Pár napja értesültem erről, meg is szereztem azóta, mégis keserű szájízzel vettem kézbe ezt a kiadványt. Több oka van ennek, de mindegyik független Karinthy személyétől, szövegétől egyaránt; magyarán a kiadással van bajom és ennek nincs köze ahhoz sem, hogy kezdettől fogva görbe szemmel méregettem azt a Nemzeti Könyvtár nevű sorozatot, melynek részeként Karinthy Naplója is megjelent.

Sosem hittem volna magamról, hogy valaha megvenném önszántamból e sorozat bármely kötetét is, mivel nagyon furcsa számomra ez a csúnya barna könyvfolyam: zavaros és elég egyoldalú ideológiai háttérrel megtámogatva az épp regnáló hatalom kicsipegeti a neki tetsző (ideológiájába passzoló?) műveket a magyar kultúra „szövegemlékeiből” (írnám, hogy a magyar irodalomból, de a sorozat nemcsak irodalmi művekből áll), majd az adófizetők pénzén sorozatba rendezi. Tudtommal soha nem történt ilyesmi korábban, talán nem véletlenül. Ahogy talán az sem véletlen, hogy éppen most történik meg.

Magyar írók, hősök, tájak, mesék, ízek, ritkaságok és ünnepek: ilyen alkategóriákra oszlik az egyre csak terebélyesedő sorozat, amelyben ugyanúgy megtalálhatók irodalmunk klasszikus írói (Jókai, Karinthy Frigyes, József Attila) mint azok, akiket talán pont e sorozatba való beemeléssel szeretnének klasszikusnak láttatni (Tormay Cécile), noha önmagában ettől még nem válnak azzá.

De van itt könyv madarakról, reformkori útirajzokról, a magyar konyháról, október 23-ról… Igazából egy nagy katyvasznak tűnik az egész, amit csak valami megfoghatatlan, homályos rendezőelv terel egységbe: „A sorozat mind a kiválasztott műveket, mind a kötetszámot illetően nyitott, a folytatást valójában a közönség formálja majd véleményével, igényeivel, javaslataival. A cél azonban mindvégig változatlan marad: olyan kötetek szülessenek, amelyeket jó olvasni, és amelyek által gazdagabb, bölcsebb, igazabb magyarok leszünk.”

„Olyan kötetek szülessenek, amelyeket jó olvasni”: elképesztő egy vállalás ez, mintha nem ugyanerre törekedne az összes könyvkiadó (kivéve talán a szakkönyvek kiadói). „...Amelyek által gazdagabb, bölcsebb, igazabb magyarok leszünk.” Ez meg aztán végképp a megfoghatatlanság csúcsa számomra: nem véletlenül nem fejtik ki, inkább simán ezzel a mondattal zárják a sorozat rövid leírását. A gazdagabbat, a bölcsebbet értem, de mitől „igaz” vagy „kevésbé igaz” magyar valaki? Inkább bele se gondolok, teljesen nonszensznek tartom ezt a felvetést.

Aztán ott a külcsín is. Jó ízlésű ember szerintem nem szívesen rakja a polcra ezeket a köteteket: böhöm barna könyvek, mindegyik gerincén ott virít a magyar címer, a borítókat trikolór foglalja keretbe, nehogy egy pillanatra is elfelejtsük, mi itt a hangsúlyos. (Pedig: „A könyveket eljuttatják valamennyi közkönyvtárnak, valamennyi iskolai könyvtár számára, és azzal a feltétellel, hogy “berendezési tárgyak legyenek” iskolaigazgatóknak, valamint a jelentősebb települések polgármestereinek.” Ha eleve „berendezési tárgynak”, tehát szinte sosem forgatott könyven vannak szánva, az ember pláne nem érti, miért ez a csúnya dizájn...)

Nemcsak csúnya, de nem is túl olvasóbarát kiadványok ezek: lexikonméretük szinte lehetetlenné teszi, hogy kézbe véve olvashassuk őket. A lapok olyan vastagok, hogy Karinthy naplóját olvasva többször is azt hittem, összeragadt két lap. Igaz, azt a javukra kell írni, hogy nagyon jó minőségű papírt használnak – bár sok szempontból úgy gondolom, ez, ebben a formában pazarlás.

