Nem szerettem, de hát nem is sokat tett azért, hogy kedveljék. Öntörvényű volt, a maga útját járta (ez tiszteletreméltó), ami pont önmaga miatt lett rövidre szabva (így vált újabb intő példává egy amúgy is túl hosszú sorban). Anakronizmusnak tűnt állandó botrányaival, drogfüggőségből alkoholizmusba tántorogva – ezt már láttuk párszor korábban és mindig értelmetlennek tűnt, még az ilyen pokoljárásból születő művészet ellenére is. Itt pedig még az se volt: a sikerlemez utáni közel öt év mérlege a szórványos koncertezés mellett csupán 2-3 új dal, végül az is posztumusz jelent csak meg. Botrányait ebben a digitális korban, amiben élt a mindenről egyből értesülő és értesítő netes bulvármédia sokszorosára nagyította és világszerte szétkürtölte. Nem volt menekvés. Se nekünk, se neki. Ha csapott egy hevesebbre sikerült görbe estét, hát biztos lehetett benne, hogy másnap a nyomtatott sajtó címlapjairól és a digitális média főoldalairól néz majd vissza önmagára. Régebben még voltak titkok és cáfolható pletykák, ma már csak tények vannak, egy kattintással elérhető videók, fotók, azonnal olvasható „kis színesek”.
Nem szerettem Amy Winehouse-t, mégis megnéztem a tavalyi Oscar-díjas dokumentumfilmet róla és most elolvastam az apja könyvét is. Nem szerettem, viszont most már sajnálom.
Nem lettem posztumusz rajongó, pláne nem vagyok az a típus, akinek halálában válik érdekessé egy sztár. Sosem értettem ezt a mechanizmust: meghal egy híres zenész és egyből tömegek vásárolják a lemezeit. Miért? A rajongók nyilván nem veszik meg másodszor is ugyanazt. Akkor talán a halálhír nyomán megjelent nekrológok döbbentik rá az átlagembert, kire nem figyel fel eddig és kit is veszített el? Nem értem, ez teljes rejtély számomra.
Ahogyan alapvetően az is, amiért érdekelni kezdett ez a lezárult sors. Amy élete nem önmagáért és nem önmagában érdekelt, hanem azért, mert jó pár hozzá hasonló sikerű és sorsú zenészt (Morrison, Joplin, Cobain) tisztelek és szeretek. Abban bíztam, egy ennyire exkluzív, szülő által írt könyv alapján jobban megértem az ilyen személyiségek motivációit, a tetteik mögött meghúzódó mechanizmusokat és végső soron - őket.
Ugyan róluk is olvashatók alapos életrajzok (többévnyi kutatómunka és több száz interjú alapján tehetséges újságírók tollából), de a ritkánál is ritkább, hogy egy közeli hozzátartozó (Amy esetében szülő és menedzser, sőt állítása szerint „legjobb barát” – három az egyben, mint a sampon) írja meg híres rokona történetét a saját szemszögéből. Másrészt abban is bíztam, hogy Amy életén keresztül jobban megértem a felsoroltak esetében is: tehetséges, kreatív, sikeres és elismert emberek miért pusztítják el magukat és miért akkor, amikor már elérték, amire áhítoztak? Egy sikertelen, kudarcteli élet sokkal érthetőbben végződhetne így. De ők mind ambiciózus művészek voltak, akik kamatostul megvalósították álmaikat, mégis eldobták maguktól életükkel együtt. Miért? Egyszer csak mitől lett kevés a zene és az alkotás öröme? Kirajzolódik-e valamilyen mintázat ezekből a sorsokból?
Egyre inkább úgy látom, valójában nem is ők, de a környezetük vallott kudarcot: nem szerették őket eléggé és nem tudták megadni nekik azt a támogatást, ami ahhoz kellett volna, hogy túléljék a hírnév darálóját. Mindegyiküknél ott volt az a hihetetlen szeretetéhség (az elismerés iránti vágy mellett) és az a sok lelki sérülés, amit utólag azok az emberek se tudtak begyógyítani, akik ugyan a legközelebb álltak hozzájuk, de érdeklődést, szeretetet már csak akkor mutattak irántuk, mire beköszöntött a hírnév. És akkor már réges-régen késő volt.
Azt hittem, pont az exkluzivitása és a bensőségessége miatt valódi reveláció lesz Amy életrajza és olyan dolgokra világít rá írója kivételezett helyzetéből adódóan, amikre egy, az eseményeket kívülről szemlélő (bár ezáltal egyébként objektívebb) szerző nem tudna.
