Iza színházban járt - Shakespeare: Hamlet (Vígszínház)
hétfő, 02 október 2017 10:42

Shakespeare: Hamlet (Vígszínház)

Értékelés:
(72 szavazat)

Valami Hamlet, valami bohózat?     

(Vígszínház – Shakespeare: Hamlet - 2017. szeptember 29.-i előadás)

Éva: Erős az én hitem, hogy minden Hamlet előadás új Hamletet hoz. Most is így történt. Kaptunk egy csupa játék, filigrán Soós Imre-figurát, akinek minden szavában ott a gyerekes báj és süt róla a halálraszántság. Áldozat. Ez nem a wittenbergai okos, atlétikus felsőtestű filozóf szőke, hanem a kisfiunk. Nagy a színház, üt a látvány és néha bizony vitte a szárazjég, a vérpatron, és az intelligens fólia a show-t, és sajnos a színészi energiát is, de bizakodom: átüt a lélek, meg Shakespeare, meg a színészi talentum ezen a szimbólumokat imitáló, de következetlen és a második felvonás közepére kifáradó rendezésen. 
Iza: Nem mondhatnám, hogy felzaklató előadást láttam, a fejem meg zsongna a sok-sok felvetett kérdésre adott válaszkereséstől. Pedig, ha valaminek, a dán királyfi történetének több rétege van, mint „Peer Gynt hagymájának”. Szokatlannak ugyan szokatlan a színrevitel, de csak füst ez az előadás, láng nélkül. Még akkor is, ha szép, átgondolt színészi teljesítményeket is láttam és ifj. Vidnyánszky Attila remek Hamlet lehetne, egy másik előadásban. A produkció nem igazán érintett meg, és sajnálom azokat, akik majd azt hiszik, ilyennek írta meg Shakespeare ezt a történetet. Persze, az is benne van a pakliban, ostoba vagyok ahhoz, hogy megértsem Eszenyi Enikő szimbólumrendszerét, rendezői üzenetét. 


Éva: A díszlet a gimnazistákból feltétlenül „wow”-ot kiváltó  indusztriális izé, ami sötétül, emelkedik, úgy el vagyunk idegenítve, hogy csak na. Aztán mégse: ahogy színész kerül belé, működik. A vizesárok a Pál utcaiból, vagy a Földrengés Londonból maradt és tényleg jól mutat jelenet közben az előadásfotókon. De semmi több. Iza: Kezdéskor úgy éreztem, hogy én vagyok Russel, a hőssé vált alkesz pilóta a Függetlenség Napjában és most repülők be az idegenek gigantikus űrhajójának a központi vezérlőjébe. Antal Csaba díszlettervező többemeletes, fém/üveg/rács felépítménybe tette a játékot, középpontjában egy emelkedő, süllyedő, hol lefüggönyözött, hol üvegezett, hol teljesen nyitott, hatalmas quasi „vezérlőkabinnal”. Gondolom, a vizes medence az Eszenyi Enikő hozzáadott értéke, a Földrengés Londonban előadásból. Itt is menti a színház a Földet, többszáz liter víz 3 órán át való keringetésével, melegítésével. Kár, hogy Ophelia nem ebbe a pancsolóba, hanem színpadon kívül vész a folyóba. Így aztán értelme a ”vizezésnek”, jóformán semmi. Az kicsit megzavart első érzésemben, amikor Hamlet atyjának szelleme egy lerobbant dzsipben, beesett felülről a színpadra, ahogy Potter és Weasley a fúriafűzbe.

Éva: A jelmezek stilizáltak és modernek egyszerre, s közelről látva a High Life minden kritériumát kielégítik. A karakter-teremtéshez nem sokat adnak hozzá, de emelik a látványt és mindnyájan elgondolkodunk – nemtől függően – egy strasszos aligpánt-szandálon, vagy egy antracit selyem házikabáton. Iza: Pusztai Judit jelmezei nem adtak kapaszkodót a megértéshez. Isten tudja, miről is „meséltek” az előadáshoz képest. Claudius úgy nézett ki, mint a koros Sting és Keith Richards egyvelege, Fortinbras meg a „Gucci vs. Pucci, akinek a foga is Swarovsky”, ráadásként egy színésznő (Gilicze Márta) személyesítette meg. (Érte fájt a szívem, ahogy a végén tanácstalanul topogott tűsarkain, s ordított róla, gőze nincs mit is jelképez ő ebben a darabban. Azt hiszem, ez nem a színész hibája volt.) A Színész karaktere szinte homeless, Polonius éppen a Wall Streetről ugrott át, két gyors „short”-olás között. Gertrúd talpig több rétegű, selyem neglizsében, tűsarkon, Ophélia leginkább valami kis kombinében. Ha abból indultam ki, hogy a jelmezek alapján a szereplők valamilyen karakter-konvenciót képviseltek, nagy bajban voltam. 

