A magyar kiadás borítója (fekete-fehér kép egy öregemberről) és a könyv címe alapján (a stoner szó az angol szlengben marihuánafogyasztót jelent) azt hittem, valami drogos vénemberről szól a könyv – ez el is tántorított tőle: mára már a drog témája annyira elcsépelt, hogy akár érintett az ember a kérdésben, akár nem, dögunalmassá vált; egyszerűen túl hosszú a sor William Burroughs regényeitől a Trainspottingig és tovább; ebben a témában messze nincs ennyi szerintem.

Szerencsére Williams könyvének nem ez a témája – csakhogy pont a számomra megtévesztő cím és borító volt az oka, hogy távol tartottam magam tőle.

Aztán egyszer kezembe akadt egy könyvkritika és maga a könyv is.

Feltűnő volt, hogy szinte csak dicsérő kritikákat találtam és külön felkeltette az érdeklődésem az a tény is, hogy fél évszázaddal a megjelenése után lett világsiker – mert ilyenről még nem hallottam. (A zenében is csak Vivaldi jut eszembe, akit hosszú-hosszú időre elfeledtek, mielőtt a komolyzene klasszikusává vált volna.)

Érdekelni kezdett, mi lehet a titka, tényleg olyan jó, mint ahogy mondják? Minél többet olvastam a könyvről, annál rejtélyesebb lett a nagy siker.

Egy tökéletes átlagember (ha egyáltalán léteznek átlagemberek – mindenkiben van valami különleges vagy egyedi, vagy csak ez a mai, individualizmust hirdető kor sulykolja belénk ezt a felfogást?) pár mondatban összefoglalható története. Meglepő, de már eleve ezzel a pármondatos összefoglalással indít a könyv. Magyarán egyből megtudunk Stonerről minden fontosat.

És a könyv ennek ellenére végigviszi azt a bravúrt, hogy az utolsó oldalig letehetetlen.

William Stoner elsőgenerációs értelmiségi (élete átfogja a XX. század első felét), a tanyavilágból kerül egyetemre eredetileg azzal a szándékkal, hogy onnan visszatérve gazdálkodó szülei mesterségét folytassa, de tanulmányai során „szerelembe esik” az irodalommal, pályát módosít, tanár lesz és nyugdíjba vonulásáig azok közt a falak közt éli munkanapjait, ahol az életre szóló találkozás élménye érte.

Az egyetemi közeg további fontos találkozásokat tartogat számára: legjobb barátait, feleségét, szeretőjét és halálos ellenségét is itt ismeri meg. Gyakorlatilag semmi olyan nem történik vele, ami ne történhetne meg bármelyikünkkel.

Sokszor van, hogy olyan könyvet olvasunk, melynek főhőse térben, időben vagy más szempontokból (cselekedeteiben, személyiségében) teljesen távol áll attól, aki mi vagyunk, valamiért mégis szimpatizálni kezdünk és együtt tudunk érezni vele, ahogy halad előre a cselekmény, bár története adott esetben sokkal tragikusabb, tanulságosabb, akár pozitívabb a mi életünkénél. William Stoner története nem ilyen, azonban a karaktere nekem már kezdettől nagyon szimpatikus, ahogy a könyv minden olvasója számára is az lehet, hiszen személyében egy elhivatott irodalmárról van szó.

Megkapó az a szelídség, csendesség, ahogy a világhoz és benne az emberekhez viszonyul, azonban ahogy egyre jobban kibontakozik a cselekmény, dühítővé is válik néhol, hiszen ez a szelídség gyengeségnek is tekinthető – bennem sokszor felmerült: miért nem állt a sarkára?

Életében egyszer állt ki magáért igazán: amikor pályát módosított. Szembeszegült szülei akaratával – az asztalra ugyan nem csapott: apja-anyja pont annyira nem volt heves természet, mint ő maga. A jelenetben, amikor közli a hírt, szülei számára bármilyen drámai is a pillanat (hiszen nem lesz, aki az örökükbe lépne, teljes életük munkája enyészik el így), csendes szomorúság lengi be a szobát.

Miért nem állt a sarkára hárpia feleségével szemben, miért nem lépett le a szeretőjével, aki odavolt érte, miért nem… túl sok a „miért nem” ahhoz, hogy a „gyenge volt” sommás ítélete választ adjon rá.

Egyszerűen nem volt ilyen karakter.

Életünk bizonyos szempontból döntéseink, választásaink sorozata – gyökeresen megváltozhat egy-egy életút akár egyetlen döntéstől is, ahogy Stoner élete is egészen más lett volna, ha visszamegy a tanyára.Egy dolgot akart az élettől: irodalommal foglalkozni és mindent, ami ebben hátráltatja, kizárni a világából.

Egyik világháborúban sem vett részt, hiszen azzal is azt kockáztatta volna, hogy nem taníthat, nem élhet többé a szenvedélyének.

Nem egyértelmű, hogy valóban gyenge ember volt-e, hiszen, amit igazán akart, azt elérte, ahhoz megteremtette magának a feltételeket. Neki semmi más nem számított vagy semmi más nem számított igazán. Ha valami, hát az tényleg csodálatra méltó, hogy feltette az életét egyetlen dologra.
Végül mégis felmerül benne: Mit vártál? Mire számítottál? De akkor már nincs jelentősége.

Lehetett volna boldogabb, élhetett volna boldogabb életet. Sokszor – szinte mindig – dönthetett volna máshogy.

Nem hagyott nyomot a környezetében, de nyomot hagy mindenkiben, aki elolvassa a történetét. Nem azért, mert annyira váratlan vagy meglepő lenne, hanem azért, mert a könyv végére olyan, mintha személyesen ismertünk volna egy nagyon szimpatikus és szelíd embert, egy olyat, akiből több is lehetne a (mai) világban.

Azt mondta egy ismerősöm erről a könyvről, mielőtt olvastam volna: elegáns regény. Igen, elegáns és anélkül köt le, hogy petárdákat pufogtatna, bármilyen hatásvadász módszerrel élne. Olvasod és csak „megtörténik”. Ahogy az élet.