Iza színházban járt - Tóth Anikó Dóra: Jobbra húzott történetek
hétfő, 13 augusztus 2018 23:09

Tóth Anikó Dóra: Jobbra húzott történetek

Értékelés:
(7 szavazat)

Sommás véleménnyel kezdem, hogy senkit se érjen meglepetés. Ez a legrosszabb könyv, amit valaha olvastam, amiért pénzt adtam, és amiről kritikát írtam. Elég nagy bravúr (nem tőlem, a szerzőtől). Ritkán írok olyan könyvről, ami nem tetszett, bár az sokszor tanulságosabb, mint egy szimpla dicséret. Kötter Tamás kötetét sem szerettem egyáltalán, de az azért mégis képviselt egy olyan irodalmi értelemben vett nívót, hogy nem lógott ki azoknak a könyveknek a sorából, amiket általában olvasni szoktam. Mitch Winehouse könyve sem tetszett, de azért az is meg volt írva (és lefordítva) egy olvasható színvonalon.


Tóth Anikó Dóra könyve nem szépirodalom, mint ami Kötter könyve szeretne lenni, nem is életrajz, mint Winehouse könyve volt, hanem riportkönyv. Winehouse könyvét azért olvastam el, mert szerettem volna megérteni egy jelenséget, amit legtöbbünk csak távolról szemlélhet (sikeres, tehetséges és mégis tragikus sorsú fiatal zenész – túl sok példa, túl kevés magyarázat), TAD könyve viszont amiatt keltette fel az érdeklődésem, mert olyasvalamiről szól, amivel hallomásból vagy személyesen mindannyian találkoztunk már.

Kíváncsi voltam, született-e már a nagyjából két évtizedes múltra visszatekintő internetes ismerkedés, társkeresés témakörében jó könyv, ezért kutatni kezdtem – hol máshol, mint a neten. Elérhető néhány ilyen témájú könyv magyarul, de ezt az egyet kivéve mindegyik gagyinak tűnt. A Jobbra húzott történetek viszont elég jó kritikákat kapott (igaz, csak egyetlen oldal foglalkozott vele jobban, leszámítva persze a szerző saját honlapját) és a címét is frappánsnak találtam. Azért érdekel ez a téma elsősorban, mert (minden korábbi szkepticizmusom ellenére) én is egy társkereső oldalon ismertem meg a feleségem.

Igaz, egy ósdibb társkeresőn, mint a könyv témáját adó Tinder (a szó magyarul „gyújtós”-t jelent, gondolom, arra utal, hogy a segítségével „lobbanhat szerelemre” egymás iránt két idegen) ami nem egy weboldal, csak egy okostelefonra telepíthető alkalmazás (tehát applikáció, röviden és trendin app). Ha tetszik valaki, jobbra húzod a képét a mobilod érintőképernyőjén, ha nem tetszik, balra és csak akkor tudtok írni egymásnak, ha mindketten „jobbra húztátok” a másikat. Egyszerű. (De amilyen egyszerű emberek szerepelnek a könyv lapjain, minden bonyolítás csak összezavarná őket, szóval érthető az egyszerűségre való törekvés.)

Rohanó világunk gyors megoldásokhoz szokott emberére szabott instant válasz a pártalálásra is – egyetlen dolog zavar be és lassítja a dolgot, maga az emberi tényező. Sokat hallottam erről az alkalmazásról, de nem próbáltam és most már nem is fogom – na, nem mintha akár ettől a könyvtől valaha is megjöhetett volna hozzá a kedvem. Sokkal személytelenebbnek és felületesebbnek tűnik, mint azok a társkereső oldalak, amikkel dolgom volt, és amik egyikén végül nem akármilyen szerencsével jártam.

