Maga a szerző így fogalmaz: „Könyvem hangneme haragos, értékszemlélete szokatlan”, sőt azt is hozzáteszi, hogy „H. Szabó Gyula, könyvkiadóm igyekszik elhatárolni magát könyvem lényegétől, de fő indoka annak megjelentetésére az, hogy nyíltan beszél, és olyan érvrendszert képvisel, amelyhez lehet viszonyulni”. Tömörebben is meg lehet fogalmazni szerintem: ez egész egyszerűen egy anti-Radnóti könyv és mint ilyen, nemcsak Radnóti esetében példátlan, de általában is: nem tudok még egy olyan kötetről, amelyik egy klasszikus költőnket állítaná pellengérre, pláne ilyen stílusban.

El tudnánk képzelni egy könyvet Csokonairól, Petőfiről vagy Adyról, amelynek fő mondanivalója, hogy az adott költő egy sznob, gőgös, származását megtagadó „gyökér” volt? Mindezt Radnóti esetében egy olyan ember tollából, aki hiába volt (11 évvel fiatalabb) kortársa, személyesen nem ismerte és „kortársi mivolta” ellenére ugyanúgy másod- és harmadlagos forrásokra kénytelen hagyatkozni (leszámítva persze Radnóti Naplóját és leveleit), mint mindenki, aki napjainkban ír könyvet a költőről.

Könyve hitelét növelné a személyes ismeretség, csökkenti viszont, hogy a költő egész életét és munkásságát egy mindent „negatív” fényben láttató szemüvegen keresztül nézi (ennek elsődleges oka Radnóti 1942-ben Komlós Aladárnak írt levele és annak Berczeller általi félreértése és -magyarázása).  

Sokatmondó, hogy még maga a könyvkiadó is elhatárolódik a könyvtől; sajnos annyira azért nem, hogy megtagadta volna a kiadását: pont a publikálás révén (és nyilván a várható profit miatt, mert egy ilyen „botránykönyv” persze mindig kelendő) azért mégiscsak közösséget vállal vele…
Radnóti és Berczeller tehát soha nem találkoztak, a költőhöz „legközelebb” 2006–2007-ben jutott a könyv szerzője, amikor volt alkalma háromszor is beszélni telefonon Gyarmati Fannival. Miért várta meg könyve kiadásával az özvegy halálát?

Hogy Radnótiné már ne tudja cáfolni a leírtakat, ne maradjon ellenvélemény?

Könyvét Berczeller az elmúlt (mondjuk) fél évszázadban akármikor megírhatta, kiadhatta volna, de a korrektség minimumát sem teljesítette, hiszen Fanni halála után jelentette meg.

Radnóti már több mint tíz éve az abszolút kedvenc költőm, az iránta érzett erős szimpátiámat – tulajdonképpen nevezhetjük rajongásnak is – Berczeller egy sokkal jobban megírt és jobb szándékú könyvvel sem tudná felülírni, nemhogy egy ilyennel.

Ez a rajongás az oka annak is, hogy igyekszem beszerezni minden Radnótiról szóló könyvet – illetve majdnem mindet: a barátai, kortársai által írt visszaemlékezések mindegyikét, a monográfiák, tanulmánykötetek közül viszont csak azokat, amik az elmúlt közel harminc évben íródtak és nem próbálják valamilyen hamis ideológia élharcosának beállítani a költőt, aki baloldali volt ugyan, de József Attilával ellentétben soha és semmilyen értelemben sem volt kommunista. Mivel jelen cikk tárgya friss könyv és nem fertőzi semmilyen ideológia sem (legfeljebb a szerző antipátiája), nem volt kérdés, kell-e a polcomra – kicsit megkésve ugyan, mert bár igyekszem naprakész lenni Radnóti-ügyben, Berczeller könyvéről mégis csak most, megjelenése után négy évvel hallottam először.

