Bár nem szépirodalom, életem legfontosabb könyveinek egyike, sőt az egyetlen olyan, amire azt tudom mondani, vele azonos színvonalú film készült belőle.

Ráadásul (és ez is ritka nálam) először a filmet láttam, a könyvet csak később olvastam. Lehet, ha fordítva történik, kritikusabb volnék a filmmel. De így nincs mit kritizálnom: alázattal nyúltak a történethez és egy nagyon szép filmet álmodtak meg belőle, amire én úgy ültem be, hogy fogalmam sem volt róla: ami pereg előttem a vásznon, valóság.

Egy szerző, akit elfeledtek. Persze ez csak részben igaz, hiszen a Gellérthegyi álmok című darabját most is játsszák és a Karinthy vezetéknév azért a mai napig jól cseng, még ha elsősorban édesapjának (na, hogy hívhatták vajon?) köszönhetően is. (Érdekes lenne egy felmérés: a Cini névről egy íróra vagy egy énekesnőre asszociálnak többen? Amíg élt, egy ország ismerte gyerekkori beceneve után Ciniként őt is. )

Mióta az eszemet tudom (de legkésőbb azóta, hogy elértünk a XX. századi irodalomhoz az általános iskolai magyarórákon), odavagyok a nyugatos írókért, költőkért. Karinthy már egész kisiskolás korom óta a kedvenceim között van azon művei révén (Tanár úr kérem, Én és énke), amik egy elsős-másodikost is meg tudnak szólítani.

Az Utazás a koponyám körül viszont jóval későbbre való, én már harminc is elmúltam, mire végigolvastam – pedig szőrmentén gimnáziumban is volt róla szó.

A regény, amely 1965-ös kiadása után 50 évvel lett világsiker. A regény, amely egyáltalán nem illeszkedik korunk irodalmának harsányságához: visszafogott, szelíd, csendes, merengő hangvételével hat. Talán (és a regény sikeréből ítélhetően biztosan) pont ezért van rá szüksége a mai olvasónak, ezért arat ekkora sikereket – szerzője halála után több mint húsz évvel.

„Gyertek írástudók, próféta tollnokok,
És figyeljetek, ilyet még nem láttatok”

(The Times They Are a-Changin', Bob Dylan, 1964, ford. Barna Imre)

Óriási meglepetést okozott a napokban, hogy Bob Dylan amerikai énekes, dalszerző kapta a 2016-os irodalmi Nobel-díjat. Megérdemelten? Szerintem a válasz egyértelműen igen, de mivel könyveket írtak Dylan jelentőségéről, ami alá is támasztja e díjazás jogosságát, én nem a díj mellett érvelek (nem is érzem szükségét), inkább az ellenérzések megalapozottságát vonom kétségbe.

Mielőtt férfitársaim örülni kezdenének, ki kell, hogy ábrándítsam őket: ez nem egy erotikus regény, több köze van a Beatles Let It Be albumához, mint D. H. Lawrence-hez, a könyv címét ugyanis az 1970-ben megjelent nagylemez 2003-ban napvilágot látott produceri sallangoktól mentes változatának címe (Let It Be… Naked) inspirálta. Nem véletlenül, hiszen a történet középpontjában szintén egy ilyen régi-új nagylemez áll: a rég visszavonult, kultikus rocksztár Tucker Crowe Juliet című főművének egygitáros, eredeti felvételeit tartalmazó Juliet, Naked (tehát A Meztelen Juliet). Igaz, a könyv címe akár az is lehetne, A rajongás természetrajza.

Nem szerettem Amy Winehouse-t. Amikor egy évvel megjelenése után itthon is hihetetlenül népszerű lett Back to Black című második lemeze és mindenki azt akarta megvenni, én éppen egy lemezboltban dolgoztam. Volt, aki Amy Whitehouse-ként kereste, volt, aki azt se tudta, mit keres, de mindig hamar kiderült, hogy ugyanazt az albumot.

