Iza színházban járt - Kim Stanley Robinson: Aurora
vasárnap, 18 december 2016 13:52

Kim Stanley Robinson: Aurora

Értékelés:
(5 szavazat)


Sci-fi. Kvázi összetett szó, a kötőjel két oldalán egy-egy angol kifejezés első felével. Science, azaz tudomány és fiction, vagyis fikció. Tudományos fikció a szó szerinti fordítása, régen tudományos-fantasztikusként hivatkoztak rá, ma már itthon is az eredeti elnevezése a megszokott. Ez az a műfaj mind filmben, mind könyvben, ami engem teljesen hidegen hagy. Kivételek persze akadnak.


A zenével kapcsolatban is úgy gondolom, minden műfajban meg lehet találni az értéket és egyre inkább így látom az irodalommal és a filmekkel kapcsolatban egyaránt.

Még a sci-fi esetében is, ami meglepő, hiszen korábban teljesen kívül esett az érdeklődési körömön a műfaj bármilyen formája – de Philip K. Dick sci-fi regényei nagy kedvencemmé váltak (sőt, egyik kedvenc írómmá avatták a szerzőt) és a számomra legjobb, legkerekebb regényéről már e rovatban is megemlékeztem.

Újabb kapcsolódási pont, hogy Kim Stanley Robinson, jelen recenzió tárgyának szerzője Dick regényeiből írta doktori értekezését a Bostoni Egyetem angol szakán 1982-ben, éppenséggel pont PKD halála évében: már önmagában ez a tény felkeltette volna az érdeklődésemet a könyve iránt, de más oka is van, hogy írok most róla. Tavaly láttam ugyanis egy filmet, ami Dick regényeihez hasonlóan annak ellenére vált egyik nagy kedvencemmé, hogy sci-firől van szó. A mozi a sokak által dicsért Csillagok között (eredetiben: Interstellar), amitől sokáig pont a nagy felhajtás (illetve persze sci-fi mivolta) tartott távol.

Aztán az egyik kedvenc újságomban (nevében egy népszerű déligyümölcs szerepel) kétoldalas kritikát írtak róla, ami eleve ritkaságszámba megy: ha fél oldalt kap náluk egy filmkritika, már örülhet a szerző.Megnéztem a filmet és életem egyik legjobb filmélménye volt.(Ugyanazt tudnám mondani róla, mint amit a könyv borítóján olvasható Publishers Weekly-idézet az Auroráról: „Elsöprő erejű történet, csodálatra méltóan feszegeti képzeletünk határait.” Pontosan így van.)

Ezt a filmet látva már meg tudom fogalmazni, mi zavart mindig a sci-fiben. Az irrealitása.

Az, hogy semmilyen formában sem érzek kapcsolatot a saját életem és az adott történet között – csak egy író fantáziájának termékét látom benne, valóságalap nélkül és ennyi már elég is, hogy untasson. Valamiért szükségem van némi realizmusra ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak egy történthez, beleélhessem magam és élvezni tudjam.

A Csillagok között tehát ráébresztett: én a realista sci-fit szeretem, bármekkora ellentmondásnak is tűnik elsőre ez a jelző és ez a műfaj egymás mellett.

Úgy voltam a filmmel, miközben néztem: a távoli jövőben, lehet, hogy 500 év múlva akár meg is valósulhat a története: szinte semmi olyan elem nincs benne, amit az ember ne tartana elképzelhetőnek, a technika pedig töretlenül fejlődik.

Dióhéjban a film sztorija: a Föld haldoklik, bátor űrhajósok egy csoportja pedig elindul a Naprendszeren kívülre új hazát keresni.Se ufók, se robotok, se űrbéli szörnyek, se semmi olyan nem szerepel benne, ami a hozzám hasonlóan földhöz ragadt embereket távol tartja a science fiction világától. Nem beszélve arról, hogy amiképpen Verne Utazás a Holdba című regényének alapgondolata valósággá vált alig száz évvel később, miért ne történhetne meg ugyanez a Csillagok között történetével is – kicsit nagyobb ráhagyással?

Hiszen bármekkora volt a technikai fejlődés azt elmúlt száz évben, ez a dinamika óhatatlanul lelassul és újabb száz év alatt lehetetlen akkora léptékűnek lennie, mint eddig volt.