Mióta elolvastam, nemcsak nem csodálom, de nem is bánom, hogy így történt.
Mivel kedvenc költőm, ezért számomra mondhatni „személyes ügy” is, és ha bántják, támadják, mindig azt érzem, hogy meg kell védenem Radnótit.
Általában persze ezt a késztetést legyőzi bennem a tudat, hogy a költő életműve önmagáért beszél, ennek következtében maga „az ember” sem szorul védelemre, mert a mű és annak a magyar- és világirodalomban elfoglalt helye épp elég védelmet nyújt nemcsak a feledés, de az igaztalan kritizálás ellen is.
Általában tehát nem állok le megvédeni Radnótit – de most igen.

(Habár nem éltem abban a korban, amikor ő, ezért sosem fogom tudni kortársi szemmel nézni, viszont az idén 98 éves Berczeller Imre hiába volt kortársa, ha ugyanúgy elfogult, mint én – csak éppen negatív irányba. Mennyire sportszerű leállni „vitatkozni” egy majd’ százéves aggastyánnal, hát hol ellenfél ő, miért nem „hagyom békén”? Miért veszek tudomást a könyvről, miért nem hallgatok róla, mint mindenki más? Ezzel is csak reklámot csinálok neki. Persze – de egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni, nem tudok csak legyinteni rá. Talán pont azért nem, mert Radnóti egyik kortársáról van szó: ez valahogy plusz súlyt, nyomatékot ad a könyvének még úgy is, hogy nem ismerte személyesen a költőt.
Ha már sportszerűség, megkérdezném Berczeller úrtól, szerinte mennyire sportszerű egy klasszikus költőnket rugdosni több mint hetven év távlatából akkor, amikor már egyik ismerőse sem tudja cáfolni a könyvében írtakat?)

Kezdettől fogva nyilvánvaló számomra, milyen rosszhiszeműen áll Radnótihoz a szerző:
„Az, hogy egyik költeményét reklámcélokra használják fel, Miklóst annyira dühbe hozta, hogy a csekket darabokra tépte. A kereskedés, mint alantas zsidó foglalkozás, vörös posztó volt a szemében.”

Az első mondatban közölt tényből egyáltalán nem következik a másodikban megfogalmazott állítás, Berczeller nem is támasztja alá semmivel, tehát csak az ő Radnóti iránti ellenszenvének terméke egy ilyen párhuzam tény és (mire alapozott?) vélemény között.

Abból pedig, hogy Radnóti nem akart házitanítóskodni egyetemi évei alatt (tehát pl. matematikát, fizikát is tanítani diákjainak) Berczeller „természetesen” egyből arra következtet, hogy a költő alantas munkának tartotta és gőgből nem vállalta el (az fel sem merül benne, hogy az adott tárgyakhoz nem volt affinitása és megfelelő mértékű tudása sem). Később mégis azt írja róla, „ízig-vérig tanár volt” – hát akkor ugyan mitől derogált volna neki a tanítás? (Legalább saját magának ne mondana ellent B. I. a nagy vagdalkozás közben!)
Ha Berczeller pszichiáter szakemberként azzal a célkitűzéssel írta könyvét, hogy Radnótit „az embert” mutassa be, hogy lehet ennyire felszínes és hogy vakíthatják el ennyire a költő iránti ellenérzései? Nem az a célja, hogy objektíven bemutassa Radnóti alakját, hétköznapi emberként a legendán és a kultuszon túl és szó sincs róla, hogy „az ingát középen állítja meg”, mint azt könyve előszavában hangoztatja – nem (és nem csak) optikai csalódás, hogy negatív irányba leng ki az objektivitás „ingája”, hiszen csalódás rádöbbenni az előszóban frappánsan bedobott inga-hasonlat és a könyv szubjektivitása közötti eltérésre is.