Éva: A Forgách-fordítás jól működik, a szállóigéket meghagyja. Nem akad meg a kétkezi néző a dramaturgián. Mondjuk nincs is alkalma pókháló-finomságú distanciákra, mert nem ad időt az előadás tempója a gondolkodásra. Iza: Nem akarok prűdnek és sznobnak tűnni, de ki nem állhatom az öncélú trágárságot egy klasszikus műben. Amikor Mohácsi színpadán elhangzik, hogy „ne basszunk már szekéren”, annak mindig dramaturgiai funkciója van, valamit nyomatékosít. Itt csak káromkodtak össze-vissza, mert az cool manapság a színházban, tetszik a középiskolásoknak, olyan felnőttes. Forgách András és Vörös Róbert eredeti drámából írt színpadi szövege annyiban tetszett, hogy legalább a 8-10 kultikus sort meghagyták, hogy azért tudjuk, ez itt az a Shakespeare darab.      

Iza: Egy Hamlet előadásnak illik a dán királyfiról szólnia. Nem szerencsés, amikor Polonius és Claudius sokkal érdekesebb figura, vagy ha igen, legyen értelme, oka ennek! A földrengésszerű évadzárás után, amikor a társulat negyede lelépett a Vígből, biztatónak tűnt, hogy ifj. Vidnyánszky Attila és „bandája” érkezik. A fiatal színészben minden megvan, hogy választott pályáján sikeres lehessen. Vitán felül tehetséges, motivált, bizonyította már, hogy okos gondolatai, álmai vannak hivatásáról és határozott célja, hogy pályája hova vezessen. Azonban Hamlet kultikus figurája melankolikus, sokat agyaló, bonyolult elme, egy titokzatos karakter. Ez az alaphang! A királyfi művelt, tán polihisztor, mégis remekül párbajozik, de csak töpreng és töpreng, cselekedni pedig szinte képtelen. A színész szívét-lelkét beletette a szerepbe, neki el kellett játszania Hamletet nagyszínpadon is. Mégis úgy tűnt, mintha Ludas Matyi próbálkozna eladni magát dán királyfinak, miközben teljesítenie kell az olimpiai tízpróbát is. Hamlet úszik, kúszik, mászik, csúszik, ugrik, rohan a színpadon és körötte. Emiatt Hamletnek ugyan volt lendülete, de egyszerűen a nagy intenzitás miatt nem lehetett árnyaltsága. Kis hőzöngő mitugrásszá vált a sok mozgástól, mert ideje sem volt konfliktusba keveredni önmagával, az udvarral. Meg is hagyom színházi partneremnek, ifj. Vidnyánszky Attila alakításának boncolgatását. Éva: Még csak az kéne, hogy egyetértsünk! Tényleg billen a gravitáció, Hegedűs D. Géza idős Hamletje és Claudiusa nagyon erős, egyértelműen főszereplővé növekszik, de ez jó: emeli ifj. Vidnyánszky Attila nagyon szerethető, erős alakítását. Ez biz’ nem alter Hamlet 60 néző előtt egy Ikea-székes stúdióban, ahol az aktor testközelben artikulálja a Lenni, vagy nem lenni-t a bölcsészlányoknak, hanem a színházi – évadnyitó óriásplakátos – nagyüzemi produktum, ami professzionálisan lett abszolválva. Ami számon kérhető, a rendezői koncepció. Ami kissé zavaros. Dixi.