Mint a könyv hátlapjáról kiderül, TAD kreatív szövegíróként dolgozik a reklámiparban. Sok minden eszembe jutott ennek kapcsán a könyvét olvasva. Egyrészt az, hogy tényleg nem kéne mindenkinek könyvet írnia. Másrészt az, hogy ha egy ilyen íráskészséggel megáldott ember kreatív szövegíróként dolgozhat, akkor már értem, miért olyan idegesítő és erőltetetten vicces a reklámok legtöbbje. Lehet szeretni, nem szeretni, de Geszti Péternek is ugyanez a szakmája; persze sokszor erőltetett a humora, de mégis egy színvonalat képvisel: olvasott, okos, jól fogalmaz és a néha kínos szóviccelési kényszere ellenére ezerszer jobban meg tudna írni egy ilyen (vagy bármilyen) témájú könyvet, mint TAD.

Gyanús lehetett volna, hogy szerzői kiadásban jelent meg ez a könyv, amikor annyi kiadó van az országban, ráadásul a Tinder egy népszerű téma, amire még a könyv színvonaltalansága és botrányos stílusa ellenére is harapnának, hiszen eladható. Ráadásul sok szemét is megjelenik (sajnos manapság már nemcsak zugkiadóknál) pont annál az egyszerű oknál fogva, hogy veszik az emberek. A szerzői kiadású könyvek terjesztése sokszor nehézkes, de ha jó kapcsolatai vannak az embernek, megoldható. (TAD könyve a szerzői kiadás ellenére is könnyebben elérhető, mint például Berczeller Imre Radnóti-kötete, amit az erdélyi Kriterion – vagyis egy tényleges kiadó – adott ki; és amire szintén sort fogok keríteni itt.)

A könyv címe frappáns ugyan, de önmagában nem sokat mond, hiszen mindössze arra utal, hogy kölcsönös szimpátia alapján indult történeteket mesél el. A hátlapon olvasható ismertetés reklámszövegíróhoz hűen bombasztikus és úgy végződik, hogy „Még csak szemezel ezzel a randiappal? Ha belekezdesz a történetekbe, égető vágyat fogsz érezni, hogy azonnal letöltsd.” Imponáló ez a határtalan önbizalom és érthető is, hiszen el kell adni a könyvet, ahogy az is meglehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, de minél tovább olvastam, annál inkább éreztem ellenkampánynak, anti-Tinder könyvnek – miközben teljesen nyilvánvaló, hogy nem ilyen szándékkal készült.

Ennek ellenére is frusztráló, hogy a stílusát nagyjából úgy lehetne körülírni, mintha egy 13 éves, magát Disney-hercegnőnek képzelő tinilány és egy arrogáns, cinikus bunkó férfi beszédmódja váltakozna benne, néha egy oldalon – akár bekezdésen – belül is. Sajnos sokan nem veszik észre, hogy a laza, könnyed stílusnak és a szimpla parasztságnak (és itt nem a derék földművesekre gondolok) semmi köze egymásoz. Ez a könyv is ékes példa rá. „Hogy mennyi idő után törlöm le az appot, az attól függ, hogy éppen mennyire toltam rajta nagyiparban a pasizást. Simán ki lehet égni pár barom után, aki szembe jön, na meg a hétköznapi, semmilyen srácok unalmas üzeneteivel is ugyanez a helyzet.”

