Iza színházban járt - Kötter Tamás: Ikea, vasárnap
vasárnap, 27 augusztus 2017 18:23

Kötter Tamás: Ikea, vasárnap

Írta:
Értékelés:
(5 szavazat)


Kötter Tamásnak két novellafüzére jelent meg korábban. Olvasni nem olvastam őket, de arra emlékszem, hogy kritikai fogadtatásuk pozitív volt és keresett kötetek voltak. Az IKEA, vasárnap Kötter első regénye és úgy gondolom, attól, hogy valaki jó novellista, egyáltalán nem biztos, hogy jó regényíró is, magyarán, hogy „van benne annyi”, amennyi egy hosszabb, több száz oldal terjedelmű történet elbeszéléséhez kell.

Mondják, hogy azért nehéz novellát írni, mert sűrítve, koncentráltan, akár néhány oldal terjedelemben kell felépíteni egy egész világot és egy kerek történetet. Ugyanakkor egy regénynél az jelent nehézséget, hogy a történet elég izgalmas, fordulatos, változatos legyen ahhoz, hogy akár több száz oldalig terjedjen. Nem mindenki Kosztolányi Dezső, aki egyaránt volt a novella és a regény mestere (sőt, a verseké is és az, hogy mindhárom műfajban maradandót alkotott, igen egyedülálló teljesítmény). Az ő nagy felfedezettje, Gelléri Andor Endre zseniális novellista volt, viszont egyetlen, A nagymosoda című regénye egyáltalán nem tudott felnőni néhány oldalas történeteihez.

Adja magát a párhuzam Gelléri és Kötter között, bár nem hiszem, hogy egy szinten volnának és sajnos kritikám tárgya nem csinált kedvet a Kötter-novellákhoz. (Szerencsére Gelléri novelláival előbb találkoztam, mint egy szem regényével.)


Párhuzamot látok a regény főszereplője és írója között is: foglalkozásuk (ügyvéd) és életkoruk (negyvenes éveik közepén) megegyezik, tehát joggal feltételezem, önéletrajzi ihletésű műről van szó. Ezt csak azért írom, mert jelen esetben szomorúnak tartom, ha az író és a karakter személyisége megegyezik, számomra annyira irritáló a Károly nevű főszereplő.

Érdekes módon, egyik kedvenc könyvemmel is párhuzamot érzek: Mark Lindquist ügyészként dolgozik Seattle-ben, harmadik regénye pedig egy Seattle-ben ügyészként dolgozó egykori rockzenész történetét meséli el (az önéletrajzi ihletettséget tehát itt sem zárnám ki), aki egy aktív rockzenész (azaz volt kollégája) perében képviseli a vádat, közben pedig próbál dűlőre jutni a magánéletével – a könyv hátteréül a '90-es évek végi Seattle izgalmas és pezsgő kulturális élete szolgál és az már csak hab a tortán, hogy a könyv címe (Never Mind Nirvana) pont a kedvenc lemezemre utal (újabb párhuzam egyébként, hogy a könyv ugyanúgy egy évvel a regény megjelenése előtt játszódik, mint Kötter műve, hiszen a Never Mind Nirvana jelenideje 1999, megjelenésének éve 2000, az Ikea, vasárnap cselekménye 2016-ban játszódik, a kötet pedig idén jelent meg). Ráadásul a Lindquist-regény csordultig van jó zenével (néhányra pont a könyv miatt figyeltem fel) és minden melankóliája ellenére süt belőle: élni jó. (Nem is értem, miért nem filmesítették meg: Nick Hornby remek forgatókönyvet tudna írni belőle, Cameron Crowe pedig úgy megrendezné, hogy csak na.) Lindquist könyve adott nekem, gazdagabb lettem tőle és beleláthattam egy általam ismeretlenül is csodált város mindennapjaiba, életébe, kultúrájába. Hitelesnek tűnt a fiktív történet.

Ehhez képest az Ikea, vasárnap a párhuzamok ellenére sem tekinthető a magyar változatnak. Sajnos. Nem azért, mert a helyszínül-hátterül szolgáló Budapest sosem volt a rockzene egyik fővárosa, mint a '90-es évekbeli Seattle, hanem mert az egész könyv hangvétele megkeseredett és cinikus, nem felemel, hanem lehúz, annyira sugárzik belőle a mai Magyarország. Ráadásul igen zavaró az a kettős mérce, hogy a főszereplő Károly egyrészt rémülten figyeli az időről időre feltörő és tüntetések révén megnyilvánuló kormánykritikus hangokat (kvázi minden kormánykritikát), másrészt minden prominens baloldali (Horn, Gyurcsány) vagy liberális (Juncker, éppenséggel Junkernek írva, de ez csak a számos sajtóhiba egyike) megkapja a magáét, de Angela Merkelt is kiosztja a bevándorláspolitikája miatt. Ehhez képest a jelenleg regnáló hatalmat se nem nevesíti, se nem minősíti. Trumpot ugyan megemlíti és bár maga a főszereplő nem jellemzi, egy másik regényalak isteníti és Károly, aki egyébként mindenben talál valami fanyalognivalót, a jelenlegi amerikai elnökben és magyar kormánypárti politikusokban nem. Se jót, se rosszat nem  mond róluk, ez a pártatlanság viszont mégsem objektívvé, hanem visszássá teszi a véleményét, hiszen szinte minden jelentős liberális nézeteket valló vagy baloldali politikuson fanyalog egy sort.