Nem szerettem Amy Winehouse-t: amikor a boltban egy válogatáson meghallottam az egyik dalát, értetlenkedve kérdeztem: „Ezért vannak úgy oda?”

Philip K. Dick nevével először a Metal Hammer c. rockmagazin könyvajánlóiban találkoztam. Jó tíz éve még havi szinten vettem a lapot (ma már komplett évfolyamok is kimaradnak) és a nevezett rovatban akkoriban nagyon sűrűn bukkantak fel művei, ugyanis az Agave Kiadó elég gyors egymásutánban jelentette meg őket. Negyven körül van a regényei száma, mára az életmű java (mennyiségi és minőségi értelemben is) elérhető magyarul. Azok a könyvajánlók nagyon felkeltették az érdeklődésem, mert csavaros gondolkodású, szerteágazó érdeklődésű és nagy műveltségű szerzőt sejtettek ­- ez a kombináció engem mindig érdekelt.

Nagy hiányosságaim egyike Márai életműve. Teljesen kimaradt nekem egész mostanáig. A családi könyvespolcokon néhány évvel ezelőttig egyetlen könyve sem volt megtalálható. Nem véletlenül, hiszen több, mint negyven éven keresztül nem voltak kaphatók itthon a művei. Először (1948-as emigrációjától) a hatalom nem engedte kiadni a könyveit, később (a '80-as évek elejétől) ő nem járult hozzá művei kiadásához. Pontosabban egészen addig nem, amíg megszálló csapatok állomásoznak és nem lesz demokratikus választás Magyarországon. A sors keserű fintora, hogy nem érhette meg ennek bekövetkeztét: 1989 februárjáig bírta az életet, októberben kikiáltották a köztársaságot, '90-ben megtartották az első demokratikus választást és attól az évtől kezdve Márai művei is újra (és újra) megjelentek a hazai könyvesboltokban. Családi könyvtárunk java a '60-as évek közepétől a '80-as évek végéig tartó időszakból származik, érthető tehát, hogy az agyonhallgatott és beszerezhetetlen Márait nem képviselte semmi. Néhány évvel ezelőtt azonban két könyvét is megkaptuk: a Krúdy előtt tisztelgő Szindbád hazamegy című vékonyka kis kötetet és az Egy polgár vallomásai 2005-ös kiadását. Ez már gimnázium után volt, ahol épp csak megemlítették Márait. Viszont az érettségi évében az osztály elment megnézni A gyertyák csonkig égnek színházi változatát. Én kihagytam, mert egy olyan osztálytárs ötlete volt, akit sznobnak tartottam (szó se róla, az is volt) és dacból, "csak azért se" mentem el megnézni: "ha neki tetszik, biztos rossz" - ebben nyilván tévedtem és ma már persze bánom akkori korlátoltságomat.

A kedvenc könyvem Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című, eredetileg 1979-ben, magyarul pedig először 1985-ben megjelent regénye.

Öt évvel ezelőtt olvastam először, és azóta meg akartam szerezni, nagyon kellett volna házikönyvtáramba, de hiába jártam az antikváriumokat, sehol sem bukkantam rá. Annyira tetszett, hogy még arra is gondoltam, kiveszem a könyvtárból, laponként lefénymásolom, és azt valahogy összefűzöm. Végül mégsem tettem meg, mert egy könyv nemcsak szellemi, de esztétikai élményt is nyújt, egy ilyen saláta pedig minden lett volna, csak nem esztétikus. Aztán tavaly csodák csodájára újra kiadták. Ahogy tudomást szereztem erről, egyből megvettem, hiszen ha elfogyna, ki tudja, kiadnák-e valaha megint. Egyrészt sajnos nem aktuális "sikerszerző" műve (az író 1985-ben, a kötet magyar kiadásának évében hunyt el), másrészt maga a regény is inkább egy szűk réteg ínyencségének (illetve egyetemi tananyagnak) számít, mintsem bestsellernek (legalábbis hazánkban, hiszen azért egy világszerte ismert és elismert, népszerű regényről, a posztmodern irodalom egyik alapművéről van szó).