Igaz, ez a könyv csalódás volt nekem már szó szerint az első oldaltól, ajánlása ugyanis így hangzik: „Kritikai kor- és jellemrajz avagy egyféle disszonáns hang, amelyet a szerző ama huszonegy zsidó munkaszolgálatos testvére emlékének ajánl, akiket keresztény „keretlegénnyé torzult magyar paraszt” katonák mészároltak le, miután megásatták velük sekély sírjukat.
A huszonkettediknek, Radnóti Miklósnak emlékét országszerte szobrok, plakettek, iskolák, könyvek hirdetik.”

Tehát Berczeller Imre, miután írt egy könyvet Radnóti iránti ellenszenve megtámogatására, odáig megy, hogy nemcsak nem ajánlja azt az emlékének, de egyenesen azt sugallja, hogy „épp elegen emlékeznek rá, emlékezzenek ők”.
Nem érzi, hogy ez így milyen paradox és visszatetsző egyszerre?
Így áll hozzá, mégis könyvet ír róla?
Egy komoly szakember hogy engedhet meg magának ilyen bántóan részrehajló gesztusokat?
Állítása szerint „az embert” akarja bemutatni, mégse érez Radnóti, az ember iránt annyi részvétet sem, hogy az emlékének ajánlja ezt a könyvet?
(Mellesleg a könyve hangja nem disszonáns, hanem hamis.)
Igaz, jogosan csak akkor ajánlhatná a költő emlékének a könyvet, ha valóban egy eddig nem ismert igazságot tárna fel benne (amivel Radnóti jobb megismerése révén voltaképpen az emlékét szolgálná), nem pedig szubjektíven vagdalkozna (amivel pont ennek az emléknek akar ártani) – szóval, végül is érthető (mert saját logikájába és koncepciójába illő), de ettől még nem elnézhető ez a gesztusa.

Már ennyiből is látható, hogy szó sincsen itt középen megállított ingáról. Ha a Radnótiról eddig megjelent kötetek szubjektívak voltak, hát Berczeller könyve szubjektív csak igazán.
Noha Ferencz Győző Radnóti-monográfiáját citálja vég nélkül, Berczeller mégis képes antiszemitának nevezni Radnótit – holott Ferencz kimerítően alapos könyvében ez a fogalom Radnótival kapcsolatban fel sem merül.

Arról nem is beszélve, hogy maga Radnóti a Komlós Aladárnak 1942-ben írt és már említett levelében világosan megfogalmazza, mit gondol származásról és zsidóságról általában ill. önmaga zsidóságáról külön.

Ez a híres levél szerepel Naplójában, Ferencz könyvében, de Berczeller könyvének függelékében is és az interneten ugyancsak elérhető.

Radnóti azt magyarázta meg benne kristálytiszta logikával, világosan érthetően, hogy miért nem adott verset egy zsidó antológiába: „általános érvényű” magyar költő szeretett volna lenni, nem pedig „zsidó” költő. Mindenkihez szólt, nem csak a zsidókhoz, ez független volt attól is, hogy saját kora mennyire nem engedett teret ennek a törekvésnek és versei csak halála után juthattak el a széles nyilvánossághoz (addig csak egy szűkebb körben voltak ismertek, mint arra Berczeller is utal könyve előszavában).
Muszáj hosszabban idéznem Radnóti leveléből, de érdemes az egészet elolvasni egyébként: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, „zsidó felekezetű” vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőiségem” ősi meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma” – írja a költő, majd később hozzáteszi: „Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom, s nehezítésül még hozzáteszem, hogy ha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm.”

Konklúziója pedig: „költőségem szempontjából ez nem lényeges.” Pontosan így van, persze, minél jobban szeretjük egy költő verseit, annál jobban szeretnénk „közelebb jutni” az emberhez, akár magánemberi mivoltát megismerni, annak pedig ez a problémakör is része.
De megismerhető-e a „versek mögötti ember” egy olyan könyvből, amelyet ugyan egy kortársa írt, de olyan, aki nemcsak őt magát, de tágabb baráti körét (noha sokan beletartoztak) sem ismerte személyesen, és az egyetlen dolog, ami összeköti költőnkkel, az a közös származás?