Bár a repülőgéptől hatvan év alatt el lehetett jutni az űrrepülésig, de messze vagyunk attól, hogy a holdra szállás után hatvan évvel akár a Marsra ember lépjen, nemhogy csillagközi utazásra induljon.

Nagy siker volt tehát a film, egy könyvet is kiadtak hozzá kapcsolódóan (Az Interstellar és a tudomány – előbb-utóbb biztos írok róla itt) és Kim Stanley Robinson jelen regényének hátoldalán ugyancsak a film magyar címét adó két szó ötlik azonnal az ember szemébe. Működött a trükk: az én érdeklődésemet is egyből felkeltette, mert amikor véget ért a film, azt éreztem: ezt a történetet úgy elolvasnám könyvben, de kár, hogy nem regényadaptáció!

Az Aurorának azonban ilyen szinten nincs köze a filmhez, bár egy másik, nem kevésbé izgalmas (és még hihetőbb) csillagközi utazás évszázadokon átívelő történetét meséli el.

A szerzőt a ma élő egyik legnagyobb sci-fi írónak tartják: realista, irodalmi értelemben is magas színvonalú műveiben gazdasági, kulturális és politikai témákat egyaránt érint, történeteiben pedig a tudósok az igazi hősök – ettől nekem csak még szimpatikusabbá vált.

Olvasás közben egyébként új értelmet nyert számomra a sci-fi kifejezés: a történet, bár fikció, nagyon komoly tudományos háttérrel bír és a szerző már eleve ezzel kivívta a tiszteletemet.

Érezni a szövegen, írója mennyi munkát fektetett bele, hogy a történet minél hihetőbb legyen – mintha azt akarta volna, kitaláció mivolta ellenére minden a helyén legyen benne, semmibe se lehessen belekötni, aminek valóságalapja van a sztoriban.

Robinson, bár irodalom szakos diplomát szerzett, szerteágazó és alapos filozófiai, csillagászati, fizikai, kémiai és biológiai ismeretekkel rendelkezik, ez világosan kiderül félezer oldalas könyve minden egyes lapjáról és a laikus olvasó számára is egyértelmű – sőt, a laikus olvasó számára ezen területek szakértőjének tűnik.

Csodálatraméltó, mert míg a Csillagok között forgatókönyvén Kip Thorne világhírű fizikus is dolgozott (pont azért, hogy amennyire lehet, tudományos szempontból is „rendben legyen” az egész), Robinson csak saját magára, kutatószenvedélyére és írói elhivatottságára számíthatott.

Ami, mint a könyvből kiderül, egyáltalán nem volt kevés kiindulási alapnak.

Az olvasóban azonban minden csodálata mellett óhatatlanul felmerül: Robinson minek strapálta magát ennyire? Elvégre távolról sem dokumentumregényt írt, nem is tudományos munkát, pláne nem olyat, ami mintegy kézikönyvül szolgálhatna a jövendő századoknak egy ilyen terv megvalósításához.

Nyilván megjósolhatatlan, hova, milyen irányokba fejlődik a technika a távoli jövőben – gondoljunk csak arra, akár 30-40 évvel ezelőtt milyennek képzelték el a mai kort: kevesen sejtették meg jól, hol tart ma(jd) a tudomány –, de a fizika, kémia, biológia törvényszerűségei érthetően sok szempontból és egy bizonyos szinten túl mindörökre behatárolják a grandiózus terveket és egyértelműen gátat is szabnak nekik.

Lenyűgözőek a regény aprólékos, minden részletre kiterjedő, mégsem unalmas leírásai – olvasás közben végül teljes mértékben megtérül az elsőre érthetetlennek tűnő alaposság.

A történet indulásakor (ami csak a regény kezdetét jelenti: az utazás ekkor már emberöltők óta tart) 2122 ember él egy csillaghajón, ami sok-sok kilométer átmérőjű és benne több bioszféra található, amelyek a földi ökoszisztémák leképezései: trópusi, mediterrán, sarkköri részei egyaránt vannak sok más mellett. Egy nagyon finom és érzékeny rendszer, amit azonban nem a természet szabályoz, hanem a hajó fedélzeti számítógépe. Így száguldanak messzi úti céljuk felé.