Csak a Karinthy-naplóra tudok hagyatkozni kritikámban, de egyrészt sajnos éppen elég bajom van vele ahhoz, hogy ez elégnek bizonyuljon, másrészt pedig: cseppben a tenger. Címéhez (Napló 1974 - 1991) hűen a Karinthy-napló szövege olvasható a kiadványban, többnyire elütés-mentesen (ami jó dolog), de ezzel kimerülnek a pozitívumok. Se lábjegyzetek, se semmilyen kiegészítő magyarázat (függelék, utószó, szerkesztői jegyzetek, megjegyzések) nem szerepel és ez lehetetlenné teszi, hogy önmagában, minimális háttérismerettel (vagy akár anélkül) élvezettel olvashassuk a művet.

Ennek köszönhetően nagyon nehéz dolgunk van, ha nem vagyunk tisztában Karinthy Ferenc rokoni-baráti viszonyait illetően – márpedig, hogyan is lennénk? Legfeljebb Szalay Károly 1979-ben megjelent életrajzából és Karinthy Márton Ördöggörcséből, de nyilván ezek sem fedik le teljesen a naplóban megjelenő kapcsolatrendszert – egyébként is, milyen könyv az, amit két másikkal párban kell olvasnunk ahhoz, hogy világosan értsük, miről-kiről van szó?

Olyan felütni ezt a kötetet, mintha Karinthy eredeti naplóját olvasnánk: persze nem úgy értem ezt, mint egy fakszimile kiadásnál, mert az még érdekes is lenne, hanem, hogy a szövegen kívül semmilyen támpontot, kapaszkodót nem kap az olvasó, csak a pőre eredeti szöveget.

Gyarmati Fanni 2014-ben megjelent naplója iskolapéldája annak, hogyan, milyen alapossággal kell egy ilyen kiadást sajtó alá rendezni, ráadásul úgy, hogy a jól olvashatóság se csorbuljon. Ott bőséges (de sosem terjengős, mert a lényegre szorítkozó) lábjegyzetek segítik az olvasást, sőt a kötet végén minden, a naplóban felbukkanó személy rövid életrajza is olvasható. Ha maradna bármi kérdés az olvasóban, az biztos, hogy nem a szerző és nem a kiadás hibája (feltéve persze, hogy hibának tartjuk, ha kérdéseink vannak).

Karinthy Ferenc jelen kiadásban olvasható naplója viszont már az első oldal legelső, 1974 január 1-jei bejegyzésénél lábjegyzetért kiált: „Szilveszter éjszakája. Ágiék telefonáltak Párizsból.” Kicsoda Ági? Mit keres Párizsban? Két mondat után máris két kérdés, amire az olvasó joggal lenne kíváncsi. Hiszen, míg egy regénynél a szerzői szándék előbb-utóbb minden mozzanatot érthetővé tesz, addig egy ilyen, elsősorban „belső használatra szánt” szövegnél igenis kellenek azok a mankók, kapaszkodók, ismeretterjesztő lábjegyzetek, melyeket – mondjuk – a Tanár úr kérem nem vagy alig igényel, mert önmagában is hat és él a szöveg, hiszen eleve azzal az igénnyel íródott, hogy önállóan legyen kerek egész és álljon meg a „saját lábán”. Csakhogy egy, bár irodalmi igénnyel írt, azonban nem elsősorban irodalmi célú naplónál ezt az „önmagában való érvényességet” lehetetlen elvárni, hiszen a számára legevidensebb témáról ír a szerző: saját gondolatairól, életéről, annak mindennapjairól és mivel magának ír, nagyon mesterkélten hatna, ha zárójelben odaírná, „kicsoda Ági és miért van Párizsban”. Hiszen ő, az író, pontosan tudja, minek magyarázná magának? A lábjegyzetelés és a szövegmagyarázat a szerkesztő dolga, ha egyáltalán kiadják valaha az adott művet, mert személyes jellegén túl is érdekes és fontos lehet. (A szerző dolga „csupán” az írás – de nem a túlírás, amibe hamar belecsúszna, ha magyarázni kezdené írás közben azt, amiről, sőt amit ír, tehát végső soron magát a naplót.)

Szóval sajnos nem arról van szó, hogy általában jól olvasható a napló így, önmagában: mint látjuk, már a második mondat a megértéshez szükséges alapkérdéseket vet fel. Ezért nagyon zavaró, hogy az olvasó bármiféle segítség és kapaszkodó nélkül teljesen magára van hagyatva, utalva: boldoguljon a szöveg olvasásával , ahogy tud.