Na, hát ahhoz képest…
A könyv javát akár én is megírhattam volna a bulvárportálok korabeli cikkeire alapozva. Leltárszerűen számba veszi az összes tudomására jutott alkalmat, amikor a lánya berúgott vagy drogozott és egymás után szerepelnek a botrányai – minden, ami igazán jól elad egy sztáréletrajzot és persze az alapállás az, hogy „kenjünk rá mindent a drogfüggő volt férjre” – aki egyébként mind a könyv mind a film alapján igazi hulladéknak tűnik, de a dolgok sosem ilyen fekete-fehérek.
Amy Winehouse-hoz, az emberhez egyáltalán nem kerülünk közelebb, holott a szerző saját bevallása szerint olyan közel állt a lányhoz, mint senki.
Igaz, egy időben a menedzsere is ő volt, ami elég skizofrén helyzet és biztos, hogy messze van az ideálistól: egyrészt érthetően óvná és védené a lányát, másrészt az is érdeke, hogy fusson a szekér – legjobb példa erre, amikor mindenki más elvonóra küldené a lányt és az apa áll mellé egyedül: „Amy jól van, nem kell elvonóra mennie” – ebből a kis epizódból hopp, már meg is született a legnagyobb, Rehab című slágere, amiben így énekel: „Nem volt időm rá és apu úgyis azt gondolja, jól vagyok…” De pont nem ilyen kiállásra lett volna szüksége…
Amy egykori zenészei szerint a dokumentumfilm sokkal hitelesebb és igazabb képet ad az énekesnőről, mint az apja könyve. Igen, az a film, amely mélységesen felháborította az apát, aki úgy érzi, a filmesek nagyon előnytelen színben tüntették fel őt és a lánya életében játszott szerepét. Ami azt illeti, nem volt nehéz dolguk: egy arrogáns és nagyképű férfit látunk, aki a lánya népszerűségében sütkérezik és az egyik jelenetben, amikor Amy feltöltődni utazik egy világtól elzárt kis szigetre, hogy kicsit maga mögött hagyhassa az életét felemésztő őrületet, a drága apa egy egész filmes stábbal utazik utána, ráadásul képes még jól le is szúrni előttük, mert Amy nem lelkesedik eléggé, amikor a rajongói közös képet kérnek tőle. És hát a könyvből is az derül ki, hogy miután Amy kiskorában az apa elhagyta a családot, egészen Amy sztárrá válásáig megmaradt vérbeli vasárnapi apukának és érdekes módon hangsúlyosan csak akkor lett jelen lánya életében, amikor már dőlt a lé: egyből ő lett a legjobb barát, aki csak a lánya javát akarja. Szó szerint.
Leírja, hogy Amy halála előtt 1-2 nappal milyen bensőséges délutánt töltöttek együtt a családi fotóalbum nézegetésével és a lány milyen hihetetlenül boldog volt. Két nappal később mégis halálra itta magát. A miértre nincs válasz, pedig ennek az állítólagos legjobb barátnak minimum sejtenie kéne. Vagy pont, hogy tud is valamit, ami rossz fényt vetne rá és ezért elhallgatja? Sajnos ez sincs kizárva. Olvasva a könyvet és látva a filmet, ez az ember egyszerűen nem tűnik őszintének. Hiába bizonygatja az ellenkezőjét, de úgy néz ki, inkább ártott, mint használt a lányának ez a szoros kapcsolat – aki amúgy odavolt az apjáért, de utóbbi mintha ezzel jócskán vissza is élt volna.
Az is nevetséges, amikor Mitch felhánytorgatja, hogy a sajtó mindig csak a botrányokról írt: szinte ő is mindig csak arról írt, hát jóformán alig áll másból a könyv… Igaza van, ha Amy környezete épp mindent megtett, hogy a lány józan maradjon, az bezzeg nem volt hír – de azért sem, mert ezek a folyamatok a színfalak mögött zajlottak, érthetően a nyilvánosság látókörén kívül. De hogy is tudna írni valamiről a sajtó, ami nem jut el hozzá? Ha Amy fél évre visszavonult, hiába élt józan életet, ha az nem jutott el az emberekhez. Amikor egyszer csak egy italozós este véget vetett az idillnek, az már bezzeg rögtön hír volt – egyrészt azért, mert a bulvárt a botrány érdekli, másrészt meg, mert a kocsmázás nyilvános térben zajlott. Ha otthon részegedik le, az ugyanúgy nem lett volna hír, mint a négy fal közti józan hónapok. Szóval ennyi a különbség: nyilvánosan történik-e valami vagy sem. Hogyha igen, a sztori természetétől függetlenül hír lesz belőle. Igaz, abszurd lett volna egy olyan hír, hogy „Amy már megint nem rúgott be” – és hát hír olyasmiből lesz, ami történik, nem abból, ami elmarad – kivéve, ha egy lemondott koncertről van szó…
Hogy is énekelte Amy abban a dalban? „Apu úgyis azt gondolja, jól vagyok…”
Ha „Apuba” csak egy csöppnyi lelkiismeret is fért, ez a sor egy életen át kísérteni fogja.