Arról nem is beszélve, hogy Károly (Kötter?) férfiszemmel is abszurd módon tárgyiasítja a nőket és szexuális tárgyként kezeli őket. Ez ugyanannyira nyilvánvaló annak, aki három oldalt olvasott el a könyvből, mint annak, aki végigszenvedte. Mark Lindquist említett könyvében szerelem van és érzelmek. Politika helyett a zene hatja át, közben pedig bemutatja a harmincas generáció útkeresését, ami annak ellenére sem fordul pesszimizmusba, hogy talán ugyanúgy mögötte vannak a legjobb napjai, ahogy a '90-es évek végére Seattle zenei értelemben vett aranykora is véget ért – érdekes párhuzam az egyes ember élete és a kulturális miliő között, mintha ugyanabban az életszakaszban volnának.

Kötter könyvében nyoma sincs a szerelemnek, jóformán minden oldalon szóba kerül a politika és az egészet áthatja a mai magyar valóság, de tényleg zavaró mértékben és ezt nem azért írom, mert egy ilyen valóságból az ember menekülni szeretne, kikapcsolódni belőle, nem pedig még jobban belemélyedni a szabadidejében olvasott regénnyel. Kötter könyve semmi pluszt sem ad. El sem vesz, mert még az sincsen, hogy rádöbbentené az embert önnön kisszerűségére vagy akár arra, mennyire nem veszi ki a részét abból, hogy ez a mai magyar valóság és az általa formált  társadalom változzon.

A katarzis minden értelemben elmarad.

Károly idegenkedve figyeli a tüntetéseket, ugyanakkor élvezni sem tudja azt a viszonylagos jólétet, amit az biztosít neki, hogy a maga módján (és bármiféle tiltakozás vagy ellenérzés nélkül) mégiscsak a rendszer szolgája. Egy középkorú ember vergődése tölti meg a lapokat, akiben minimálisan sincs semmi sajnálatra méltó: annyira ellenszenves, hogy szimpátia helyett csak szánakozni lehet rajta. Az olvasó nem tud és nem is akar azonosulni Károllyal, mert se oka, se motivációja rá.

Lindquist és Kötter könyvének ügyész főhősét sok más mellett 10-15 év életkorbeli különbség is elválasztja ugyan, de nem hiszem, hogy pusztán az életkoron múlik, hogy valaki a harmincas évei derekán meg tudja találni az életben az örömöt, valaki más pedig a negyvenes évei derekán jóformán minimálisan sem képes erre. Lindquist főhőse, Pete múltja, jelene, hétköznapja és hétvégéi izgalmasak, hihetőek, átélhetőek. Ehhez képest Kötter hőse, Károly csak vergődik, utálkozik és vagy szarnak tartja a dolgokat vagy unalmasnak. Persze Woody Allen karrierje is arra épül nagyjából, hogy a dolgok szarok vagy unalmasak, de ezt szinte mindig olyan öniróniával és humorral mutatja be, hogy az ember nemcsak szimpatizálni kezd a hőseivel (amellett, hogy jól szórakozik rajtuk), de időről időre magára is ismer és érdekes módon ez a felismerés legtöbbször nem fájó, hanem ugyancsak mulattató.

Ami Woody Allennél vicces és revelatív erejű, az Kötternél legjobb esetben is szomorú, de inkább irritáló. Nem is beszélve arról a sekélyességről, amikor egy-egy érzés, helyzet vagy hely leírásához egy autókról, bútorokról vagy házakról szóló reklámkatalógusból idéz – és még így is azok a könyv legjobb hasonlatai. Egy regénykarakter ellenszenvessé tételéhez szerintem nem kell háromszáz oldalon keresztül sulykolni, mennyire kiégett, sekélyes, hímsoviniszta seggfej valaki, elég ahhoz három oldal, a maradék háromszázat pedig akár meg lehetne tölteni valami sokkal érdekesebbel is.
A könyvben nincs jellemfejlődés és igazából semmi olyan váratlan, megrázó vagy nagy horderejű nem történik Károllyal, ami egyáltalán lehetővé tenne valamiféle szemléletmódváltást vagy személyiségváltozást.
Unja a munkáját, unja a feleségét és unja magát. Szánalmat keltő módon próbálja felszedni a kolléganőit, majd megismerkedik egy Eszter nevű nővel, aki a szeretője lesz és akit egyből otthagy, amikor a nő közli, gyereket szeretne – Károly „szerencséjére” addigra már nagyjából rá is unt Eszterre. Vergődik tovább a feleségével, akit egyszer megpróbál meggyilkolni, a történet vége felé pedig újra összejön Eszterrel, aki időről időre csatlakozik valami homályos vallási szektához.