Szívesen megkérdezném e sorok szerzőjétől, (aki nem biztos, hogy TAD, hiszen a könyv számos különböző ember történetéből áll össze) ugyan mi alapján van ilyen nagyra magával? Mindenki megérdemel egy minimális tiszteletet, akár szürke kisegér, akár álmaink netovábbja – mindenki, kivéve az arrogáns, öntelt bunkókat. Mindig az ilyen típusok szoktak a legnagyobbat koppanni, de annyira buták, hogy sosem fogják megérteni, miért, ennek köszönhetően újra és újra ugyanabban a helyzetben találják majd magukat. Ebben a fejezetben remekül szemléltethető az ún. „tajparaszt” stílus is az alábbi kis szösszenettel (nem mintha egy férfitól elfogadhatóbb volna, de ezzel együtt szomorú, hogy egy nő ír így):„Úgy vagyok vele, hogy ha az elején kaparok a pasi után, akkor a büdös életben nem fog becsülni és tisztelni, tehát még ha valami csoda folytán kapcsolat is lesz belőle, kitörölhetem vele a seggem.”
Hangsúlyozom, nem a „büdös élet” vagy a „segg” szavakkal van bajom, egyszerűen csak azzal, hogy indokolatlanul használja őket a téma kapcsán, amiről beszél. El akar mondani valamit és egyből indulatba jön. Annyira büszke, hogy már a „kaparás” gondolatától bepöccen. Így viszont nevetséges lesz és nem laza, pláne nem frappáns.

Szerintem, ha valaki elmesél egy történetet (és ez pont olyan, ahol még pórul is jár), szimpátiát akar kelteni maga vagy az álláspontja iránt az adott sztorit vagy személyt illetően – viszont ha helyből irritál a beszélő stílusa, az egész gellert kap, mert egyből azt nézem, miben volt ő a hibás és miben volt igaza annak, akiről olyan megvetően beszél. Rosszhiszemű, bizalmatlan, bunkó. Amikor egyik sem, akkor nevetségesen negédes, egyszerűen semmi érthető indoka nincs annak, hogy valaki úgy fogalmazzon egy könyvben, mint egy debil tizenkét éves a naplójában: „A találkozó után még mindig megnézhetem a szuper kis sorozatom remélhetőleg szuper kis részét.”

Miért kell így fogalmazni? Hozzátesz ez bármihez (akár a történethez, akár a beszélő személyiségéhez vagy az arról kialakult képhez) bármit? Ugyanolyan irreleváns negédesség, mint amilyen funkciótlan volt a „büdöséletezős seggtörlés”. Nem értem. Persze van rosszabb is.

Egy történettel később egy férfit a legelső próbálkozás és egy szem kudarcos randi hamar meggyőz arról, hogy a netes ismerkedés nem neki való (nem kell rágörcsölni, erőltetni nyilván, de az azonnali megfutamodás is ugyanolyan rossz). Becsületére legyen mondva, ő legalább őszinte volt: „Az előtérben rögtön a ruhatárat céloztam meg, hogy kikérjem a kabátom. K. meglepetten kérdezte, hogy mit csinálok. Úgy éreztem, eljött az őszinteség ideje. Elmondtam, hogy kiveszem a kabátom.” Mesteri feszültségkeltés drámai csattanóval.

A következő sztoriban azon van megdöbbenve a narrátor, hogy milyen jól alakultak a dolgok egy cuki, okos, vonzó és rendes lánnyal, aki azonban sajnos még a negyedik randin se akart lefeküdni vele. Ő nem adta fel, próbálkozott, próbálkozott, mire a lány egyre hűvösebben reagált, végül nem is lett köztük semmi. Ki érti ezt, hát nem? Hogy még a negyedik randin se! Frigid netán? Szerintem csak normális. A srác azon is csodálkozik, miért kerülik a rendes lányok, miért csak a furák jönnek neki össze. Min van meglepődve ilyen hozzáállással és úgy, hogy délután randizik az egyik lánnyal, este ágyba bújik a másikkal, néha még össze is keveri őket? Tulajdonképpen azt se érti, hogy ezen miért kell megsértődni. Darab, darab, hát nem? Így áll hozzá, közben meg azon sír, miért nem kell a rendes lányoknak. Érdekes lenne tudni, mit ért „rendes” alatt: aki nem váratja akár még az ötödik randiig is?