Ráadásul az antiszemitizmus vádja Radnótival szemben számomra önmagában is teljes képtelenség, de egy másik zsidótól még inkább abszurdnak érzem a feltételezést.
Hogy lehetett volna antiszemita?
Azzal saját magát is megtagadta volna még akkor is, ha nem érzett közösséget a zsidósággal és nem „érezte” zsidónak magát. Radnóti ennél sokkal okosabb volt, de nemcsak okosabb, humanistább is (sosem tett volna különbséget emberek között „faji” alapon).

Arról nem is beszélve, ha már Berczeller könyve többször hivatkozik rá, szételemzi és függelékben közli a Komlósnak írt levelet, sőt úgy beszél róla, hogy „részletesen tárgyalom könyvemben, mert azt koronatanúnak tekintem, mint a vád ügyésze”, akkor miért nem sikerült megértenie? Hogy lehet ennyire gyökeresen mást kiolvasni belőle, mint ami a világos és érthető szerzői szándék volt? Ennyire elvakíthat valakit a másik ember iránt érzett ellenszenv, ami „mindössze” (értem én, hogy Berczeller számára igen nagy súlyú dologról van szó, csak a miértet nem) abban gyökeredzik, amit Radnóti világosan kifejt levele imént idézett részeiben? Nem érzi zsidónak magát, de ettől még – természetesen – nem is tagadja zsidóságát, viszont pont ezért nem is adott zsidó antológiába a verseiből: nem akarta skatulyázni magát, minden magyar, a teljes magyarság költője szeretett volna lenni (ahogyan lett is), nem pedig „csak” zsidó költő.

Berczeller egyébként nemcsak azt nehezményezi, hogy Radnóti nem adott verset zsidó antológiába 1942-ben, de azt is, hogy özvegye ugyanígy megtagadta ezt 2009-ben.
B. I. „természetesen” egyből antiszemitizmust kiált – én viszont „mindössze” Gyarmati Fanni számos olyan megnyilvánulása egyikének látom ezt, amikor egyszerűen csak hű akart maradni férje szelleméhez.
Komolyan ezt kell felróni neki és akkor, amikor már meg se tudja védeni magát?
A könyvet olvasva egyre nyilvánvalóbb lett, Berczeller egy szempontból vizsgálta figyelmesen a Radnótival foglalkozó irodalmat: mi az, amit beilleszthet saját (és sajátságos), „haragos sértettségre” (ez saját meghatározása) alapuló narratívájába, mert annak vélt jogosságát alá tudja támasztani vele.
A nagy igyekezet vége egy újabb, az általa kifogásolt (mert szerinte pozitív irányban elfogult) korábbi monográfiákhoz képest más szempontból egydimenziós, ráadásul legjobb esetben is részigazságokkal teli, összességében azonban igazságtalan Radnóti-kép.

Egy helyen Radnótinak „költő mivoltából” fakadó kivételezett helyzetét teszi szóvá: „Sorstársak voltunk Radnótival. Csakhogy amíg őt, mint költőt az utászkatona melegen üdvözli és doktor urazza, minket az utászok – versengve keretlegényeinkkel – drótból font korbáccsal buzdítottak eredményesebb munkára.” Ezek szerint a könyv életben maradt szerzőjét kéne sajnálnunk a meggyilkolt költővel szemben, mert mennyivel rosszabb sora volt? Én valahogy továbbra sem tudom az életben maradtat sajnálni a meggyilkolt helyett, hiába, hogy amíg mindketten éltek, Radnótinak esetleg könnyebb volt – azért ezt a különbséget elég vastagon felülírja a későbbi sorsuk közti eltérés.

Berczeller minden sorából kiérezhető elfogultsága mellett az sem növeli könyve hitelét, hogy milyen feltűnően sokszor hivatkozik Vas Istvánra, aki Radnóti közeli barátainak egyike volt ugyan, azonban az ő önéletrajzi regényéhez kötődik Gyarmati Fanni kevés nyilvános megszólalásának egyike. 1988-ban ugyanis a költő özvegye nyílt levelet tett közzé a Vas István említett önéletrajzában Radnótiról olvasható valótlanságok helyreigazításaképpen. Ráadásul hiába cáfolta egyértelműen Vas állításait (melyek lényege, hogy Radnóti tudatosan vállalta a mártíriumot – noha a versei és mások visszaemlékezései se mártír-alkatnak mutatják: „bíbor parázson / ha kell, zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam, de mégis visszatérek; / ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg” – hát hol van pl. ezekben a sorokban vagy bárhol máshol az életműben a mártír-szerep vállalása?), azok a mai napig olyannyira továbbélnek, hogy – sajnos – neves irodalmár is hivatkozik rájuk.

Persze, a Vas Istvántól merítés a könyv legkisebb problémája.
(Azt az egyet nem vethetem Berczeller szemére egyébként, hogy minden elfogultsága mellett azért ne lenne alapos: a könyv főszövegének 279 oldalára 271 lábjegyzet jut – a baj inkább azzal van, milyen szándékkal tálalja az olvasottakat és milyen következtetéseket von le ezekből a hivatkozásokból.)

Saját félremagyarázásai sokkal zavaróbbak.
Amikor Radnóti azt írja: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is”, azt Berczeller így kommentálja: „Ha nem ismernénk kétségbeesett levelét Fifihez, amelynek tanúsága szerint szégyelli, hogy fényes nappal zsidó egyetemista bajtársaival kényszerül felvonulni, s ezzel kinyilvánítani zsidó mivoltát, akkor hitelt adhatnánk ezeknek a fellengzős kijelentéseknek.”
Egyrészt, mi a fellengzős Radnóti idézett szavaiban? Az őszintesége? Másrészt, ha a költő nem azt írná az említett diákkori levélben (amit egyébként 70 oldallal korábban maga Berczeller idéz!), hogy „Nem szégyenlem Drága, de mire való ez?”, akkor is közbe lehetne vetni, hogy Berczeller a 21 éves diák véleményét kéri számon a 33 éves költőn.
De erről szó sincs: Radnóti ugyanúgy állt a kérdéshez mindkét életkorban, Berczeller viszont nagy elvakultságában saját magát teszi nevetségessé, nem pedig a költőről rántja le a leplet (ami pedig láthatóan eltökélt szándéka).
Persze ez még hagyján, van sokkal rosszabb is.
Kimondottan gusztustalan, ahogy Szerb Antal meggyilkolásáról írva Berczeller így kiált fel:
„Az ő halála, nem a Radnóti Miklósé volt mártírhalál!”
Ez valami mártíromsági verseny? Nem épp elég tragikus e két halál önmagában is?
Szerintem jelen esetben, két gyilkosság között egyáltalán nincs helye olyan beteg és tisztelettelen méricskélésnek, hogy melyik volt tragikusabb, melyik halál volt „mártírabb” – halál és halál között éppen lehet különbség („ágyban, párnák közt” vagy „a harc mezején”), na de gyilkosság és gyilkosság között?!  
Egyre világosabb, miért övezi ilyen mély (és jogos) hallgatás ezt a könyvet.
Annyira elvakult a szerző, hogy minél tovább olvassa az ember, annál kevésbé tudja komolyan venni ezt a „haragos sértettséget”.

Érdekes módon „mindennek ellenére” Berczeller néha meglepően megértő Radnótival: karakánságának egész alfejezetet szentel (persze „természetesen” vélt antiszemitizmusának is), költészetét pedig így magasztalja: „Kezdeti modorossága, amelynek célja az erős hatásokra törő meghökkentés, érett felnőttkori verseiben klasszikus minőségű, elbűvölő mesterművekben változott át költői pompává.”