Iza: A szépségdíjas pillanatok, nekem. Fesztbaum Béla Polonius alakítása. A tanácsadó genetikusan udvari coach, ezért létezik, logikus és pragmatikus gondolkodású, nem talpnyaló, már-már egy Richelieu. A színész elegáns és fesztelen alakítást nyújtott, szépen függetlenítette magát az előadástól, elvégre ő egy Shakespeare darabban játszott. Hegedűs D. Géza született Claudius, ezzel baj nem volt. Színészi alaptónusától nem áll messze a figura. Claudiusként váltotta az alapból meglévő, Néró császárosan átszellemült mosolyát, majd a hirtelen gonoszba hajló, bekeményített vonásokat. Hegedűs D. is simán „megcsinálta” a szerepét, bármi is lengte körbe a színpadon. Claudius figurája potens, tettrekész és karizmatikus volt. Olyannyira, hogy Claudius ellenében Hamletnek bizony nem szavaznánk bizalmat. A színész szép színpadi villanásai, ahogy tekintetében elvesztette Gertrudot, mert az kiitta fia helyett a méregpoharat, ahogy bevonult új (házas)királyként az Udvarba. Hegedűs D. átlendült azokon a pontokon, ami kínos volt neki. Valljuk be, semmi funkciója, hozzáadott értéke nem volt, a már erősen a középkor felső határán járó színész anyaszült mezítelenre vetkőztetésének, és a medencében való félig alábuktatásának. Talán enélkül is megértené a néző, hogy Claudius megtisztulna bűnétől. Éva: Fesztbaum Béla Poloniusa az előadás erőssége, kompakt, erős, következetes, tele színnel, játékkal. Hegedűs D. Géza nagy színész. Ez van. Örülünk, tudjuk, hálásak is vagyunk. Azt csinál velünk, amit akar.

Éva: A színészi alázat és fegyelem színháztörténeti példája Venczel Vera sírásó-segédje.  Harkányi Endre alakított ilyet a Julius Caesarban és akkor is tudtuk, értéket látunk. Kútvölgyi Erzsébet sírásója nem kapott vicceket a szövegtől és a fordítótól, mégis érvényes, őszinte alakítást nyújtott - ha villanásnyira is. A két nagy színésznőnk epizódszerepe mégis fáj: egész estés szerepet nekik. Most. Tényleg.  És Börcsök Enikő Gertrudisa és Orosz Ákos Laertese: mind magára hagyott, fegyelmezett alakítás rendezői figyelem nélkül. Akinek ilyen tehetséges színészei vannak, vezesse őket. Adjon nekik figyelmet, rendezői víziót. Lehet, hogy kevés volt az idő, és ezért jutott nekünk is kevesebb. Iza: A szívfájdító pillanatok, nekem. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera sírásóként. Se nem trendi, se nem truváj e két jobb (idős) színészsorsra érdemes művész ekként való bevonása a játékba, még ha méltóságuk meg is tartják. Megint csak arra gondolok, mekkora szerencséje van Pogány Juditnak, aki szintén a sírásót játssza az Örkényben, zseniálisan, mert az előadás megteremti hozzá a pillanatot, meg persze sírásótársa, Gálffi László is. Ha nem lenne amúgy is ütős az Örkény Hamlet-előadása ezer más miatt, a két sírásó szerezné a legjobb perceket. Börcsök Enikő megint megnyert magának egy éppen csak még rászabható szerepet, láthatóan nem sok öröme lesz benne. Börcsök persze zseniálisan jó színésznő, ebből is kiprésel mindent. Még akkor is, ha hosszú selyem pongyolában medence partyt kell tartania, ha vad testiség köti Claudiushoz, miközben fia ölébe is beleül és szájon csókolja, mert ő egy ilyen anya. Sőt még akkor is tud hitelesnek tűnni, amikor esküvőjén a Katyusára kell táncolnia, oroszul énekelve, hogy „Выходила на берег Катюша, На высокий берег, на крутой”, Dániában! Börcsök szép színészi gesztusokkal mutatta meg a királynő ártatlanságát férje halálában, Hamlet elveszejtésében, s képes volt – ha nem is tragikus – de szánni való hőssé válni. Hamlet figurájának intenzitása miatt a többi szereplő nemigen tudott kibontakozni, mintha csak futkostak volna vele, le és fel. Talán Laertes szerepében Orosz Ákos és a Színészt játszó Hajduk Károly azért mutatott valami tartalmasabbat.
 
