A titok
(Kóda - utóirat két hegedűre, RS9 Színház/Vallai Kert, Y Csoport - a 2018. január 16-dikai előadás)

Iza: Déja vu. 8 éves vagyok és eldöntöm, hegedülni fogok. Első kölcsönhegedűvel otthon gyakorlom a vonóhúzást. Édesapám hatalmas nyugalommal, ámde villámló szemmel kiveszi kezemből a hangszert: „Ebben a házban senki nem fog hegedülni.” Mondom nem baj, a zongorázás jobban érdekelne. Szánakozva nézett rám – magában tagadva a genetikai kapcsolatot -, hülye a gyerek, nem érti, ha nem hegedülhet, a zongora is kizárt. Apám bölcs döntést hozott.  
Éva: A barátság éppen olyan titokzatos dolog, mint a szerelem, vagy mint a tehetség. Oka, előzménye rejtély, reklamációnak helye nincs. A kóda függeléket, befejező szakaszt jelent zenei nyelven. Belegondolva: bárcsak minden méltó módon lenne zárható az életben.

Soha többé Árpád-házi nem fog nyuvasztani Árpád-házit!

(HOPPart Társulat – Spiró György: Árpád-ház - 2017. december 9.-i előadás)

„[..] jóllaktam az iszonnyal
S a borzongás, agyam meghitt lakója,
Többé nem izgat.”
(Shakespeare: Macbeth)

Éva: Tréfás egy darab. „Az Úristen kegyetlen tréfája, hogy én vagyok a báty, és te vagy az öcs.” - hangzik el az elején, és végig ez a főcsapás: aki előbb született, király lesz, gyanakszik, öl; aki később, ölik. Ez a szépen átlátható összefüggés boldogságmentes életet ajándékoz az első magyar királyi ház minden tagjának. Spiró György rég látott darabja Keszég László rendezésében: szórakoztató rockandroll mészárlás és blazírt királytükör.
Iza: A legnagyobb tanulság, hogy igaza van Freudnak, a létfenntartás és a fajfenntartás határoz meg mindent, az ösztönök örökkévalóak. Úgy tűnt, az Árpád-házi királyok egy acsarkodó farkasfalka. De vajon a Plantagenet-ek, a Habsburgok, a Valois-ok nem úgy tűnnek? Mégsem emelkedtünk ki tán oly magasra az állatvilágból. Nem ez lesz Spirótól a „legdarabom”, de szórakoztató volt, annyi szent, főleg a HOPPart feldolgozásában. Jól csinálják ők ezt „A mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” színjátszást.    

Vári Éva pályarajzának következő része az 1963-1980 közötti időszakot öleli fel, vagyis még javában Pécshez kötődik. Ekkor jött a nagy szerepkörváltás, a színésznő az operettből a prózai tagozatba „játszotta át” magát. Ebben a másfél évtizedben énekelt és táncolt – nagyon sokat – Mendelényi Vilmossal, szerényen, végig az operett-irodalmat. Találkozott és dolgozott Eck Imrével. A Pécsi Balett társulata szárnyai alá vette az operettista kollégát, belevésték, hogy mindig ritmusra lépjen. Sík Ferenc Goldoni, majd Shakespeare darabokban rendezte, előbb egy olasz, nadrágos reneszánsz hölgyet (Betarice), aztán kurtizánt (Tévedések vígjátéka), végül tündért (Ariel) faragott belőle. Ekkor kapott papírt (is) róla, hogy színész, Eliza Doolittle megformálása után, 1967-ben. Aztán jöttek az első nagy Broadway-sikerek Anita és Aldonza. Játszott Shaw, Lorca, Molnár, Heltai, Tamási, Spiró és Illyés darabokban. A színházhoz szerződött Szegvári Menyhért. Az első, közös produkciójuk - főszereplő-rendező viszonylatban - Csemer Géza-Szakcsi-Lakatos: Egyszer egy cigánylány című musicalje volt. És készülődött már Mirena Lock színre lépése....      