Ugyanakkor könyve előszavában ezt írja: „Radnótinak a bori noteszben talált költeményeivel nemcsak a magyar, hanem a „világpantheonban” is biztos helye van. Ezek nélkül – véleményem szerint – kétséges, hogy elérte volna az utókor ilyen fokú megbecsülését. Neve életében nem forgott úgy közszájon, mint számtalan más író-költő kortársáé.”
Egyrészt: miért fontos, mely művei miatt tartják számon a világirodalomban és nélkülük számon tartanák-e, ha a lényeg, hogy számon tartják egyáltalán?
Másrészt: hallott-e már József Attiláról, akit életében ugyanúgy csak egy szűk kör ismert, mint Radnótit?
Ráadásul egy művész saját korabeli ismertsége és az utókor elismerése között pont semmilyen kapcsolat sincsen: Van Gogh kevesebb, mint Picasso, csak azért, mert saját kora nem ismerte el?

Egy olyan könyvben, amely állítása szerint „az igazi” Radnótit mutatja be, mi értelme a „mi lett volna…” / „mi lenne, ha…” kezdetű felvetéseknek?

Irrelevánsak, már csak azért is, mert egy feltételezés senki szemében sem fogja csökkenteni Radnóti munkássága jelentőségének tényét.

Egyébként az az érzésem, mintha Berczeller csakis azért dobna be időnként egy-egy elismerő mondatot Radnótiról, a költőről, hogy „Objektivitás” feliratú pajzsként maga elé tartva tovább becsmérelhesse mögüle Radnótit, „az embert”. 

Ha valóban objektív lenne és nem magánemberi „haragos sértettsége” motiválta volna írásra, hanem pszichiáter szakemberként szerzett ismeretei, akkor most egy üdítően friss szemléletű, a szokásostól eltérő nézőponttal rendelkező tanulmánykötettel lenne gazdagabb a Radnótival foglalkozó irodalom. Ehelyett született egy könyv, amely ugyanazokkal a forrásokkal dolgozik, mint bármelyik korábbi, semmi új tényt sem tár fel Radnóti életéről, tehát legfeljebb Berczeller véleménye jelent újdonságot benne, annak negatívan szubjektív mivolta miatt viszont kis túlzással azt is mondhatnánk, ez a kötet a szerzői szándék ellenére sokkal inkább szól (és sokkal többet mond) Berczeller Imréről, mint Radnóti Miklósról. 

Egy Gyarmati Fanni-naplóidézet kapcsán az alábbiakat írja a szerző: „Ha valakinek a szavait másvalaki lejegyzésében idézzük, nem lehetünk biztosak a szavak valódiságában, legföljebb a mondanivaló lényegében.”
Érdekes módon a kötetben valósággal „szétidézett” Vas István-önéletrajzban (aminek állításait, mint említettem, személyesen Gyarmati Fanni cáfolta – sajnos láthatóan hiába) csak egyszer és épp akkor kételkedik Berczeller, amikor egy Radnótira nézve pozitív állítását idézi.
A költő özvegyének szavait viszont, ha csak finoman is, de azonnal megkérdőjelezi.
Mitől hitelesebb Berczeller Imre számára Vas István, mint Gyarmati Fanni?
Csak attól, hogy ebbe a fals bálványdöntő-koncepcióba jobban passzoló dolgokat tud idézni tőle?
(Baróti Dezső neve viszont egyszer sem bukkan fel e könyvben, holott legalább olyan közel állt Radnótihoz, mint Vas, ráadásul egy valóban jó könyvet is írt róla.)
Ennél csupán a kiütköző rosszindulat lehet szomorúbb: Radnóti leghíresebb versének (Nem tudhatom…) egyik híres sora („hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”) kapcsán Berczeller egyenesen ezt írja: „Bűnösök úgy, mint a Hitlert támadó szövetségesek, akiknek győzelméhez fűződött egyetlen reménységünk? Ezt a költeményt nemcsak fajtájával, hanem vélt hazájával szembeni árulásnak is fel lehet fogni” és „Ha mi is bűnösök vagyunk, akkor mindenki bűnös. Ha pedig mindenki egyformán bűnös, akkor senki sem bűnös!”
Egyrészt remélem, ezzel nem azt akarja sugallni Berczeller, hogy Radnóti a nácikat vagy a velük kollaboráló magyarokat mentegeti (vagy bűneiket relativizálja) versében, másrészt, ha így lenne, akkor ezek szerint Berczeller Imrén kívül eddig mindenki rosszul értelmezte a hazáról és a hazaszeretetről írott egyik legszebb és legmegrázóbb magyar verset?