Iza: Shakespeare művében tombol a közéletiség, bárhol, bármikor időben és térben, minden erőlködés nélkül. De Claudius karaktere itt egy simulékony túlélő, nem elég gátlástalan, zsarnoki. Hamlet és Horatio pedig nem az (újgenerációs) ellenzék. Annyi mindenbe belekapott Eszenyi Enikő, akkorát akart markolni, hogy az kevés lett a végén. Hatásvadász, hogy a Színész l'art pour l'art elszavalja József Attila Levegője egy strófáját. Az is, ahogy a nézőket a színpadra ültetik (terelik) játék közben, vagy erőszakos módon többször skandáltatják a "tömeget". Értelmetlennek tűnt  a sok gépfegyvertűz, csak úgy a levegőbe, vagy az a jelenet – ez lett volna az európai multikulti kérdésfelvetés? – amikor Hamlet rendes muszlim szokás szerint cipőjét vágja a „pulpituson álló zsarnokhoz”, tiszteletlensége jeleként. Az sem igen lehetett megfejteni, miért babzsáknyi méretű Yorick kiásott koponyája, melybe Hamlet szépen bele is csücsül. Miért Claudius játszotta a Szellemet/Hamlet apját is, amikor ennek az ég egy adta világon semmi apropója nem volt később. Aztán a színésztársulat miért volt egyszemélyes, hol volt a Királynő? A sok technikai effekt, mint spontán jópofaság nem adott sokat az előadáshoz. A szereplők arcába nyomott kamera, aminek képe betöltötte a hátsó színpadfalat, az előadás szövege, ami – néha – futófeliratként ment a kivetítőn, nem tette XXI. századivá az előadást. Itt még az sem tűnt ötletesnek, hogy a játszó színészek zenéltek a színpadon. (Sehol Kákonyi Árpád, vagy Kovács D. kezenyoma, ami ennek értelmet adna.) Rendben, hogy 122 év után először Hamlet a Víg színpadán, de sajna nincs ez a társulat olyan állapotában, hogy ez jókor jött volna. Az nem elég, hogy a színházi világ jelenleg – ezer okból - ügyeletes enfant terrible-jét berakjuk Hamletnek, meg pár nagyon erős, önerőből dolgozó színészünket, körítésnek. Nincs tisztázva miért is játsszák ezt az előadást, nincs igazán koherens, végigvitt „gondolat” a színrevitel mögött, csak önmagukért való színpadi megoldások. Ez nem egy új látásmódú Hamlet-előadás. És sajna nagyon sok filmes és színházi Hamlet utánérzés volt a színpadon, példának okáért, a kívül-felül fekete Hamletünk Kenneth Branagh-os északi szőke királyfivá változott a nyílt színen, befújva a haját egy festékszóróval. (Mindenki fedezze fel, mi honnan, melyik korábbi feldolgozásból is van.)  Éva: Több az elszántság, mint az erő, több a technika, mint a vízió. Prémium társulat, egyenlőtlen színészvezetés, nagy akarat és erős elkötelezettség. Ígéretes irány, lenyűgöző megoldások, sok ígéret és erős hiányérzet. Eszenyi Enikő, aki eljegyezte magát a Vígszínházzal, mint I. Erzsébet Angliával, sokat tud a nézőiről, de talán nem mindent: mindig lesz szabad szemmel látható mennyiségű néző a nézőtéren, akinek hiányzik, amit a jegybevétel-maximalizálás miatt elengedett ez a tehetséges, immáron a színháztörténetbe nevét beíró színész-rendező.

[Szereplők: Claudius - Hegedűs D. Géza, Gertrud- Börcsök Enikő, Hamlet: ifj. Vidnyánszky Attila, Polonius - Fesztbaum Béla, Laertes - Orosz Ákos, Ophelia - Réti Nóra e.h., Horatio- Király Dániel, Rosencrantz - Csapó Attila, Guildenstern - Zoltán Áron, Sírásó- Kútvölgyi Erzsébet, Sírásó cimborája -Venczel Vera, Színész - Hajduk Károly, Fortinbras - Gilicze Márta, Marcellus - Borsi-Balogh Máté e.h., Bernardo - Szántó Balázs e.h., Pap - Viszt Attila, Osrick- Takács Zalán, Francisco - Szabó Mátyás, Katona - Kovács Olivér]

Szkarossy Zsuzsa próbafotója.

Megjelent: 4434 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Feledi Project: Hat tánc