal, hogy nem siet azonnal segítségére, amikor az lazsál és kiesik az előadásból. Igaz, azt is, hogy ő az egyetlen a színpadon, akinek gondja van arra, ha a partner bakija miatt értelmetlenné válik a történet, helyre tegye azt, amikor lehetősége nyílik rá, sőt ha a partner szöveget ront a darab elején, másfél óra múlva is emlékszik erre, ő is „szinkronban ront”, hogy kerek legyen az előadás. Még mindig fűti a színpad iránti szenvedély. Ha úgy hozza az este, egymaga is elvisz egy befulladt, sokszereplős darabot, mert „az a közönség, aki aznap este eljött, az premieren van, akinek bemutatjuk, amit mi tudunk, miattunk öltöztek fel és jöttek be a színházba.”
 
Vári Évának az állami kitüntetések, a fesztiváldíjak és a közönségdíjak ellenére nem sikerült még mindig arra a helyre kerülnie, ahová a képessége és már eddigi életműve alapján is egyértelműen tartozik. Valahogy még nem a Nemzet Nagy Színésznője, holott más, nála gyengébben teljesítő pályatársainak ez gond nélkül sikerült. Nem hívták a Nemzeti Színházba, a neves, ún. művészszínházakba. Soha nem részesült - színésznőként - színikritikusi díjban, holott sok előadást „bejátszott” már az elismerésre. Persze, ő csak a színpadon vagány, tűzrőlpattant, félelmet nem ismerő. A magánéletben introvertált személyisége visszahúzódóvá, csendessé teszi, ahogy mondja, „el vagyok magamnak”. Koltai Tamás igen pontosan fogalmazta meg, ő nem egy rajongott „geil színésznő”. Karcos, ironikus, egyben önironikus, néha nyersen őszinte. Ráadásként, ha végignézünk pályáján, látjuk, hogy tehetségét, művészi erejét azok, akiknek lehetősége lett volna óvni, ápolni, helyzetbe hozni, inkább csak használták, néha öncélúan, néha elképesztően pazarló módon. Persze ez ellen Vári Éva soha nem tiltakozott, nincs, nem volt meg benne az önmenedzselés képessége, nem tudta eladni magát árucikként, ő „csak” színésznő. Soha nem volt mögötte senki, akire kétségek nélkül támaszkodhatott volna, aki hátulról egyengette, irányította volna az útját. Pályáján egyedül volt mindig, állandó társa csak a hivatása iránti szenvedélye volt.

A privát életben is régóta egyedül él. Fura, de mintha a Honeybeast számait éppen róla írták volna. Többször nekifutott, hitte, hogy „két paralel történet a végtelenben összeérhet”. Aztán rájött, hogy „csak én vagyok nekem a nagyregény/csúszok bele a hiányba, de mehetek bármely irányba/…/csak az boldogít, ami nekem való/.../és nem érdekel, hogy mindenki szembe rohan/…/egyedül vagyok a világban, erre vágytam”. Úgy gondolja az egyedüllét önzővé tette, mára már természetes, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez és semmihez, csak a maga ura, van ideje önmagával, a gondolataival, a hivatásával foglalkozni és persze olvasni, sokat, ”ez így jó nekem, ez már így is marad”. Ez az „önzés”, már ha ez az, a közönség nagy szerencséje, mert erejét, tehetségét kizárólag a színpadnak, a nézőknek adta, adja. Ezt meggondolva, nem véletlen, hogy a monodrámákban (is) páratlan, nem zavarja, ahogy az életben sem, hogy a színpadon is csak magára számíthat. Tudja, színésznek lenni „egy alapvetően magányos pálya”. 

Az biztos, hogy Vári Éva élvezettel lapozgathatná saját életrajzát, megküzdött azért, hogy neki ez a pálya sikerüljön, és mindig elmerte mondani azt is, ha valami nem úgy sikerült. Karrierje tiszteletreméltó, ő az, aki – kis túlzással - elindult az isten háta mögül, s egyedül érte el a csillagokat. Márai idézettel kezdtünk, azzal is zárunk: „A világot nem lehet "legyőzni". Ilyesmi nincsen. De el lehet viselni. És ez már csaknem győzelem.” Vári Éva még ma is örömét leli abban, hogy a színpadon áll, s nem elégedetlen ezzel a sorssal. Ő egy abszolút győztes.

(Megjelent a Criticai Lapok 2017/1-2 számában, fotó Véner Orsolya)

Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella