Iza színházban járt - Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
vasárnap, 05 augusztus 2018 20:24

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Értékelés:
(17 szavazat)

Azt mondják, egy regény szövegében a legfontosabb a felütés: az első mondat. Jelen cikk tárgyának első mondata igazából semmi különös, pláne nem a címéhez képest.Ez a könyv ugyanis véghezviszi azt a bravúrt, hogy már a címe szíven üti az embert (abban az esetben persze, ha fogékony rá, ha megpendít benne egy húrt): Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? Letaglózó erejű kérdés és annyi mindent sűrít magába…! Egy egész életet akár. Vagy egy egész világot?

Hány olyan társadalom létezik, ahol alapelvárás a közösségigényt a privát boldogság elé helyezni? Ahol a boldogságot a normalitással tartják egyenlőnek, a normalitásba viszont csak az fér bele, ami az adott közösség ingerküszöbén innen marad.

De még csak az se kell, hogy a saját életünk miatt üssön szíven a cím, az is elég, ha felötlik mondjuk egy irodalomtörténeti példa: Pilinszky élete tragédiája és boldogtalansága okozója (így költészetének gyökere is) az volt, hogy nem tudta összeegyeztetni a vágyait (homoszexualitását) a neveltetésével (a mélyen megélt, minden versét átható katolicizmussal) – vagy így, vagy úgy, de saját magát tagadta volna meg. Végül a könnyebb (?) utat választotta: a „normalitást”, illetve a társadalom és önmaga által is elvárt normát a boldogság helyett (azaz a folyamatos magánéleti kudarcokat és a vergődést a boldogtalanságban).

Jeanette Winterson viszont majd’ negyven évvel később született; egy teljesen más korban és társadalomban élve már úgy érezte, van más választása is: ha kell, megharcol a maga boldogságáért - bárkivel és bármivel. Nem találkoztam korábban olyan könyvvel, aminek csak a címéről teljes cikket tudnék írni. Egy ennyire jó címadás már önmagában bravúros írói teljesítmény – viszont fel is adja a leckét: nem lehet könnyű olyan könyvet írni, ami felér egy ilyen hatásos címhez. Öt éve hallottam róla először és az egyetlen dolog, ami megmaradt bennem ennyi idő távlatából is, természetesen a címe volt.

Egyből lecsaptam rá az idei Könyvhéten és nemcsak a kedvezményes ára miatt, hanem mert ugyanazt az érdeklődést váltotta ki belőlem, mint amikor – megjelenése előtt nem sokkal – felkeltette a figyelmem egy másik könyves rendezvényen.

Bizonyos szempontból persze félrevezető a cím: a napjainkban talán túlságosan is divatos önsegítő könyvek egyikének gondolhatnánk, de mindenképpen pszichológiai témájúnak. Pedig szépirodalom, illetve inkább szépirodalmi köntösbe bújtatott önéletrajz, hiszen egy többkötetes írónő meséli el már kialakult, markáns stílusában eddigi életét és azt, mi vezette az írói pályára. Több műve is olvasható magyarul, bár nekem még egyikhez sem volt szerencsém, a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs című regényt viszont szívesen elolvasnám (nem a magyar politikai életet illetően igen áthallásos címe miatt – ahhoz szerencsére nincs köze), hiszen egyrészt az volt az első könyve, másrészt sokszor hivatkozik rá ebben a könyvben. Érdekes módon az a kötet azonban (egyelőre?) nem jelent meg magyarul.

Manapság szinte minden kiadó elhelyez valahol a borítón egy-két figyelemfelkeltő mondatot az adott könyv valamelyik kritikájából és ahogy az Út a vadonba esetében, úgy itt is nagyon megfogott a borítón olvasható idézet, ezúttal egy brit újságból kiragadott két mondat: „Winterson prózája árad, mint a zene...” Engem (mint olyan olvasót, aki legalább annyira szeretem a zenét, mint az irodalmat) már ezzel a jellemzéssel megvettek, a következő mondatot („Megható, ugyanakkor okosan felépített írás, amelyet az utolsó mondatig lankadatlan figyelemmel olvasunk”) pedig magam sem írhattam volna szebben, azért sem, mert velem is pontosan ugyanez történt.

Kevés könyv van, amit ennyire gyorsan olvastam volna ki, a száz oldal/nap simán megvolt és mindig alig vártam, hogy végre olvashassam. Egy (ugyancsak nemrég látott) zseniális filmhez tudnám hasonlítani a stílusát: a Három óriásplakát Ebbing határában című mozi nemcsak szintén igen egyedi címével jelent párhuzamot Winterson könyvével, hanem abban is, hogy úgy mesél el egy alapvetően szomorú történetet, hogy időről időre megnevettet és éppen olyankor, amikor egyáltalán nem várnám. Érdekes élmény, az biztos; az embernek kis bűntudata is támad: egyáltalán nem vidám a történet, én mégis itt kacarászok, ez hogy lehet? Velem van a baj vagy tényleg ilyen rafináltan van megírva?  Csakhogy pont e csavar révén válnak sokkal életszerűbbé ezek a történetek, mint a „csak vidám” vígjátékok vagy a „csak szomorú” drámák, hiszen maga az élet sem teljesen „ilyen” vagy teljesen „olyan”, tehát sosem sablonos és fekete-fehér.

A regény címét adó, sokadszorra is meghökkentő kérdés Jeanette anyjának szájából hangzik el, aki se nem boldog, se nem normális – se nem anya, ha már itt tartunk, ugyanis a könyv alapproblémája (végül is minden gond kiindulópontja), hogy Jeanette-et örökbe fogadták. Igazi anyja lemondott róla, az őt örökbe fogadó pár (Wintersonék) viszont nemcsak, hogy fiút szeretett volna (tehát már eleve csalódottak voltak miatta), ráadásul az anya személyében egy valódi szörnyeteget (egy emberiség-gyűlölő vallási fanatikust), az apában pedig mindössze egy papucsférjet kapott, támaszt tehát egyikük sem tudott adni a lánynak és nemcsak onnantól kezdve, amikor rájött, hogy a saját neméhez vonzódik.

Sajnos nem onnantól szabadult el a pokol a házukban, hogy a mostohaanya ráébredt a kislány vonzalmára: a pokol kezdettől adott volt egy olyan asszony mellett, aki már eleve magát a világot is „egy csukott fedelű kozmikus szemetesnek” tartotta. Jeanette azonban eltökélte magában, hogy márpedig bebizonyítja: nincs itt semmi csukott fedelű kozmikus szemetes, a világ élhető és az élet igenis jó – csak azzá kell tennünk, és ha az nehéz munka is, megéri a fáradtságot. Ugyanígy tévedés az is, hogy boldogság és „normalitás” kizárja egymást. (Nem beszélve arról, hogy a címben citált kérdés mennyire hiteltelenül hangzik valaki szájából, aki egyik említett minőséget sem élte meg soha.) Sajnos, amíg a lány erre végül rájött, hosszú utat kellett bejárnia (de milyen jó könyvet írt belőle – ez talán őt is vigasztalja).

Ráadásul Jeanette helyzetét az sem könnyítette meg, hogy Winterson asszony hiába érte meg első könyve sikerét: egyáltalán nem volt büszke rá, hiszen a Nem a narancs... is önéletrajzi ihletésű volt, a szerző gyerekkorát dolgozta fel, megfilmesítették, díjakat nyert, az őt felnevelő asszonyság ebből az egészből mégis csak annyit látott, hogy ez a „hálátlan dög” kiteregette a családi szennyest.

Már eleve ez is teljesen abszurd: vér szerinti anya vagy sem, nonszensz, hogy a lánya sikereit látva nem büszkeség tölti el, hanem szívroham közeli állapotba kerül (ugyanakkor a könyv alapján ez tökéletesen jellemzi is az asszonyt).

Milyen volt hát az a gyerekkor, amit immár második alkalommal tár a szerző olvasói elé?