Az is hamar kiderül, miért tűnik a regény „mindentudó elbeszélőjének”, a történet mesélőjének hangja és stílusa, ha nem is gépiesnek és ridegnek, de túlságosan tárgyilagosnak és érzelemmentesnek: a hajó központi számítógépe meséli el a történetet, pontosabban azt olvassuk, amit a memóriájába rögzít, mintegy naplószerűen.

Tényszerűen kiderül, mi történt és milyen következményekkel járt, de a leírás ritkán és röviden foglalkozik az emberek „belső világával”.

Maga az emberi élet nem mesterséges a hajón: bár a feltételek, amik között élnek, nem természetes módon lettek létrehozva, ugyanúgy és ugyanolyan állatokat tartanak és növényeket termesztenek, mint a Földön, amit elhagytak.

Ugyanúgy betegségek tizedelik az állatokat, növényeket időnként, ugyanúgy van jó és rossz termőév, mint a földi világban – úgy is mondhatnám, a történet alapgondolatát leszámítva (csillagközi utazás a Naprendszeren kívül) semmi hihetetlen nincs a sztoriban.

Az az egy (és pont a legfontosabb) momentum persze pont elég, mégis: annyi realisztikus és hihető szála van az egésznek, hogy az ember hamar elgondolkodik: miért is ne lehetne ez valóság valamikor a távoli jövőben?

Ráadásul a könyvből sem az derül ki, miért ne valósulhatna meg egy ilyen utazás, hanem az, hogy miért nem kéne megvalósulnia, bármilyen csábítónak is tűnik a lehetőség.   

Az Aurora története olvasóját nem ringatja illúziókba, tehát ebből a szempontból sem számít klisés sci-finek. Még a Csillagok között is egyfajta happy enddel zárult (minden „hihetősége” ellenére), ehhez képest e regény sztorija mintha egy nagy felkiáltójel lenne, ami arra figyelmeztet, csak addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér és ez a „galaktikus takaró” Robinson szerint legkevésbé sem nyúlik túl a Naprendszeren.

Könyve azt sugallja, hogy inkább a Földet óvjuk meg, mert az nemcsak könnyebb, de lehetséges is, ellentétben azzal, amit a regényben szereplő csillaghajó utasai tűztek célul maguk elé: új életet kezdeni egy távoli bolygón – ami azonban sajnos nem más, mint egy hideg, csupasz kődarab. Távolról sem az az édenkert, ami egyes sci-fikben megjelenik és pláne nem az, amit a könyv főhősei várnának: sajnos önmagában attól, hogy 160 évig tart eljutni valahova, az még nem lesz második Föld vagy földi paradicsom.

Csalódások sorozata éri őket a vágyott bolygóra érve.

Súlyos konfliktusokhoz vezet, hogy az addig egységes csapat kettészakad: egyesek lehetetlennek ítélik az életet a bolygón és visszafordulnának, mások csak azért is megpróbálnának valamilyen életet kialakítani a holt kődarabon.

Az sem könnyíti a helyzetet, hogy ennek a generációnak már távoli emléke sincs a földi életről: már a dédszüleik is a csillaghajón születtek, éltek és haltak meg, tehát sokan a sosem ismert földi élet után sóvárognak, megfeledkezve arról, hogy őseik nem ok nélkül hagyták el hazájukat.

Mindkét csapat motivációja érthető, ráadásul a két szándék gyökere is közös: börtönnek érzik az egyre rozogább csillaghajót (amely hogy is lehetne jó állapotban, több mint 150 év folyamatos használat után – ezzel így is rekorder az ember alkotta gépek között), végre le akarnak kerülni róla vagy így, vagy úgy.

A légkör egyre feszültebb, a fedélzeti számítógép az elmérgesedő konfliktus egy pontján egyfajta deus ex machinaként kénytelen is közbeavatkozni.

Végül nagyjából a csoport fele visszaindul a Naprendszerbe – melyikük hozott jó döntést?

Lehet, hogy mindkét kísérlet elbukik?

Nagyon elgondolkodató, zseniálisan megírt történet, nem is mondok róla többet, csak ennyit: mindenképpen érdemes elolvasni.

Philip K. Dick regényeinek, a Csillagok között című filmnek és ennek a könyvnek köszönhetően teljesen más szemmel tekintek a science fiction-re, mint korábban.

Igenis van benne érték – és azt értékelem is.

Megjelent: 1556 alkalommal