Károly felesége, Mariann egyszerre áll háborúban Károllyal és saját testvérével, Károly egy szem lánya, Léda (aki nem is állhatna távolabb az Ady által halhatatlanná tett végzet asszonyától) tudomást sem vesz róluk, környezetvédelemmel és politikai tüntetésekkel foglalkozik inkább. Károly legjobb barátja, Barna elhagyja a feleségét (két gyerekük van, az egyik széljobbosnak tűnő politikai aktivista, a másik kocka), ráhajt a főnöke szeretőjére, emiatt kirúgják, majd felcsíp egy nőt, akinek ráhajt a lányára, emiatt később börtönbe és zártosztályra is kerül. Károly hiába sajnálja, ugyanúgy nem tud segíteni rajta, mint saját magán. Már a könyv kezdetén arra a következtetésre jut, hogy mindenki csak szexet akar és ő sem kivétel,  később ez kiegészül azzal, hogy ha épp nem akad senki, megteszi a pornó is.

Sajnos a történet semmivel sem érdekesebb (és megírva sincs sokkal jobban), mint ahogy az imént összefoglaltam. Mit lehet erre mondani? Van ennek értelme?  Van értelme megírni egy ilyen történetet? Rávilágít bármire? Ad és mond akármit a közhelyeken túl?
 
Idézeteket kerestem Kötter két előző kötetéből és ilyenekre bukkantam:
„Soha ne felejtsd el, valójában annyi idős vagy, ahány éves a barátnőd.”
„A kiscsajok a legsunyibb drogok.”

Komolyan, mint egy megkeseredett és kiéhezett Coelho. Kötter immár harmadik kötetében rágja jelek szerint ugyanazt a csontot, de még mindig nem látszik az értelme. Az Ikea, vasárnap elindul egy adott hangulatban, egy adott problémával és háromszáz oldallal később ugyanott tartunk: se feloldás, se megoldás, se katarzis, se semmi: a könyv ugyanolyan észrevétlenül ér véget, mint ahogy kezdődött és ugyanúgy nincs lezárása, ahogy igazi kezdete sem. Beazonosíthatóan megjelenik benne említés szintjén a Kispál és a Borz, a Quimby és Kovács Ákos, női princípiumostól. (Magyarán a regény minden negatívuma mellett még a mai magyar popzene azon része is felbukkan a szövegben, amitől eleve a hideg ráz – mit mondjak, ez sem könnyítette meg, hogy szeressem a regényt...)

Amikor végigolvastam, egyik kedvencem, Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvének utolsó mondatai ugrottak be: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Nem azért jutott eszembe ez a néhány mondat, mert Kötter regényére emlékeztetett volna (hacsak annyiban nem, hogy a „patkány” Károly személyiségének sunyiságára, a „romok” pedig magánéletére passzol kítűnően – de, hogy ez élet lenne?), hanem, mert legalább pár ilyen tartalmú sorral végződhetett volna az IKEA, vasárnap is: az amíg élünk, remélünk közhelyszerű, mégis  megnyugtató igazságával és a minden nehézség ellenére létező, jövőbe vetett hittel.

Komolyan mondom, egy ilyen lezárástól maga az egész könyv annyira más színben tűnt volna fel utólag, sőt akár még némi értelmet is kapott volna: az olvasó érezné, hogy mégiscsak ki lett futtatva valamire ez a háromszáz oldalnyi megkeseredett és cinikus rinyálás. De így az egész lóg a levegőben, az ember csak néz maga elé és azt kérdezi, mi a fene volt ez? Ha beraknánk egy turmixgépbe a Lokál egy tetszőleges számát, valami randiblog olvasói leveleit és egy férfimagazint, jó eséllyel ugyanilyen minőségű és tartalmú szöveget kapnánk és pont ezért nem tudok irodalomként tekinteni Kötter Tamás könyvére. Hiányzik belőle az a plusz, amitől mondjuk Örkény István még egy villamosjegy szövegéből is irodalmi alkotást tudott csinálni egy frappáns címadással.

Ha már címadás: Kötter javára írandó, hogy a könyv címe nagyon találó és remekül passzol a tartalomhoz, ami pont annyira unalmas és egyhangú, mint az IKEA, vasárnap – persze csak zárás után.

Megjelent: 1970 alkalommal