Ketten is írtak előszót a kötethez: az író fia, Karinthy Márton (aki ezzel egyébként egy csapásra hitelesítette is számomra ezt a kiadást: abban, hogy megvettem egy Nemzeti Könyvtár-kötetet, szinte fontosabb szerepe volt annak, hogy Márton a nevét adta hozzá, mint, hogy egy Karinthy Ferenc-könyvről van szó: annyira viszolyogtam ettől a sorozattól, hogy önmagában a megjelenés ténye még kevés lett volna a vásárláshoz, hiszen a Napló elérhető más, korábbi kiadásban is), és Huszti Péter színész, Karinthy Ferenc egykori jó barátja, akinek ajánlására a mű bekerült a sorozatba.

Egy ideje így, neves személyek ajánlásával dől el, kinek a művével bővül ez a könyvfolyam – igaz, az sehonnan sem derül ki, az ajánlók személyét milyen szempontok alapján választották, viszont az Huszti előszava alapján is egyértelmű, hogy objektivitás csak alig van az ajánlásban.

Egyfelől nem gondolom azt, hogy baj lenne a személyes szempontokkal, másfelől viszont, ha ez a sorozat azt a rangot, amire láthatóan igényt tart, kivívni akarná magának, nem pedig kezdettől adottnak venni, igenis objektivitásra lenne szüksége, részrehajlás nélkül.

Ugyancsak az objektivitás hiányára utal, hogy a Nemzeti Könyvtár egy másik, Schwajda György drámáiból válogató kötete a szerző fia, Schwajda Gergő ajánlása révén került be a sorozatba.

Ezen az alapon bárki bármilyen műve bekerülhetne a NK panteonjába, mert itt láthatóan nemcsak önmagában az adott mű fontos, hanem az is, hogy ki ajánlotta be, tehát egyfajta protekcióról van szó, ami miatt viszont felhígul az olyannyira hangoztatott minőség, a kezdettől sem világos koncepció pedig újabb gellert kap – nem egyes embereknek, hanem egy szakértő, minden értelemben elfogulatlan bizottságnak kéne döntenie a sorozatba bekerülő kötetekről – akkor a hitelességet senki sem kérdőjelezné meg, mert eleve adott dolog volna: ahogy számomra hitelesítette ezt a kötetet Karinthy Márton közreműködésének ténye, úgy hitelesítené a szélesebb közvélemény számára a teljes sorozatot elismert írók, irodalomtudósok (nem pedig az adott szerző rokonai, barátai...) részvétele a megjelenő művek kiválasztásában.

Igaz, hogy Karinthy Márton ugyanúgy az apja kötetéhez írt előszót, mint Schwajda, csakhogy nem miatta került be a sorozatba az apja könyve és ez fontos különbség. Szerintem ciki, ha valaki műve azért válik egy ilyen, szinte kizárólagos igénnyel-érvénnyel megjelenő sorozat részévé, mert egy rokona döntési helyzetben volt. Ennél csak az kínosabb , ha már az objektivitás látszatára sem ügyelnek, mert „tökmindegy” és „jó lesz ez”.

Visszatérve Karinthy kötetéhez: hiába a két előszó, egyikből sem derül ki, hogy az 1967 és 1991 között vezetett napló első hét éve miért maradt ki e könyvből? Az nem érv, hogy így is épp elég vaskos és ormótlan a kiadvány, hiszen egyrészt a sorozat többi tagja is ilyen, másrészt már eddig is voltak kétkötetes művei a NK-nak. De ez a kötet így csonka és az sem magyarázat e hiányra, hogy az Ulpius-ház 2008-ban már kiadta a Napló első részét, hiszen az csak az első három év bejegyzéseit tartalmazta, négy év (1970–1973) tehát még e két könyv birtokában is kimarad, azt viszont nem hiszem, hogy „a semmiből” egy harmadik kiadó egyszer csak megjelentet egy harmadik, ráadásul kronológiailag pont a két már kiadott között elhelyezkedő kötetet. Az Ulpius „érdeklődés hiányában” hagyta félbe (harmadba) a napló kiadását, ez a Nemzeti Könyvtár-beli pedig nyilvánvalóan nem fog visszamenőleg bővülni egy 1970–1973, esetleg 1967–1973 című kötettel.

Szóval bárhogy nézem is, eléggé el lett szúrva ez.

Ugyan már a Karinthy Ferenc halála utáni évben, 1993-ban megjelent a Littoria kiadó gondozásában a teljes napló (sajnos csapnivaló, hibáktól hemzsegő kiadásban), pontosabban Karinthy 1967 és 1991 között írt naplója, de mégsem a teljes szöveg, mert sok helyütt a még élő kortársak miatt húztak belőle. Sajnos jelen kötet két előszavának egyikéből sem derül ki, teljesebb-e ez a szöveg, mint a majd' 25 évvel ezelőtti első kiadásé.