Nyár tüze, vagy hó van, áll a bál…     

(Orlai Produkciós Iroda - James Goldman: Az oroszlán télen - 2017. december 21.-i előadás)

Iza: Azt est tanulságai: „ha barbár vagy, legyen nálad mindig kés és Angliát is ki kellett rángatni a sz@rból.” Régen drukkolok az OPI-nak, hogy legyen már valami, ami ha nyomokban is, de emlékeztet a kezdetre, a Hat hét, hat tánc mágiájára. Arra, amikor ha akarod, ha nem, beránt bűvkörébe a produkció. Végre, az OPI-nak talán lesz újra egy olyan művészpárosa, amilyen Vári és Kulka volt hajdanán. Akik úgy néznek egymásra a színpadon, hogy az szavak nélkül is egy történet. Hernádi Judit és Gálffi László megcsillantotta a reményt. Hümmögtem ugyan a szereposztást látván, ésszerű-e 19-re lapot húzni? De jó volt a lapjárás, nekünk nézőknek, 21 lesz ennek a vége.
Éva: Végre nem cukrozott mézes marcipán karácsonyra. Anglofileknek, Hernádi-és Gálffi-rajongóknak kötelező. Két nagyvad, kémia, minőségi szórakoztató színház. Szikszai Rémusz rendezése kihozta a legtöbbet a darabból, peregnek az élvezetes párbeszédek, folyik a tánc a hatalom körül. Egyforma erős uralkodók, egymásról mindent tudó, kíméletlen emberpár, akik élvezik és akarják a harcot, nem is tudnak másképp élni. Hernádi Judit az oroszlán, csak mondom.

A Petőfi Sándor utcában ilyen az ananké

„Látjátok, micsoda kacskaringók
Jellemzik szívünk útjait.
Vacogva sandítunk tükreinkbe,
Hol a kulcs, mely minden zárt kinyit”

(Katona József Színház – Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken – 2017. december 18.-i előadás)

Éva: Nem igaz, hogy aki tehetséges, az tisztességes is. Ha bízunk, csalódunk. Van, aki bele is hal. Akik pedig tovább élnek, azokat jól megírja és megrendezi Pintér Béla, hadd lássa mindenki, milyen emberek. Hogy nem hoz semmi formabontóan újat ez a rendezés? Sag’ schon, én a színészi játékért és a „színházat belülről” édes csalásáért mentem. Morális és esztétikai aggályaim nincsenek, mint a kolleginának, viszont láttam, milyen a bűn és a bűnhődés a színi világban. Olyan, mint máshol. A túlélők következmények nélkül túlélnek. Igazgatók és főrendezők lesznek. Persze ez fikció, mint Kolozsváros és a Kaposa.
Iza: Az  biztos, a Katona mindig meg tud lepni. Most is, ráadásul hidegből melegbe lökve, aztán vissza. Igen, harsányan felnevettem néhol, de néhol meg nem hittem a  szemennek, fülemnek, hogy ezen a színpadon vajon jól látom, hallom-e  a vitathatatlan  ízléstelenséget. Az est legnagyobb eredménye – már ha Csehov „meghurcolása” az -, hogy Körmendi-Márkus-Haumann Három nővér paródiája a múlté, leváltotta a Katona Csehov-kabaréja. Már ők is büszkén elmondhatják, adtunk egyet Anton Pavlovicsnak, ha legnagyobb sikereink neki (is) köszönhetjük.

Hűtlenek lettek a szavak  

(Rózsavölgyi Szalon – Agota Kristof: Az analfabéta - 2017. december 7.-i előadás)

Éva: A dallama és a szövege is ment  „A párttal, a néppel, egy az utunk…” című, egykor népszerű dalocskának. Énekeltük is rendesen vagy ötvenen a Rózsavölgyiben. Speciális karácsonyelő, becsülendő művészi helytállás és emlékezetközösség: Falusi Mariann Agota Kristof szövegével lépett színpadra.
Iza: Adott egy előadóművész, Falusi Mariann, aki énekesnő. Adott Agota Kristof élettörténete, kisregénynek is rövidke életírása. Szikár mondatok egy cudar gyerekkorról, a szülőhaza kényszerű elhagyásáról. Azt azért nem tudtam meg, vajon miért érezte úgy Falusi Mariann, hogy az írással pódiumra kell lépnie. Mert úgy tűnt nem szól a történet, a feldolgozás hangsúlyosan sem 1956-ról, sem a hontalanságról, de még csak a „nyelvtelenség”-ről sem. Falusi persze jól énekelt, még mindig.
 

Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

(Spinoza Színház – Sándor Anna: Ferenczi és Freud – 2017. november 25.-i előadás)  

"A megismerésre való törekvés az erény egyetlen alapja"
(Spinoza)