Zavar, hogy a szereplőknek nincsen normális neve, csak egybetűs monogramja: K., S., vagy bármelyik mássalhangzó. Ettől néha olyan érzés, mintha rendőrségi jegyzőkönyvet olvasna az ember. Az ordenáré, ostoba stílus mellett ez is távol tartja az olvasót attól, hogy beleélje magát az olvasottakba vagy együtt tudjon érezni bármelyik szereplővel. Ráadásul mesterkéltek, életszerűtlenek a párbeszédek is. Egy rosszul fogadott első csók után ki fogalmazna így a valóságban?
„Ne haragudj, de nem látod, hogy egy kis romantikát próbáltam belecsempészni a találkozónkba így az ötödik randi folyamán és ez most megint nem jött össze?”  Egy másik gyöngyszem: „Ez az egész eljárás, amit velem folytatsz, nem tetszik. Folyton én vagyok a prioritáslista legvégén.”

Miközben a szöveg igyekszik azt sugallni, micsoda egy laza dolog ez a tinderezés, ilyen karót nyelt módon fogalmaznak a párok, ha kilépnek a virtuális térből a valóságba. Inkább szippantsa be őket, komolyan. Lélektelennek tűnik ez az egész. Akkora a választék, hogy a bőség zavarában és a felületes jobbra-balra húzogatás közben hamar elfelejtődik: a másik oldalon is egy szép/csúnya, okos/buta, de „mégiscsak” érző ember van, nem pedig egy tetszés szerint, szex előtt/után eldobható tömegtermék.
 
Az ember azt gondolná, ha valaki könyvírásra, pláne könyvkiadásra adja a fejét, akkor tényleg ki is hozza magából a maximumot – nyilván jól felfogott anyagi érdekében, de azért is, hogy tényleg (és akár évek távlatából) büszke lehessen arra, ami kikerült a kezei közül. Biztos többet látok bele ennél, mint amennyi benne van vagy akár mint amennyit a szerző gondolkodott ezen egyáltalán, de én nagyon szomorú lennék, ha életem fő műve egy ennyire vacak könyv volna (már abban az esetben, ha valaha is könyvem jelenne meg – de én azért minden írói ambícióm mellett komolyan gondolom, hogy tényleg nem kell mindenkinek könyvet írnia). Ha pedig kihozta magából a maximumot és ez a maximum, akkor az még szomorúbb, mintha csak simán félvállról vette volna a témát és/vagy az írást.

Felmerül persze a kérdés: minden népszerűsége és aktualitása ellenére ér-e ennél több idő- és energia, esetleg tehetség-befektetést ez az egész témakör? A társas kapcsolatok, párkapcsolatok természetesen igen, hiszen mi lenne fontosabb náluk, az emberi élet alapját és lényegét jelentik. De ennek a nagy egésznek egy kis szeletéről, ami a netes társkeresés, talán azért születnek sekélyes és gagyi könyvek, mert még akkor se érdemel nagyobb elmélyülést a téma, ha sokak számára ez az út életük párjához és a boldogsághoz. Szép és jó, ha segíteni tud ebben, de ettől függetlenül lehetséges, hogy nincs a témában annyi és mivel ennyire benne van a köztudatban, újat se igen lehet mondani róla – miért is foglalkozna vele egy nívósabb szerző? (Ha nem így lenne, a netes ismerkedés történetének húsz éve alatt „óhatatlanul” született volna róla egy komolyabb kiadvány, akár magyar nyelven is.)

Azt azért elképzelhetőnek tartom, hogy egy pszichológus lát benne fantáziát, kutatást végez, majd meglátásait egy könyvben összegzi – csakhogy az valószínűleg inkább a szakmának fog szólni, mint a kutatás témáját jelentő laikusoknak. Ami persze nem baj, de ezért is tűnik úgy, ha elfogadjuk azt, hogy ez egy alapvetően azért mégiscsak felszínes vagy akár sekélyes téma, akkor azzal is meg kell békélnünk, hogy ennek megfelelő színvonalú könyvek születnek róla.

Megjelent: 1511 alkalommal