Könyve záró soraiból csak „a rend kedvéért” még egy kis lenézést is kiérezhetünk:
„Radnóti utolsó otthon töltött heteiben a háború utáni terveiről beszélt.” (Ez a mondat még rendben van, kiemelni viszont azért fontos, mert már csípőből cáfolja a Berczeller által alapműként olvasott Vas István-önéletrajz legvitathatóbb, „tudatos mártíriumra” vonatkozó kijelentését. Berczeller sem ért vele egyet szerencsére, de pont emiatt nem értem, miért veszi ennyire készpénznek Vas összes többi állítását, ha akad köztük egy ilyen nyilvánvaló igaztalan legendagyártás is, ami talán a leginkább árt Radnóti posztumusz megítélésének.)
„Mi, akik átéltük mindazt, amit ő nem, elgondolkozhatunk rajta, vajon ez a szocialisztikus elképzelésektől fűtött, idealista széplélek hogyan került volna összeütközésbe a Sztálin és Rákosi nevével fémjelzett, ostobán aljas rendszerrel. Egy újabb csalódás a több mint valószínű bebörtönzéssel erősen sebezhető idegrendszerét a bori megpróbáltatásokhoz hasonló traumával sújtotta volna. Talán a tragikus vég még kegyes is volt hozzá?”
Berczeller korábban „művészi (nem praktikus) magatartásúnak” nevezte (a verséért kapott, majd összetépett csekk miatt) Radnótit, magyarán tehát a hétköznapokra vetítve életképtelennek, most pedig atyáskodó lenézéssel „idealista szépléleknek”, mintha nem egyik legnagyobb költőnkről, hanem valami gyengeelméjű anyámasszony katonájáról lenne szó.
(Véleményem szerint egyébként a művészi magatartás és a praktikum egyáltalán nem zárják ki egymást: Dalí pl. elég jól el tudta adni magát, közben nála „művészibb magatartású” alkotót nehéz lenne elképzelni.)

József Attilára valószínűleg igaz, hogy nem bírta volna ki a háborút, Radnóti viszont megviselt idegekkel ugyan, de mégiscsak túlélte a nagyját, ráadásul a legembertelenebb körülmények között is remekműveket alkotott (ezt legalább Berczeller sem vitatja el tőle). Azok után, amiken keresztül ment a háború alatt, ha életben marad, a Sztálin-Rákosi éra (kis túlzással persze) meg se kottyant volna Radnótinak szerintem.

Szerető és hűséges felesége mellett támasza lehetett volna egyik legjobb barátja, Ortutay Gyula (éppenséggel a költő az ő címét írta a Bori noteszbe), aki még a Kádár-rendszerben is befolyásos, magas tisztséget betöltő figura maradt – tehát Radnótinak akárhogy alakult volna az élete a háború után és később, az az egy biztos, hogy jobban, mint a háború alatt.

De a könyv utolsó mondatában a kegyes sorsról megfogalmazott kérdés cinizmusát ettől függetlenül kikérem magamnak Radnóti személye és emléke nevében is.
Igaz, az ajánlással együtt „szépen” keretbe foglalja a könyvet:
„Radnótit ünnepeljék mások” és „egyébként lehet, hogy még jól is járt a sorsával”.
Gratulálok, Berczeller úr, büszke lehet a könyvére (épp csak azt nem értem, ehhez a két tagmondathoz miért volt szükség teljes könyvre, ha ez a maximum, amit ki tudott hozni ebből a témából).
Radnóti Miklós emlékezete viszont szerencsére az Ön megbecsülése nélkül is „oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház”.