Éva: Mi lakik a lélekbúvárok lelkében? Az önreflexió megvéd minket? Az önismeret csökkenti az életben mindenkinek kijutó fájdalmakat? Az önfegyelem nem csak gyáva halogatás? Lehet jól dönteni egyáltalán?  Sándor Anna Freud és Ferenczi Sándor életének főbb eseményeiből írt fordulatos színművét, amit Czeizel Gábor érzékeny rendezésében láttunk.  Színtiszta öröm: Székhelyi József a színpadon.
Iza: Sándor Anna egy kalandvágyó, bátor nő. Majdnem 15 éve nyitott egy éttermet, majd gründolt magának egy színházat és kitalálta, hogy lesz Budapest szívében „Spinoza-szellemiség”, kultúrtörténeti barangolások híres – de talán nem eléggé ismert – magyarokról. Előbb „Anna, te hülye vagy” címmel könyvformában megosztotta tapasztalatait arról, hogy mit érdemel az a bűnös, aki Magyarországon önerőből, saját pénzből a közösséget akarja szolgálni. Majd – nem lévén neki tetsző és megfizethető darab - belefogott a színdarabírásba is. Ezen az estén egy újabb mérföldkőhöz ért. Senki nem vitathatja többé, hogy a Spinoza-szellemiség lobog a Dob utcában, és nagyon kell nekünk Sándor Anna!

„Minden tetőről látni a napot”

(Radnóti Színház – Anders Thomas Jensen: Ádám almái - 2017. november 6.-i előadás)

Éva: Üldögél az Öregisten tehetetlen öregasszonyként az élhetetlenül kegyetlen világban, ahol az agyunk az értelmetlen szenvedés ellen olyan világot teremt, ahol van ráció, ahol van jó, és amiből az „üdvösség” feliratú ajtón lépünk majd ki. Szikszai Rémusz biztos kézzel, jó ízléssel rendezett előadásban vezet minket a reális és szürreális között úgy, hogy ha csak egy pillanatra is, de könnyebb lesz a szívünk. Aztán megyünk szembenézni a mindennapi Gonoszunkkal mi is.
Iza: Az első színpadi találkozás a pécsiek „almái” volt Jensen művével. Vitathatatlan, hogy a Radnóti színrevitele invenciózusabb. A társulat erős, egyenértékű, átgondolt alakításokkal volt jelen. Szikszai Rémusz rendező nagy színházi mesélő, ésszel, szívvel, lélekkel. A nézőknek kellő időben, jókor kiosztott (makarenkói) pofonokkal. Mégis, a mindig nagyszerű László Zsolt kiváló alakítása ellenére is, Cserna Antal a born to be Ivan. Jókat dumcsizhatnak ők erről a Harmadik Figyelmeztetés próbáin!

Mindenkin pöttyös zokni van, mindenkin….

(Trafó Pince – Fekete Ádám: A Jeditanács összeül - 2017. november 24.-i előadás)

Iza: A hozzám hasonló lüke nézők azt várták, hogy Yoda és Obi-Wan diskurál a Birodalom túléléséről. Pofira esés volt. Nem a galaktikus végtelenben, hanem mintha Tengerecki Pál fejében barangoltunk, hogy aztán messzeségből, földre szállva hazatérjünk. Pinceszínház, pöttyös zokniban, nylon szatyorral, térben és időben valahol a Gozsdu-udvar környékén, napjainkban.
Éva: A józan emberek mind hasonlóak egymáshoz, minden másnapos a maga módján az. Kinek Wotan áriája, kinek tengerimalac-nyüszögés, kinek a héttagú Jeditanács szól a fejében. Fekete Ádámnak szerencsénkre az utóbbi. Repetitív módon visszhangzó nagy és jelentéktelen felismerések, személyessé váló közhelyek, közérzet-trip a Trafó Pincéjében. Egyebekben Tengerecki Pál rulez. Én is dúdolgatom, rendszeresen.

Kosztya Puskint rendez

A szerelemnek három fajtája lehetséges:
a lírázó neurózis, a teljes pokol és a családias unalom.
(Szentkuthy Miklós)

(Határon Túli Magyar Színházak Szemléje/ Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós -Thália Színház – Puskin (nyomán): Anyegin - 2017. november 13.-i előadás)

Éva: Emlékszünk még arra, amikor szerelmesek voltunk? Poklot-mennyet jártunk, a végtelenbe nyílt minden ajtó, tétként tettük fel a szívünket egy válaszra. Mindezt egy jól sikerült „romantikus pszichedelikus techno” formájában láthattuk újra egy hétfőn, novemberben. Kőkemény Tatjána és önpusztító Anyegin: a szerelem nem játék.
Iza: Nagyon jó hangulatban kapott el a gyergyói „Puskin nyomán” Anyegin, vevő voltam rá. Mintha Trepljov és nem Nagy Botond rendezett volna a tóparton, ahogy Nyina mondja egy másik orosznál, Csehov Sirályában: „Emberek, oroszlánok, sasok […] és mindazok, amiket szemmel nem lehetett látni - egyszóval minden élet befejezte szomorú körforgását és kihunyt...” Új forma, új játék, új érzés, más színház. Tetszett. Érezhető volt persze, nem mindenki osztotta álláspontom a nézőtéren.