Szóval furcsa helyzet ez: megjelent egy napló, ami abból a szempontból biztosan nem teljes, hogy az első hét év egy az egyben hiányzik belőle – de ezt legalább kételyek nélkül is tudhatjuk, viszont, hogy maguk a bejegyzések is eredeti, teljes formájukban szerepelnek-e, talán sosem fogjuk megtudni, hiszen, ahogy Ferenc életművének kritikai kiadása pont az életmű iránt mutatkozó (kiadói? olvasói?) érdektelenség miatt késik (az is kérdéses számomra, tervben van-e egyáltalán?), ugyanúgy nem számíthatunk arra sem, hogy a mind általa, mind Márton fia által főművének tekintett Napló kritikai kiadását valaha is kézbe vehetjük.

Ettől csak még bosszantóbb, hogy bár itt van ez a könyv, megjelent, bárhol elérhető, ráadásul terjedelme ellenére sokkal olcsóbb is, mintha nem állami pénzen, hanem egy – úgymond – „normál” kiadónál jelent volna meg, ráadásul azon is örvendezhetnénk, hogy a döntőbizottság számára nemcsak Tormay Cécile van a világon, pláne örülhetnénk annak, hogy a Karinthy név számukra sem csak Frigyest, de Ferencet is jelenti – én mégsem tudok örülni, mégsem tudok lelkesedni, pedig alapvetően minden új Karinthy Ferenc-kiadásnak örülnék.

Ráadásul Karinthy Ferencen aztán igazán nem múlott, ő tényleg mindent megtett, amit tehetett: bár magának írta, ugyanolyan színvonalon alkotta meg naplóját, mint a kiadásra szánt műveit – egy helyütt főművének nevezi, tehát amellett, hogy nagyon őszinte, privát hangulatú szöveg, ebből az elejtett megjegyzésből egyértelmű az is: írója feltételezte, hogy egyszer megjelenik. Érdekesen, színesen, szellemesen ír, amibe a kései években sok keserűség, komorság is vegyül, viszont minden sorából süt, hogy nagyon okos és művelt szerzőről van szó, aki híres vezetéknevét leszámítva is érdekes tudott maradni.

Mint említettem, háromszor adták ki eddig különböző részleteiben ezt a naplót – pedig bőven elég lett volna egyszer, méltó formában. Úgyhogy tessék, még mindig itt tartunk: hiába jelent meg Karinthy Ferenc (szerinte) főművének nagy része újra, mert ez így nem méltó hozzá, ennél többet érdemel ő és ez a szöveg is.

Én az egész NK-sorozat számomra irritáló sugalmazottsága (amiből szerintem pont ez a könyv lóg ki – szerencsére) és szubjektív mivolta felett is szemet hunynék csak ennek a kötetnek a kedvéért, ha olyan lenne, amilyen lehetett volna. Nem zavarna a csúnya, már-már ízléstelen külcsín és az ormótlanság sem (ez pedig nagy szó). Az egész könyv (és megkockáztatom: az egész sorozat) egy olyan lelkiismeretes, szívvel-lélekkel dolgozó szerkesztőért kiált, mint a Gyarmati Fanni Naplóját sajtó alá rendező szakember, illetve úgy is mondhatnám, mint szinte bárki, aki a „hagyományos értelemben vett” kiadóknál dolgozik (más kérdés, hogy a komoly szakemberek közül ki szeretne asszisztálni ahhoz az erőltetett nemzethyeskedéshez, ami e sorozat sajátja és fő inspirálója), melyek egyébként a NK számára rendelkezése álló anyagi keret töredékéből gazdálkodnak. A Nemzethy Könyvtár kiadójánál viszont úgy látszik, pont a szív, a lélek és (ez talán még rosszabb) az érdeklődés hiányzik, ami nagyon szomorú, mert olyan hozzáállást sejtet, hogy ugyan minek strapálják ők magukat, ha így is mindenhol ott virítanak a köteteik és így is van miben dúskálni, mert még a sorozat sikerétől / bukásától sem függ semmi? (Bukásról persze szó sem lehet, ezt eleve kizárja, hogy a kötetek tízezres példányszámának fele tiszteletpéldány.)

Egyszerre ijesztő és irritáló az a „most mi jövünk”-attitűdből fakadó tétnélküliség, aminek sajnos ez a kiadvány is ékes példája.