Winterson asszonyság nemcsak az embereket gyűlölte úgy általában (már eleve az elég döbbenetes egyébként, hogy nem azért döntöttek az örökbefogadás mellett, mert a nő meddő lett volna, hanem mert nem volt hajlandó lefeküdni a férjével), de a könyveket is. Jeanette az ágya matraca alatt gyűjtögette titkos kis könyvtárát, aztán amikor az asszony kiszúrta, fogta és azzal a lendülettel el is égette a köteteket az udvaron. Persze az író már itt sem hagyja ki a ziccert, hogy megcsillantson egy kis fekete humort: „Néztem a lobogó lángokat és arra gondoltam, milyen meleg és fényes lett a zord januári éjszaka. A könyvek mindig melegséggel és fénnyel töltöttek el.”

Általában viszont olyan megkapó mondatokra ragadtatta betű iránti szenvedélye, amivel mindenki azonosulhat, aki valaha is igazán szerette az olvasást: „Nem volt, aki segítsen, de T. S. Eliot segített. Amikor azt hangoztatja valaki, hogy a költészet fényűzés, valamiféle szabadon választható extra, csak a tanult középosztály kedvtelése vagy lényegtelen adalék, iskolában nem is kell tanítani, ha tehát hasonló szamárságokat hallok a versek, a költészet szerepéről az életünkben, akkor mindig gyanús, hogy az illetőnek túl simán ment minden. A küzdelmes élet küzdelmes szavakat kíván – költészetet. Ezt kínálja az irodalom – erőteljes nyelvezetet, kemény szavakat, akkor is, ha fáj. Nem rejtekhelyet, hanem lelőhelyet.” Ebben teljesen egyértelműen és világosan benne van, miért írnak és miért olvasnak verseket az emberek. Persze nem mindenkiben csapódik le ez az egész ilyen „drámaian” vagy akár szigorúan: néha egy vers csupán egy vers – néha viszont maga az élet.

Tetszik, hogy tűpontos az író stílusa, nem mismásol, sosem nyálas-nyúlós, mindig a dolgok lényegét ragadja meg és nemcsak akkor, ha a könyvek szeretetéről van szó. Ugyan melyik Coelho-könyvben olvashatunk ilyen érzékletes leírást az általános értelemben vett szeretetről? „Szeretni élénk színekkel lehet. Sosem vágytam a fakó változatra. A szeretet méregerős. Sosem kívántam felhígítani. Nem ijedtem meg a hatalmasságától, de fogalmam sem volt, hogy olyan megbízható is lehet, amilyen a nap járása. Hogy a szeretet naponta meg tud virradni.” Egyszerűen érezni, hogy nem beszél mellé: nem azért és nem úgy ír, hogy az olvasó kedvére tegyen. Semmi behízelgés, mégis, sőt talán éppen ezért nagyon olvasmányos és magával ragadó a stílusa: mert érzed, hogy őszinte.

Annyira szívügye az írás, hogy az sem érdekli, ha teljesen sebezhetően áll az olvasó előtt, semmit el nem hallgatva. Mintha úgy érezné: ez a minimum, amivel tartozik (egy író) annak, aki kitünteti a figyelmével. „Mindig van egy dzsóker. Nekem a könyv. Mindenekelőtt pedig a nyelv, a könyvek ajándéka. Az összetettség kifejezésének hajlékony eszköze. Mert a könyv és a nyelv által lehetséges, hogy szerelemre, szépségre kész maradjon a szív.”

Az idézetek alapján olyannak tűnhet ez a könyv, mint egy szerelmeslevél a betűhöz: az olvasáshoz, az íráshoz – és tulajdonképpen az is, de persze nem csak az. Meglátásai nem hagyatkoznak „csupán” az irodalomra, de mindig tűpontosak és nagyon találóak.

Egyébként meg annyi frappáns gondolat van benne, hogy csak ebből a kötetből kitelhetne egy Jeanette Winterson füveskönyve című kiadvány (de a teljes életművéből tuti: ez egy könyv alapján is nyilvánvaló, olyan bölcsesség és éleslátás sugárzik a mondataiból).

Összefoglalásként elmondható tehát, hogy ez a regény nemcsak, hogy végig fenntartja a figyelmet és felváltva gondolkodtat el, kacagtat meg vagy facsarja össze a szívet, de ezáltal abszolút fel is nő  szíven ütő címéhez és akit ugyanígy megfog már eleve a cím is, azt a könyv sem ereszti majd, ebben egészen biztos vagyok.  
       


Megjelent: 1281 alkalommal